Kereső toggle

Rákosan harcolt a melegekért

Francia vezetők eltitkolt és kiszivárgott betegségei

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

François Hollande francia köztársasági elnök tudomásul vette és tiszteletben tartotta Dominique Bertinotti (képünkön balra) elhatározását, hogy senkinek sem árulja el: mellrákot diagnosztizáltak nála. A családügyi miniszter így csak most tárta fel a Le Monde hasábjain, hogy nyolc hónapon át őrizte, álcázta a személyes és politikai drámáját. Súlyos kezeléseken, műtéten esett át, miközben kormánya egyik legfontosabb, legvitatottabb, hatalmas ellentüntetéseket kiváltó törvénytervezetének elfogadtatásáért küzdött a parlamentben és a médiában. Mára a „házasság mindenkinek” néven ismert, az azonos neműek frigyét lehetővé tévő kezdeményezés törvénnyé emelkedett, Dominique asszony kezelése pedig befejeződött, a terápiát sikeresnek nyilvánították.

A tárcavezető helytállásának elismeréssel adózott Jean-Marc Ayrault miniszterelnök és Bertinotti megannyi minisztertársa is, története azonban ismét ráirányította a figyelmet egy jellegzetes – korántsem csak francia –  közéleti dilemmára: a politikusok betegsége kényes téma marad, amely körül gyakori a ködösítés. A boldogult Leonyid Brezsnyev szovjet vezető vagy legutóbb a venezuelai Hugo Chávez is sokat mesélhetett volna hasonló gondjairól.

A francia V. Köztársaságban államfők sora igyekezett így-úgy rejteni a nyilvánosság elől, ha állapota rosszra fordult. Ideig-óráig valamennyinek – François Mitterrandnak éppenséggel  több mint egy évtizeden át – sikerült is. Több idejük maradt, hogy beírják a nevüket a krónikákba, de ártottak is maguknak az utókor szemében. Személyes pozíciójuk megőrzését államérdeknek tekintve a demokrácia egyik alapvető követelményét vették semmibe, hiszen a társadalomnak joga van – lenne – arra, hogy tudja, milyen, mennyire megbízható kezekben van a kormányzás.

Az még talán indokolt, ha egy-egy kezelésről utólag adnak hírt: amikor például az V. Köztársaság első elnökén, Charles de Gaulle-on prosztataműtétet hajtottak végre, erről csak a sikeresen lezajlott beavatkozás után publikáltak közleményt. Az előkészületekről senki sem tudhatott: egy atomhatalom döntéshozójáról volt szó. A tábornok tizenegy év után maga köszönt le tisztéről, de nem egészségi okokból, hanem mert közigazgatási reformjának tervezetét elutasították a franciák, és mint a népszavazás előtt erre az esetre kilátásba helyezte, azonnal felállt székéből.

Utóda, Georges Pompidou már nem távozott ilyen elegánsan: noha rebesgették, hogy súlyos kór emészti, emberei ezt újra és újra hivatalosan cáfolták. A lapok sűrűn cikkeztek arról, hogy bizonyára kortizonkezelést kap, ez magyarázhatja bizonytalan járását, arca karikatúrába illő felduzzadását, ám a szóvivők kitértek a téma elől. Az elnök ismétlődő gyengélkedéseit az Elysée-palota enyhe meghűléssel magyarázta, majd influenzás fertőzéssel azt, hogy az elnök nem vett részt a minisztertanács heti ülésén, és egy vidéki kastélyban piheni ki fáradalmait. Aztán egy ország döbbent meg, amikor 1974. április 2-án a televízióban minden előzetes felkészítés nélkül bejelentették: Pompidou éjszaka elhunyt a vidéki rezidencián. Alig hatvanhárom éves volt, és még két éve lett volna hátra hétéves mandátumából.

Mint kiderült, már hat éve kezelték Waldenström-szindrómával, a vérrák egy igen ritka fajtájával, ez a kór súlyosan korlátozta mozgásában és cselekvésében is. Valéry Giscard d’Estaing, aki Pompidou után költözhetett az Elysée-palotába, alapos tájékoztatást ígért saját egészségi állapotáról, ám ebből semmi sem lett, bár talán neki lett volna a legkevesebb oka a titkolózásra, hiszen ma is aktív közéleti szereplő. Az őt követő François Mitterrand viszont még rá is tromfolt Giscardra: bejelentette, hogy doktora rendszeresen fogja informálni  a nyilvánosságot. Dr. Claude Gubler félévente közzé is tett egy-egy kommünikét, de ezekben főleg az volt a rendszeres, hogy felette leleményesen leplezték az államfő prosztatarákjának különböző tüneteit. A végzetes kór az első pillanattól államtitoknak számított – maga Mitterrand minősítette annak, amikor tudomást szerzett róla.

Ez 1981 szeptemberében, néhány hónappal megválasztása után történt. Az első diagnózis rögtön áttéteket mutatott ki, három hónaptól három évig élhet még – jósolták az új elnöknek a doktorok. Az akkor hatvannégy éves Mitterrand az első baloldali elnök volt az V. Köztársaság történetében, egész életében harcolt a győzelemért, nagy tervei voltak, elképzelhetetlennek tartotta, hogy mindennek véget vessen egy közönséges betegség. Talán küldetéstudata (más megfogalmazásban a hatalomhoz való ragaszkodása), talán a sokféle kezelés tartotta életben és formában. Végül nemcsak első mandátumát töltötte ki, de már súlyos betegen, barátai tanácsa ellenére további hét évre jelöltette magát. Végül tizennégy évig maradt az Elysée-palota lakója. Gubler doktor és más orvosok közben a legkülönbözőbb – néha hajmeresztő – módszerekkel próbálták kúrálni és ugyanakkor rejtegetni a bajt. Az államfő csak 1992-ben, egy műtét után hozta nyilvánosságra, hogy rákos. Híveinek nyugtalansággal vegyes rokonszenvétől kísérve kitartott posztján egészen megbízatása utolsó napjáig – néhány hónappal később pedig elhunyt.

Alig tíz nappal halála után Dr. Gubler – felrúgva az orvosi etika minden szabályát – A nagy titok címmel önmagát sem kímélő könyvet jelentetett meg a néhai elnök betegségéről. Nem kevesebbet állított, mint hogy 1994-től Mitterrand, aki addigra orvost is váltott, már aligha volt képes hivatalának betöltésére. A franciák máig sem tudják, miként is ítéljék meg ezt kor- és kórtörténetet. Kitartás a végsőkig? Igen, de milyen áron? A furcsa orvos könyvét betiltották, de ma már ismét forgalmazható, a hatalom iskoláiban azóta is sűrűn forgatják.

Az orvosi kommünikéknek olyannyira elszállt a hitele, hogy az Elysée-palota következő lakója, Jacques Chirac szakított is ezzel a gyakorlattal. Az ő egészségi gondjairól tíz éven át semmi sem szivárgott ki, 2005-ben is titokban szállították kórházba egy „agyi éresemény” miatt. A vérzés nem maradt következmény nélkül, látási és hallási, későbbi mentális problémáit a francia sajtó ennek tudta be  – bár csak akkor váltak aggasztóvá, amikor már lejárt a mandátuma.

Az őt váltó, sportos Nicolas Sarkozy, a jogging lelkes híve, ismét teljes nyitottságot ígért, tartotta is a ritmust a közlemények terén – de a Le Figaro kimutatta: ezekben egy szó sem esett arról, hogy 2007 októberében az újdonsült elnök gégéjéből tályogot kellett kimetszeni, ami nem éppen banális beavatkozás. 

François Hollande elégedett lehet. Neki csak egy minisztere titkát kellett őriznie, és a közvélemény jobbára megértően, megindultan fogadta Dominique Bertinotti magyarázatát, miszerint nemcsak sürgős politikai feladatai miatt hallgatott bajáról, hanem azért is, mert meg akarta mutatni: rákosan is lehet folytatni az életet, méghozzá munkával. A betegek így jobban bízhatnak az életben – a választók viszont kevésbé a politikusaik őszinteségében. De ez már a társadalom problémája.

Olvasson tovább: