Kereső toggle

Élet a halál után

Beszélgetés Flaisz Endre missziós lelkésszel a véráztatta Ruanda felemelkedéséről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Alig két évtizeddel az országot romba döntő brutális népirtás után Ruanda működőképes, sőt dinamikusan fejlődik. Mindez nem választható el attól a ténytől, hogy a 15 milliós afrikai ország lakói nem kendőzték el a múltat, a felelősöket igyekeztek megbüntetni, miközben előre- tekintettek, és a megbékélésre, egymás tiszteletére tették a hangsúlyt. Minderről Flaisz Endrével, a Hit Gyülekezete missziós lelkészével beszélgettünk, aki munkatársával, Lőrincz Péterrel másfél hetet töltött Ruandában, az ottani Church of Faith, vagyis „Hit Gyülekezete” meghívására.

Ruandáról legtöbben az 1994-ben történt népirtás kapcsán, illetve az ezt feldolgozó Hotel Ruanda című filmből hallottunk. Mi volt a benyomása, miként tudja ez az ország feldolgozni, hogy a polgárháborúban négy hónap alatt több mint egymillió embert megöltek, és további 200 ezret megerőszakoltak, megcsonkítottak, illetve megkínoztak?

– A trauma feldolgozása jelenleg is tart. Ebben az jelentett nagy áttörést, hogy a 19 évvel ezelőtt történtek után törvényben írták elő az úgynevezett gacsacsa intézményének bevezetését. Ez tulajdonképpen helyi népbíróságok felállítását jelentette: a közösségek tagjai előkeresték a közöttük fellelhető felelősöket, majd a falu vezetői előtt a saját történeteik alapján közösen állították össze a vádiratot – gyakorlatilag elmondták, hogy te ezt, meg azt csináltad, ezért vagy bűnös. Az általam látott képek és filmek tanúsága szerint a vádlottak is lehetőséget kaptak a védekezésre, gyakorlatilag egy nyílt vita alakult ki. Akinek a felelősségét megállapították, azt gyilkosság esetén a fővárosban, Kigaliban lévő börtönbe csukták, károkozás esetén pedig kötelezték a károk megtérítésére. Ezen kívül voltak magasabb szintű bíróságok is, ahol a bonyolultabb eseteket vizsgálták ki.

Bár számos elkövető külföldre menekült, alapvetően megtörtént a felelősségre vonás, a múlttal történő szembenézés, ami jó alapot szolgáltat a lelki gyógyuláshoz. Ha az emberek nem is nyerték vissza legyilkolt szüleiket, testvéreiket, rokonaikat, kaptak némi elégtételt.

A vendéglátó gyülekezet pásztora ehhez még azt is hozzátette, hogy a lelki rehabilitáción túl szükség lenne egy többszintű kárpótlási rendszer bevezetésére is, mert sokan például elveszítették az otthonaikat, és a mai napig hajléktalanként élnek. Ő maga egyébként szintén számos rokonát elveszítette, és öt gyermekük mellé örökbe fogadtak egy hatodikat, akinek a szüleit és a hozzátartozóit is kiirtották.

Egymás mellett tudnak élni a korábban szembenálló hutuk és tuszik?

– Minden jel erre mutat. Sőt, nemcsak egymás mellett tudnak élni, hanem az ország sokkal jobban virágzik, mint az a múltját tekintve várható lenne. Ez egyfelől a ruandaiak szembetűnő szorgalmának köszönhető, másfelől a nyugati hatalmak által nyújtott anyagi támo­gatásnak. A németek például európai minőségű főutakat építettek az országban, Bill Clinton korábbi amerikai elnök pedig egy AIDS-kórház felépítését finanszírozta. A fővárosban modern épületek, minőségi szállodák vannak, az utakon pedig jó autók közlekednek. Vidéken persze a főutakról letérve, a dzsungel gidres-gödrös föld­útjain olyan településekhez jut el az ember, ahol semmiféle infrastruktúra sincs, az emberek döngölt padlójú kunyhókban élnek, a nappal kelnek és a nappal fekszenek.

