Kereső toggle

Nem tudtam megbocsátani Horthynak

– mondja a 90 éves Mimi néni, akit magyar csendőrök raktak fel az Auschwitzba tartó vonatra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Majdnem elájult, amikor meghallotta, hogy milyen emlékművet terveztek a Szabadság térre a német megszállásra emlékezve – Zinner Árpádné Mimi nénit ugyanis nem a német tisztek, hanem magyar csendőrök és rendőrök rakták az Auschwitzba tartó vonatra Kecskeméten, csaknem 70 éve. Előtte Horthy vezérőrnagya még udvarias kézcsók kíséretében adta édesanyja tudtára, hogy 50 hektáros birtokukat nézte ki magának, de megígérte, hogy értékeikre vigyázni fognak, amíg „visszatérnek”. A ma 90 éves asszony a felszabadulásnak sem sokáig örülhetett: a kommunisták szemében ugyanis kuláknak számítottak.

Milyen volt zsidónak lenni a német megszállás előtt, hogyan emlékszik arra az időszakra?

– 1924-ben születtem, és gyerekfejjel még nem sok mindent értettem meg a világból, de valahogy belém ivódott, hogy mi másodrendű emberek vagyunk. Emlékszem, hogy 1933-ban édesapám unokabátyja Berlinből családostól kivándorolt Izraelbe, és előtte eljöttek hozzánk a Kecskemét melletti Hetényegyházára, hogy elbúcsúzzanak. A fejem felett beszélgettek olyanokról, hogy Hitler milyen veszélyes, és hogy ki kell vándorolni. Akkor hallottam erről először.

A helyzet 1938, vagyis az első zsidótörvény után kezdett igazán rosszra fordulni. Az 50 holdas birtokunkon az időközben megözvegyült anyukám egyre kevésbé gazdálkodhatott. Azt sem nézték jó szemmel, ha az iskolai bálon – amit a hetedikesek adtak a nyolcadikosoknak – zsidók is jelen vannak, bár engem a keresztény fiúk külön elkértek anyukámtól, és én rettentő büszke voltam erre. Arra is tisztán emlékszem, hogy egy szép napon két csendőr jelent meg nálunk. Lóhátról odaszóltak nekünk – a nővéremmel éppen az udvaron voltunk –, hogy hol van rólunk a sárga csillag. Azt feleltük, úgy tudjuk, azt csak az utcán kell hordani. Erre az volt a válasz – még ma is itt van a fülemben –, hogy a sárga csillagot a hálóingünkön is viselnünk kell.

Szóval nem igaz, hogy 1944 előtt annyira jó lett volna zsidónak lenni Magyarországon. A helyzet folyamatos romlását talán azzal lehetne illusztrálni, hogy korábban a bíróságon úgy fogalmaztak, hogy „zsidó, de igaza van”, később viszont már azt mondták, hogy „igaza van, de zsidó”.

Mindez annál is inkább érthetetlen volt, mert mi mindig is asszimilálódni akartunk. Horthy Miklós tiszteletének, sőt imádatának szellemében nőttünk fel: amikor Kecskeméten járt, sorfalat álltunk neki, és ahogy elhaladt a nyitott autójában, majd’ elszálltunk az örömtől.

Mit szól ahhoz, hogy a kormányzónak ma szobrot állítanak, a Szabadság térre tervezett emlékmű pedig kizárólag a németek számlájára írja az áldozatokat?

– Soha nem tudtam megbocsátani Horthynak. Nemcsak azért, ami velünk történt, hanem azért sem, mert azt a sok katonát kiküldte a Don-kanyarba, tudván, hogy milyen borzalom lesz a történet vége. Amikor pedig meghallottam, hogy milyen emlékművet terveznek a német megszállás évfordulójára, úgy éreztem, tőrt döfnek a szívembe, majdnem elájultam.

Arról is vitáznak manapság, hogy mekkora volt a magyarok felelőssége a magyarországi holokausztban. Önök a gettósítás, illetve a deportálás során németekkel találkoztak vagy magyarokkal?

– A gettósítást magyarok végezték, és a vasútállomáson is csak 2-3 német tiszt volt, mindent 20-30 magyar csendőr és rendőr vezényelt: ordítozva vagoníroztak be minket, mint a birkákat. A németek nem szóltak egy kukkot sem. Ez történelmi tény. Persze volt, amit a németek végeztek. Kint a tanyavilágban élt az idős nagybátyám, 70 éves volt. Isten háta mögötti helyen lakott, csak gyalog vagy lovaskocsin lehetett megközelíteni. Röviddel a megszállás után egy német terepjáró dzsip jelent meg náluk és elvitték – több más kecskeméti zsidó férfival együtt – Bácskatopolyára repülőteret építeni. Nyilvánvaló volt, hogy a németek kaptak egy listát, ami alapján tudták, hogy pontosan hova kell menni.

A hetvenéves bácsit elvitték repülőteret építeni?

– Azt mondták. Soha többé nem láttuk. Szegény még írt onnan egy kusza képeslapot, hogy látogassuk meg az erdész ismerősünket. Virágnyelven próbálta megüzenni, hogy rejtőzzünk el. Azt hitte, hogy ezt így meg lehet úszni.

Az önök birtokával mi lett?

– Előbb a honvédség igényelte ki, ezért mi – anyukám, a nagynéném és ketten a nővéremmel – az egyik szobában húztuk meg magunkat, a többit raktárként használták. Egyszer megjelent egy nagyon elegáns magyar katonatiszt, kifogástalan katonai uniformisban: ő volt Vitéz Béldy Alajos vezérőrnagy. A felesége Horthy feleségére emlékeztetett, igazi dáma volt. Béldy azt mondta, felajánlották neki, hogy szolgálatai jutalmául válasszon egy birtokot magának, és ő a miénket választotta. Mindezt nagyon udvariasan adta elő, sőt, kezet csókolt édesanyámnak – egy zsidónak! Ez abban az időben felfoghatatlan kegy volt. Azt is megígérték, hogy az értékeinket megőrzik, amíg – úgymond – visszajövünk.

Önnek hogyan sikerült túlélni a haláltábort?

– Lehet, hogy furcsán hangzik, de a láger először nem tűnt haláltábornak. Persze az nagyon rossz érzéssel töltött el, hogy a gyengébbeket – így anyukámat is – már az elején különválasztották, vagy hogy skarlátjárvány idején a fertőzötteket anyaszült meztelenül teherautókra rakták, és soha többé nem láttuk őket. Mint ahogy azt a furcsa füstszagot sem tudtuk mire vélni. Mondták, hogy elégetik az embereket, de nem fogtuk fel – egy 19-20 éves lánynak miért jutna eszébe a halál. A legnagyobb gondot nekünk az éhség jelentette. Maga el sem tudja képzelni, milyen az, amikor annyira éhes az ember, hogy már nem is tud másra gondolni.

Mengelével is találkozott?

– Igen. Nemcsak a megérkezéskor, hanem utána is, amikor végül létrehoztak egy járványkórházat a tábor területén. Amikor elkaptam a skarlátot, már odakerültem. Mengele rendkívül fess „kultúrpofa” volt, elegáns uniformisában szinte mindennap maga vizitelt. Többször is én referáltam neki – persze németül –, hogy alázattal jelentem, a szobában 28 beteg fekszik. A szoba sarkában volt egy fából készült kis szekrény, abban pedig egy tartály, ott végeztük a dolgunkat. Egyszer megjegyzést tett rá, hogy nem elég tiszta. Azonnal ki kellett meszelni: még a WC-nek is úgy kellett kinéznie, mint a patikának.

Amikor felépültem, ápolónőként ott maradhattam a kórházban. November elején Ravensbrückbe szállítottak minket, majd onnan egy lőszergyár mellé, ahol napi 12 órát kellett dolgoznunk. Itt ért a felszabadulás 1945 tavaszán.

Hogyan kezdték újra az életet, amikor hazatértek?

– Hetényegyházán azok a munkáscsaládok fogadtak, akik azelőtt nálunk dolgoztak. Sajnálkoztak, hogy édesanyám nem jött velünk, meg amiatt is, hogy az orosz megszállás miatt a házunk tönkrement. Végül egy hivatalos bizottság döntött arról, hogy visszakaphatjuk a birtokot és újrakezdhetjük a gazdálkodást.

Megkerestük Béldyéket is Budapesten. A vezérőrnagyot a háború után lecsukták, hiába ajánlotta fel szolgálatait az új vezetésnek. Amikor odaértünk a házukhoz, az épület le volt bombázva, az asszony pedig egy kőrakáson ült. Kiderült, hogy amit rájuk bíztunk, abból semmi sincs már meg, ő viszont nagyon kért minket, hogy azt a húszliteres lábasát, amit lent hagyott a hetényegyházi birtokon, hozzuk neki vissza.

Birtokosnak lenni nem lehetett éppen jó belépő a formálódó új rendszerben…

– Az 1948-as kommunista hatalomátvételig egy nagyon kellemes időszak következett, mert bár hatalmas volt az infláció, de újra lehetett dolgozni. Időközben a nővérem és én is férjhez mentünk, szétosztottuk a birtokot két 25 holdas darabra. Mi szőlőt telepítettünk, ők sertésneveldét hoztak létre.

’49 után azonban újra borzasztó világ kezdődött: felkerültünk a kuláklistára. A mellettünk lévő elhagyatott birtokra a Viharsarokból három harcos bolsevik családot telepítettek, akiknek nem tetszett az impozáns házunk, meg hogy mi ilyen úriformák vagyunk. Kezdték lázítani a munkásainkat ellenünk. Közben a helyi sajtóban is megjelent egy uszító cikk, a nagygazdák pedig egyre-másra eltünedeztek a környékünkről, nem lehetett tudni, hogy mi történt velük.

Addig elég sok barátunk volt, akik szerettek kijárni hozzánk a birtokra. Ők elkezdtek elmaradozni, többen közülük – zsidók is – beléptek az ÁVO-ba, és azt mondták, rossz fényt vet rájuk, ha velünk barátkoznak. Még a legjobb barátnőm sem mert felvállalni bennünket. Egyszer összetalálkoztam a férjével az utcán, aki kérdezte, hogy „na, kulákoskodtok még?” Mondtam, mit tehetnénk mást. Javasolta, hogy ajánljuk fel a birtokunkat, még segít is benne. Amikor végképp tűrhetetlenné vált a helyzetünk, erre hivatkozva megkerestem őt a helyi ÁVO-nál azzal, hogy felajánlanánk a birtokot, ahogyan tanácsolta. Erre felvette a telefont, felhívta a frissen megalakult szövetkezet elnökét, és mondta neki, hogy történt egy felajánlás, mikor tudnátok kiszállni. Hiába mondtam, hogy mi nem rögtön gondoltuk, hanem pár hónap múlva, nem hatotta meg. Ezek után kórházba kerültem, és mire felépültem, már a számunkra kiutalt lakásba „térhettem haza”.

A helyzetünk azonban nem sokat javult. Dolgozni ugyan tudtunk, de rendszeresen kirúgtak bennünket, aztán visszavettek és megint kirúgtak. A legjobb barátom vett fel például a Mezőkerhez, de egy napon ő is azt mondta, hogy menj a munkakönyvedért: rászóltak a pártbizottságtól, hogy rossz náluk a „káderarány”.

Ahogy beszélgetünk, egyáltalán nem érzem a hangján, hogy meg lenne keseredve.

– Az talán túlzás, hogy nem keseredtem meg. Ugyanakkor 30 évig éltem biztonságot nyújtó, szeretetteljes házasságban úgy, hogy a férjem szemében én voltam maga a tökély. Ez a ritka ajándék óriási támaszt jelentett ezekben a borzalmas időben.

Tudja, hogy most mi van az egykori birtokukkal?

– A téeszesítés után három család költözött be a házba, de nagyon elhanyagolták, és szörnyű állapotok uralkodtak körülötte is: bodegák, disznóólak. Most egy kerekegyházi villanyszerelőé a ház, aki gyönyörűen felújította, és egy lovardát is kialakított a birtokon. Szoktam kijárni hozzájuk, nagyon szívesen látnak.

Olvasson tovább: