Kereső toggle

Leányvásárok legendája

Jókai nyomában a mócok földjén

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Erdély legnagyobb hegyi vásárává szelídült az egykori Gaina-tetőn megrendezett leányvásár. A vásárnak helyet adó hegytető a móc vidék központjában fekszik Topánfalva mellett, az Érchegység közepette. A környék mesebéli tájként nyílik meg a látogatóknak, legendái révén pedig az időutazás élményét nyújtja.

A huszadik század hatvanas éveiben még Kolozsvárott is szokás volt a leánykereskedelem. Általában Székről és a mezőségi falvakból származó szülők „árulták” leánygyermekeiket a Malomárok partján, a nagypiac mellett, no persze nem a mai értelemben vett prostitúcióról volt szó. A népviseletbe öltözött leányok háztartási munkát vállaltak, mostak, főztek, takarítottak és a kisgyermekekre is vigyáztak, meséli Kézdi Imre kolozsvári helytörténész, akivel Gaina-tetőre indulunk a híres leányvásárba. A lányok szüleivel kellett vásárt kötni, persze feketén, mert a szocializmusban cselédek már nem voltak, leánykereskedelem pedig még kevésbé. A mezőségi szülők jól szemügyre vették az érdeklődőt, bárkinek nem adták oda a lányukat. Mégis gyakran megtörtént, hogy a házimunkára felvett széki cselédlányok a háziúr vagy a fia ágyában kötöttek ki, és szültek nekik utódot – mondja vezetőnk, miközben Topánfalva irányába autózunk a Bihar-hegység szerpentinjein. Sorra hagyjuk magunk után a legendás helyeket, amelyeket Jókai műveiből ismerhet az olvasó. A Rozsda-szakadék és az aranyosfői sípálya után nemcsak a táj kezd vadregényessé válni, hanem a falvak és a települések, sőt az emberek kinézete is megváltozik. A falvakban szinte csak faházak álltak egykor, mondja Imre bácsi, mert a mócok kiváló asztalosok, deszkagyártók a mai napig is.

Kicsi, hosszan elnyúló települések húzódnak meg a szűk völgyekben, apró kordékon, ekhós szekereken közlekednek most is a portékájukat áruló hegyi emberek. A „móc” kifejezés nem valami csúfnév, román nyelven (mot) fonószálat, tágabb értelemben copfot jelent. A móc férfiak hajukat hagyományosan kétfelől copfba fonták, sőt vezetőik előtt is viselték ezt a copfot – mondja Kézdi Imre. Aranyosfő után egyre lejt az út, közeledünk a gainai elágazáshoz, így mi is visszatérünk a vásár eredeti céljának a tárgyalásához.

Mély gyökerei voltak az efféle lánykereskedelemnek Erdélyben, s nem csupán a mócok városaiban. Majd kétszáz éve, hogy az Erdélyi-szigethegységben élők a Bihari-hegységben, Felsővidra és Hosszúsor között elterülő, 1400 méter magas Gaina-tetőn találkozni kezdtek július végén, az Illés napjához legközelebb eső vasárnapon, meséli útitársam a vásár legendájának kezdetét. Fából faragott csöbreiket, hordóikat, gereblyéiket, faedényeiket, deszkáikat, ládáikat és más, ma már népművészetinek tartott tárgyaikat cserélték el ott gabonára. Aztán rájöttek, hogy az egymással ritkán találkozó hegyi népeknek kiváló alkalom ez a feleségkeresésre is. Így született meg és intézményesült a gainai leányvásár: ezt, mint Erdély legnagyobb hegyi találkozóját azóta is évente megrendezik.

A vásár Jókai Mór által vált híressé igazán, aki a Szegény gazdagok című regényében ír a híres leányvásárról, Juon Táréról, az erős pásztorról és medvéjéről, akinek regéje a gainai vásárral és környékkel is erősen összefügg. Az erős Juon alakja szinte mesebéli, de Jókai könyvében valós emberről mintázta a hegyi román pásztort, aki a maga esze szerint ugyan, de egy magasabb erkölcsöt szolgált.

Közben a hegyháthoz érkezünk, ahol az úton és a mezőn rengeteg autó és színes sátor jelzi, reggel óta tart a piac. Sok a szekér és kipányvázott ló, de nem csak a folklór kedvéért: sokan szekéren érkeztek, a hegyi utakon ugyanis ez a legbiztosabb közlekedési eszköz. A román manele adja a vásári hangzavar alapját: a mulatós zenét azonban egy-egy havasi kürt hangja szaggatja meg, amit hagyományosan akkor fújtak meg, ha létrejött egy esküvő –mondja szakértő kalauzom.

A Brádon élő, 82 éves Oltean Radu gyermekkorától jár a leányvásárba. A sebesen zajló beszélgetést alig győzi fordítani Imre: az öreg a múltbeli vásárokról mesél, mert az volt ám az eredeti, ez már csak amolyan árnyék. A környék havasainak lejtőin élő pásztorok hozták a nyájaikat is, bizonyítva, hogy nem szegény legényként kérik meg a leányok kezét. Az eladósorban lévő móc vagy mokány lányok családja pedig a hozományt szekerezte fel a hegytetőre. Mindig a férfi választott, hangsúlyozza az öreg Oltean, mert az ő fogalmaik szerint ez volt a tartós házasság alapja. Ha egy lány megtetszett valamelyik pásztornak, a kontraktus akár ott helyben megköttetett, és miután ellenőrizték a férj szavahihetőségét, az ortodox pópa a párt mindjárt össze is adta. Komoly esküvőket rögtönöztek ilyenkor a hozzátartozók, a nóta, a tánc másnap reggel ért véget. Az öreg szerint mindenki boldog volt, az újdonsült férj és feleség pedig majdcsak összeszokott a hosszú házasság alatt. Aztán jött a kommunizmus és Ceausescu, ami és aki mindent tönkretett, és feje tetejére fordult a világ – kesergett Oltean Radu.

Nem szűnt meg ugyan a gainai leányvásár szokása, bár konkrét „üzletről” már szó sem lehetett, a papok sem jöttek többé a hegyre esketni. Helyette kirakodóvásár és népművészeti seregszemle lett, ahol szinte mindent lehet kapni.

Kresztán Julia Aranyosfőn él, és már a hetvenes éveit tapossa. Az idős asszony szövéssel, móc népviseletek készítésével foglalkozik, híres a környéken. A hagyományos viseletre egyre kisebb a kereslet, az eredeti darabokat kezdi kiszorítani a műanyag, a fából készült eszközökre is alig van érdeklődő. A házasságok pedig itt is „elkutyultak”, egyre több a válás a falujában is. Pedig jó házasságok köttettek itt a hegyen, ahol az ő szülei is egymásra találtak, meséli az asszony. Négy gyermeket neveltek fel, és sohasem volt náluk hangos vita. Julia szerint ugyanis nem a sok pénz a boldog házasság titka, hanem egymás tisztelete, az őszinteség és alázat az Isten felé. Sajnos a jelenlegi világ már nem ezekre az értékekre épít, hanem arra, amire a kézművesipar: a műanyagra.

Olvasson tovább: