Kereső toggle

Magyar hős vagy ruszki ördög?

Egy baranyai srác szimbolikus tragédiája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Steinmetz Miklós hősi halált halt Magyarországon. Tragédiáját évtizedeken át példaként említették hazánkban, iskolák, intézetek, no és természetesen szocialista brigádok vették fel nevét. Napjainkra feledésbe merült, neve már annyira sem ismert, mint sorstársáé, Osztyapenkóé, aki annak köszönheti fennmaradását a köztudatban, hogy a Budaörsi úton álló szobra hajdanán tájékozódási, találkozási pontja volt az utazóknak.

Steinmetz Miklós 1913. október 4-én született Pécsen, és már elég korán találkozott az élet tragédiájával. Édesapja a MÁV-nál dolgozott magas beosztásban, az 1919-es a forradalom idején a város egyik meghatározó személyiségévé lépett elő. A szerb csapatok – Baranyát megszállva – 1919. november 14-én vonultak be a városba. A megszállt Pécs polgármestere a honvédség ütőerőit még hadügyminiszterként lefegyverző, katonát látni sem akaró Linder Béla lett. A szerbek 1921. augusztus 14-én kikiáltották a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságot az általuk ellenőrzött területen, melyet még a trianoni szerződés sem ítélt meg számukra. Az új „ország” csak nyolc napon át létezett, augusztus 22-én elvonultak a csapatok, és akik velük kollaboráltak, elmenekültek.

A kommün alatti tevékenységet még elnézte a Horthy nevével fémjelzett rezsim – hiszen a honvédség meghatározó személyei a Vörös Hadsereggel harcoltak, amikor csak ez a lehetőség maradt a haza védelmére –, azt viszont megbocsájthatatlan bűnnek tartották a nemzetiek, ha a megszálló szerbek mellé állt valaki. Ezért az apa szerepvállalása miatt a Steinmetz család menekülni kényszerült. Első állomásuk Németország, majd Dél-Amerika, hogy utána, 1932-ben Szovjet-Oroszországban találják meg lakhelyüket.

Miklós mindhárom ország (német, spanyol, orosz) nyelveit elsajátította, így aztán szüksége volt rá a nemzetközi szocializmusnak is. A fiatalember egykor „önként jelentkezett” a spanyol nép fasiszták elleni harcára, és a polgárháborúban mint tolmács ismerte meg a szovjet tanácsadó Malinovszkij marsallt. Mivel a sztálini vezetés számára később mindenki megbízhatatlanná vált, aki korábban Spanyolországban harcolt – hiszen ott „beszervezhette” az ellenség –, Steinmetz sok elvtársával háttérbe szorult, és távol Moszkvától építette a szocializmust. Amikor 1941. június 22-én megindult a német támadás (egyesek szerint megelőző csapás) a szovjetek ellen, Steinmetz önként jelentkezik katonának. Aztán a Vörös Hadsereg támadása eléri a magyar határt, és Steinmetz századosra szükség van: oroszul, németül, magyarul is beszél. Miután elfogadták jelentkezését, felveszi a kapcsolatot Malinovszkijjal, decemberben átlépi a magyar határt és a hó végén jelentkezik Malinovszkij törzsénél.

 A Vörös Hadsereg 1944 karácsonyán bezárja gyűrűjét Budapest körül, a nyugatról előretörő szovjet harckocsik ellenállás nélkül jutnak el a János kórházig, és ha vállalkozó szellemű parancsnokuk rendelkezett volna némi helyismerettel, akár a védők parancsnokságáig is behatolhattak volna. Nem tették: a fogaskerekű vonalánál stabilizálódott a front. A támadók vezetésének fontos a város elfoglalása, hiszen a sztálini parancs november 7-re irányozta elő annak teljes bevételét. A gyors győzelem érdekében megadásra szólítják fel a védőket: december 29-én parlamentereket küldenek úgy a budai, mint a pesti oldalon lévő egységekhez, hogy tegyék le a fegyvert, és ezt hangszórókon, szórólapokon is jelzik. A feltételek? Elvonulás, gondoskodás, mindaz, aminek éppen az ellenkezője következett be. Igaz, nem volt fegyverletétel.

Két gépkocsi indult el azonos időben: a Budaörsi úton a németül beszélő Osztyapenkó – mivel ott csak német csapatok voltak –, az Üllői úton pedig a magyar és német nyelvet is bíró Steinmetz kapitány, arrafelé ugyanis magyar és német csapatok is védték a területet. Osztyapenkót, annak ellenére, hogy jövetelét nem igazolták vissza, fogadják, bekísérik a német parancsnokhoz. Steinmetz Pestszentlőrincen a főtérig jut gépkocsijával, amikor az felrobban, a kapitány hősi halált hal, két kísérőjéről továbbiakban nem esik szó.

Ki, mivel, és miért lőtt? Az állítás, tagadás politikai állásfoglalást jelentett. Hivatalos, elvtársi történészeink nyilatkozata egységes volt, azaz a magyar nép megmentéséért elinduló parlamentert a német nácik és magyar cinkosaik lőtték le. Abban már eltértek a vélemények, hogy mivel. Felmerült a teljes fegyverarzenál: gépágyú, géppuska, páncéltörő ágyú, aknavető. A legújabb kutatások szerint Pestszentlőrincen, az Üllői útra sakktáblaszerűen harckocsi-aknákat helyeztek el. Mivel akkor nem esett hó, egy esetleges páncélos akcióban a vezető látja a telepített aknákat, és ha nem akar rájuk futni, lelassít.