A Magyarországnál három és félszer kisebb Ruanda egyébként gyönyörű, az ezer domb országának is hívják a földrajzi adottságai miatt. Keresztül-kasul beutaztuk az országot, de a dombokon-hegyeken nem láttunk egyetlen talpalatnyi földet sem parlagon heverni: kukoricát, banánt, burgonyát, vagy éppen teát termesztenek az emberek.

A nyugati országok támogatása összefügghet azzal, hogy a népirtás idején nem avatkoztak be? Esetleg így igyekeznek kompenzálni?

– Ezt nehéz megítélni, de lehet egy ilyen olvasata a történteknek. Az egyértelmű, hogy 1994-ben azok az országok, amelyek megakadályozhatták volna a genocídiumot, semmit sem tettek. A fővárosban lévő emlékmúzeumban – amely egyben 200 ezer áldozat földi maradványait is őrzi betonkriptákban – bemutatják azt a kanadai tábornokot, Roméo Dallaire-t is, aki annak idején az ENSZ 2500 fős ruandai békefenntartó misszióját vezette. Amikor látta, hogy elszabadul a pokol, kérte hogy az ENSZ küldjön 5 ezer katonát, mert ekkora haderővel meg tudnák fékezni a vérengzést. Nemhogy csapatokat nem küldtek, a misszió létszámát is folyamatosan csökkentették, egészen 250 főig. Bár gyakorlatilag semmiféle felhatalmazással nem rendelkezett, amely alapján beavatkozhattak volna, folyamatosan mentette az embereket: több mint 30 ezren köszönhetik neki az életüket. Háborús hős lett belőle, megkapta a legmagasabb kanadai állami kitüntetést is.

Mi vezetett a népirtáshoz?

– Ami Ruandában történt, az a helyiek szerint nem genocídium volt, legalábbis nem a hagyományos értelemben: nem etnikai alapon zajlott a vérengzés. A lakosságot 18 törzs alkotja, ám a hutuk és a tuszik – a két szembenálló csoport – nem sorolhatók közéjük, ugyanis nem faji, hanem gazdasági-társadalmi alapon különböztek egymástól. A tuszik voltak az állattartók, pontosabban azok tartoztak ide, akiknek 10 marhánál nagyobb vagyonuk volt. Lényegében ők alkották az arisztokráciát. Az alacsonyabb társadalmi szinten lévő hutuk csoportja pedig a földművesekből állt.

A két kaszt szembenállása 1920-tól 1962-ig az országot irányító belga gyarmatosítók uralma alatt éleződött ki. Ez volt a gyökere az 1994-es öldöklésnek, amelynek közvetlen előzményét a politikai vezetést időközben átvett hutuk által kidolgozott, fasizmushoz hasonló fajelméletek és a zsidótörvényekhez kísértetiesen hasonló jogszabályok jelentették. A tuszikat alacsonyabb rendűnek bélyegezték, tiltották a vegyes házasságokat, a hutuk által tartott tuszi cselédeket pedig be kellett jelenteni. Erről szólt a média, az iskolában ezt tanulták a gyerekek – ebben a közegben már csak egy szikra kellett, hogy a feszültség átcsapjon gyilkolásba.

Ennek fényében még nagyobb teljesítménynek tűnik, hogy alig két évtized alatt egy működőképes, békés országot tudtak létrehozni, nem?

– Igen, bár a teljes képhez hozzátartozik, hogy 80 százalék a tuszik és 15-20 százalék a hutuk aránya az országban, ami csaknem a fordítottja a korábbi arányoknak. Sok hutu ugyanis külföldre távozott a felelősségre vonás elől, a vérengzések elől elmenekült tuszik pedig visszatértek. Minden­esetre az emberek odafigyelnek arra, hogy egymást tiszteljék, egyenlően kezeljék. A parlamentben például fele-fele arányban ülnek tuszik és hutuk.

Az egyházi misszió mellett diplomáciai munkát is végzett. Ez miben állt?

– Az Európai Unió egyik diplomáciai szervezetének, a Tiszteletbeli Konzulok Nemzeti Szervezeteit Tömörítő Európai Föderációnak (FUECH) dr. Suha György személyében magyar alelnöke van, aki egyben Gambia magyarországi tiszteletbeli konzulja, tehát Afrikát is jól ismeri. Ő rengeteget segített az utazás megszervezésében. Az egyeztetések során merült fel, hogy ottlétünket diplomáciai célra is ki lehetne használni, hiszen Magyar­országnak és a legtöbb uniós ország­nak jelenleg semmilyen kapcsolata sincs a látványosan fejlődő Ruandával. Ezért azzal a hivatalos üzenettel érkeztem az országba, hogy az Euró­pai Unió és Magyarország is szívesen venné, ha legalább a tiszteletbeli konzuli kereteken belül létrejönne a kapcsolat Ruandával.

Ezen kívül, amennyiben ez a megkeresés pozitív fogadtatásra talál, egy uniós és magyar politikusokból, illetve üzletemberekből álló delegáció látogatna az országba, hogy tárgyaljanak az esetleges üzleti együttműködési lehető­ségekről. Kigaliban a külügyminiszter asszony helyettese fogadott – csak azért nem a miniszter, mert külföldi útja miatt nem tartózkodott az országban. Az üzenet komolyan felkeltette az érdeklődésüket. Vissza­felé a repülőn együtt utaztam egy olyan személlyel, aki ott volt ezen a megbeszélésen a külügyminisztériumban. Azt mondta, még aznap intézkedni kezdtek, hogy a felmerült lehetőségeket ki tudják használni, és örömmel várják az európai delegációt is.

A minisztériumban átadtam a Hit Gyülekezete levelét is, amelyben üdvözöltük Ruanda fejlődését, valamint bemutattuk a gyülekezetet, és emlékeztettünk arra, hogy 1994-ben mai áron számolva 40 millió forintnyi humanitárius segélyt küldtünk az országba.

A RUANDAI Hit Gyülekezete

Church of Faith in Rwanda – olvasható az ország legnagyobb pünkösdi-karizmatikus közössége gyülekezeti házának homlokzatán. „A magyarországi Hit Gyüleke­zetétől független volt a ruandaiak névválasztása, ám az azonosság felgyorsította a kölcsönös érdeklődést” – mondta Flaisz Endre. A 15 ezer fős gyülekezet a népirtás utáni években alakult, és dinamikusan fejlődik: 61 saját helyi közösséggel, saját ingatlanokkal és iskolával rendelkezik. A magyarországi „testvérgyülekezettől” azt követően kértek támogatást, hogy az interneten keresztül megismerték a Hit Gyülekezete hitvallását, szellemiségét és tevékenységét. A kapcsolatot évek óta ápolja a két gyülekezet, de most először nyílt lehetőség a személyes találkozóra.

Olvasson tovább:

  • Javult a magyar fiatalok közérzete, de nagyok a különbségek

    „Minden eddiginél több fiatal szerez munkatapasztalatot, jelentős mértékben nő az idegen nyelvek ismerete, a fiatalok bíznak a családban, erősödött a demokráciába vetett hit, és egyre többen gondolják úgy, hogy »Magyarország a legjobb ország, ahol élni lehet«.
  • Komoly kihívások előtt a szerb integrációs folyamat

    2014 januárja óta zajlanak a csatlakozási tárgyalások az Európai Unió és Szerbia között, amely az öt tagjelölt ország közül – Macedóniát, Montenegrót, Albániát és Törökországot megelőzve – elsőként nyerheti el az uniós tagságot.
  • A fekete március

    Huszonhét éve, 1990. március 19-20-án, Marosvásárhelyen véres összecsapások zajlottak le románok és magyarok között, amelyeknek több halottja és több száz sérültje volt.