Ez viszont már elég a körülbelül 150-200 méterre telepített páncéltörő lövegnek, hogy kilője a támadó harckocsit. Steinmetz gépkocsija is arra haladt, vezetője rosszul irányított és aknára futott. Osztyapenkó ezalatt a német parancsnoknál várakozik, ellátják élelemmel, nem bántják. A németek nem fogadják el a kapitulációt, így Osztyapenkó elindul övéi felé, útközben azonban fegyvertől életét veszti. Támadói vélhetően azt hitték, német katonáról van szó, hiszen túllépte a megszabott visszatérési határidőt, így tüzet nyitottak rá. Az elvtársi magyarázat szerint a fasiszták ölték meg hátulról kézifegyverrel.

Steinmetz Miklós tetemét társai elviszik, Ecser főterén ravatalozzák fel és adják meg neki a végtisztességet. Bevetése előtt Vecsésen volt szállása, nagy szeretettel beszéltek róla, hiszen magyar volt. Nemsokára exhumálják és Gyömrőn temetik el. Később onnan is exhumálják és az 1949. december 29-én a tiszteletére emelt szobor alatt, Vecsés határában helyezik el. Azóta több kérdés is fölmerült halálának körülményeivel kapcsolatban. Tény, hogy halála nem Vecsés határában, szobrának helyén történt, ugyanakkor Vecsés területe az 1950-es területi rendezésig benyúlt a pestszentlőrinci Béke térig. Az a dokumentumfotó, mely minduntalan előkerült, ha Budapest ostromáról vagy az akkori harcokról emlékeztek, utólagos felvétel, a Filmgyár egyik dolgozója feküdt le a földre a költőien kiterített fehér zászlóval, és a különböző roncsok is a tragédia helyének bizonyítására kerültek oda. Osztyapenkó sírjáról máig nem tudunk semmit.

A két parlamenter halálának kezdetben nem volt különösebb visszhangja. Nem kaptak magas kitüntetést, előléptetést, nem váltak a Szovjetunió hősévé. Viszont ahogy múltak az évek, idehaza egyre erősödött a kultuszuk. Steinmetz gyakori névadóvá vált, iskolák, brigádok vették fel nevét. Emlékművénél rendszeresen tartottak ünnepi megemlékezéseket, halála bizonyítéka lett a fasiszta gaztetteknek. 1956-ban a többi szovjet érdekeltségű szoborhoz hasonlóan a kapitány szobrát is megsemmisítették. Mikus Sándor kapta a feladatot újólag történő elkészítésre, ám a szobrász valamiért spórolt: kétalakos szobor helyett egyalakosat mintázott és állíttatott fel. A rendszerváltás után, 1993-ban újra eltávolították a szobrot, darabjai szanaszét kerültek, legnagyobb része a tétényi szoborparkban pihen. Szinte filmbe illő momentum, hogy Steinmetz emlékművének tábláját a Margitszigeten lévő „rákászó fiú” szobrának talpazatába építették be.

Miután a szobrot elbontották, kiemelték Steinmetz emberi maradványait is. Az „illetékesek” tanácstalanok voltak, mi is legyen a csontokkal. Végül a Fővárosi Temetkezési Intézet raktárába került az emberi maradványokat tartalmazó láda. Az intézet akkori vezetője, Ladányi Jenő szintén tanácstalan volt. Szovjet állampolgár, és bár a Kerepesi úti temetőben ott a szovjet parcella, a temetéshez szükséges a nagykövetség hozzájárulása. Miután kiderült, hogy az Intézet vállalja a költségeket, az orosz nagykövet engedélyezte a temetést. A csontokat közben átvitték az Igazságügyi Orvosszakértői Intézetbe. Susa Éva főorvos asszony pontosan megállapította, hogy a kapitány tetemének maradványai fekszenek előtte. A laikus is láthatta: alacsony, cirka 156 cm-es termet, előreugró állal. A csontok összeillesztése révén kiderült, hogy elsődleges törés nincs, tehát vélhetően nem fegyverrel oltották ki életét.

Temetése nyilvános volt. Viszonylag sokan eljöttek Ecserről, Vecsésről, az érintett pártok is megjelentek, az egyik vezetője meg is kérdezte, miért volt a temetésen egyházi szertartás. A válasz egyszerű: az idő tájt már Brezsnyev is vallásossá vált. És azért evangélikus tábori püspök temette, mert a pécsi evangélikus egyház anyakönyve szerint édesapja evangélikus, édesanyja pedig izraelita volt, s a fiú az akkori „szokás” szerint apja vallását vette fel.

A legutóbbi, nagy utcanévcserék idején civil (nem pártpolitikai!) javaslat ment a főváros felé, hogy Romanelli (a ludovikások megmentője), Korompay (a szovjet katinyi terror magyar áldozata) és Steinmetz Miklós is kapjanak utcanevet. A róla elnevezett, majd eredeti nevét visszakapó Illés utcát érthetően nem lehetett újra a kapitányról elnevezni, de hát annyi új utca nyílik, megérdemelné a három áldozat, hős, hogy az utódok emlékezzenek rájuk valahogy. A főváros nem reagált a megkeresésre.

Olvasson tovább: