Kereső toggle

Ne csak őrizd, gyűlöld!

Interjú dr. Kováts Dániel volt telepessel, a hortobágyi kényszermunkatábor túlélőjével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A 21. századi hazai vagy külhoni látogató, a kiránduló magyar kisdiák mit sem sejthet a Hortobágy sötét titkáról. A puszta mostanáig hallgatott történelmének tragikus időszakáról. A Hortobágy szívében, majdnem szemben a patinás csárda épületével, a Kilenclyukú híd szomszédságában egy tábla jelezte 1952 júniusától 1953 októberéig: zárt terület, idegeneknek szigorúan tilos a bemenet. Akinek errefelé vitt az útja, messziről láthatott a kopott gépszín körül őgyelgő toprongyos asszonyokat, gyerekeket. Nem mert kérdezősködni. Az ötvenes években nem volt tanácsos kíváncsiskodni. S azóta csend, csend és hallgatás a Hortobágy titkáról, míg meg nem szólaltak ötven év után a »kitaszítottak« maradékai” – ezekkel a sorokkal veszi kezdetét a Száműzöttek a Hortobágyon – Emlékek a borsósi kényszermunkatáborból című kötet (Feliciter Kiadó, 2006), melynek szerkesztőjével, hajdani telepessel, dr. Kováts Dániel nyugalmazott főiskolai tanárral beszélgettünk.

A recski kényszermunkatábor neve szinte mindenki előtt ismert. Mi volt a specialitása az utólag kevésbé dokumentált hortobágyi táborrendszernek?

– A kitelepítések és a hortobágyi zárt táborok rendszere is a diktatúra terméke volt. Az elnyomó intézkedések egy jelentős része azokra vonatkozott, akiket bírói úton, törvényesen nem lehetett elítélni, megbüntetni, a pártállam azonban ellenséget látott bennük. A szovjet gulágokba való elhurcolás, a börtönök, a hírhedt recski tábor, az internálótáborok mellett kitalálták a családos elkülönítést a „magyar Szibériának” tekintett Hortobágyon. Ez az üldöztetés sajátos formája volt. Kivizsgálás, vádemelés nélkül, rendőrségi végzés alapján fegyveres kényszerítéssel, zárt tehervonatokban szállították el a kiszemelteket. A kényszermunkatáborok 1950-től 1953 őszéig, Sztálin haláláig működtek. Tízezer fogoly sínylődött itt, akiket az ország különböző pontjairól hurcoltak ide. Zömében asszonyok, gyerekek és idős emberek voltak, sokan közülük nyolcvanévesnél idősebbek. Tizenkét zárt tábor működött a Hortobágyon: Árkus, Borsós, Borzas, Ebes, Elep, Erzsébettanya, Kócspuszta, Kónya, Komópuszta, Lászlómajor, Lenintanya, Tedej.

A Kováts család hogy lett a rendszer ellensége?

– Eredetileg édesapámat, Kováts Albertet akarták elhurcolni. Őt nem találták otthon. A bűne, hogy az ő édesapja, a nagyapám szerintük földbirtokos volt. Szerintem nem minősült 500 holddal földbirtokosnak. Apám harcolt az első háborúban, és az ott elért érdemei alapján vitézzé avatták. Apám hétvégenként járt csak haza a munkából. Már benne voltunk az éjszakában, amikor dörömböltek az ajtón. Egy ávós parancsnok és sorozott ávós kiskatonák tódultak a lakásunkba. Késésben voltak, mert a régi miskolci otthonunkban kerestek bennünket, amiből korábban kiköltöztettek minket Miskolctapolcára. A parancsnok beszélt, a katonák hallgattak. A miskolci rendőrkapitányság által kiadott véghatározat indoklása szerint a kiutasítottak „városban való tartózkodása a közrend szempontjából káros”. „Kováts Albert kényszertartózkodási lakhelyéül Hortobágy Borsóstanyát jelölték ki.” Fél órát adtak, hogy összeszedjük a holminkat. Mi igyekeztünk minél több mindent becsomagolni, miközben a tiszt gúnyos megjegyzéseket tett. Feldobott egy párnát, és odakiáltott a nővéremnek: „Segítek, Évike!” Ponyvás teherkocsikon vittek minket az állomásra. A kocsi ráfarolt a marhavagonokra, hogy senki ne láthassa, mi történik, kiket visznek el. Akkor már tudtuk, mi történt a zsidókkal 1944-ben, és azóta is sokakat elhurcoltak málenkij robotra. Féltünk, hogy minket is Szibériába fognak vinni. Én 22 éves voltam, nővérem, Éva 24, édesanyám 53.

Voltak előjelei az üldözésnek?

– Az ávósokra azért nem számítottunk. A családom átesett egy megbízhatósági vizsgálaton, apám 1950-ig maradhatott a korábbi vezető állásában, később lefokozták és Vilmányban, az állami gazdaságban talált munkát agronómusként. Nekem addigra már volt egy politikai afférom. A bölcsészkarra jártam Budapestre, és egy irodalmi lapot szerkesztettem két barátommal öt példányban. A barátaim közül az egyik besúgó volt. Elénk állt, és őszintén elmondta nekünk, hogy középiskolás korában valamit elkövetett, bevitték a rendőrségre és beszervezték. Megmondta, bejelenti a lapot, de nyugtatott bennünket, hogy ebből nem lesz semmi baj. Mégis lett: nyolc hónapot kaptam. Dobogókőn építettük a szocializmust a BM-üdülő formájában. A lapban, egy regényrészletben a főszereplő arról panaszkodik, hogy „egyéb” származása miatt nem került be az egyetemre, a másik elbeszélés pedig Tito politikáját érintette. A bűnöm az volt, hogy az én írógépemen állítottuk elő az irodalmi kiadványt. Szerencsére nem tudták úgy terelni a vizsgálatot, hogy mást is belekeverjünk, pedig szerették volna. Később kiderült, hogy az ÁVO egy nagy összeesküvést akart felgöngyölíteni a bölcsészkaron. Történt ugyanis, hogy valaki ledöntött egy Sztálin-szobrot, és az összetört. Keresték, ki provokált. Az elkövető a pedellus macskája volt. Mikor szabadultam, édesanyámhoz utaztam Miskolcra. Onnan hurcoltak el.

Hogyan fogadták a miskolciak, hogy máról holnapra családok tűntek el nyomtalanul a városból?

– Általános döbbenet és rettegés lett úrrá a városon. Június vége volt, az érettségik és a ballagások ideje. Sok iskolában, gimnáziumban azonban szolidaritásból nem tartották meg a ballagásokat. A miskolci I–IV. kerület MDP alapszervezete 1952. június havi taggyűlésének beszámolójában a következő állt: „Üdvözölték és helyeselték Miskolc város dolgozói is Pártunknak és szeretett vezérünknek azon intézkedését, hogy városunkat is megszabadította egypár napja egy csomó fasiszta söpredéktől.”

Mikor érkeztek meg Hortobágyra?

– Miskolctól nincs messze, tehát viszonylag hamar odaértünk. A vonat a nyílt pályán állt meg. Ott pakoltunk le. Szekerekkel vittek minket tovább. Az ávósok átadtak egy hét-nyolc főből álló rendőrőrsnek. „Veletek fogjuk megzsírozni a földet!”, „Eddig ti zsákmányoltatok ki minket, most mi fogunk benneteket!” – mondták. Az iratainkat elvették és elégették. Célozgattak rá, hogy innen a Szovjetunióba fogunk menni. A korábbi állami gazdaság dolgozóit elbocsátották, hogy ne legyenek szemtanúk, most mi vettük át az ő feladataikat. Juhaklokba, tyúk- és disznóólakba tereltek bennünket, ezeket takarítottuk ki szállásnak. A földre szalmát szórtunk, oda fekhettünk. Hemzsegtek a patkányok. A gémeskúthoz jártunk tisztálkodni. A mamák egy lepedőt fogtak a lányuk elé, amikor mosakodtak. A szükségünket latrinába végeztük. Később tífuszjárvány tört ki, akkor megijedtek, és próbálták valamennyire normalizálni a körülményeinket.

Kikből tevődött össze a miskolci kitelepített társaság?

– Magas rangú katonatisztek, földbirtokosok mellett lelkészek, ügyvédek, még zsidók is, akik alighogy hazaértek a haláltáborokból, itt találták magukat. Például Berger Laci bácsiék, akik szegények voltak, ő még hithű zsidó volt, pajesszal, kalappal. Első felesége és gyermekei elpusztultak a deportálásban, második feleségével hozták el és négy kisfiával. Felesége az ötödik gyermeket várta. Szülni bevitték Debrecenbe, de aztán visszahozták. Berger bácsi szorgalmasan dolgozott, de péntek estétől szombat estig nem volt hajlandó munkába állni, betartotta vallása előírásait. A szomszédos kisházban lakott Bánatfalván (így hívtuk mi a magunk építette házsort), ilyenkor befüggönyözték az ablakokat és kihallatszott az éneklésük.

Milyen munkát kellett végezniük?

– Részt vettünk a nagy rizsprojektben, más táborok lakói a gyapottermesztésben. Hajnali háromkor keltünk, mentünk borsót szedni, ezt nappal nem lehet, mert kiperegnek a szemek, cukorrépát egyeltünk, minden szezonális mezőgazdasági munkát. Mások nádat vágtak, kacsa-, tyúk-, sertéstelepeken dolgoztak. Ősszel a nővérem madárijesztő volt. Vadlibákat kellett riogatnia a földekről. Nehéz munkát végeztünk. Nekem sikerült kocsisként elhelyezkednem. Gyermekkoromban sokat segítettem nagyapám gazdaságában. Megtanultam befogni a lovakat, ezt a tudásomat hasznosítottam a táborban. Lovakkal szénát kaszáltam, rizsföldre is behajtottak, hogy kezdjem aratni a termést. A lovak nem bírtak megmozdulni a mély sárban. Sokszor az idős, munkaképtelen embereket is kihajtották szezonmunkára. Szidtak, átkoztak minket. A jelmondatuk volt: „Ne csak őrizd, gyűlöld!” Az őreink és az állami gazdaság vezetősége olyan  agymosásban részesültek, mely azt mondta nekik, hogy minden nyomorúságukért, szenvedésükért, nincstelenségükért mi vagyunk a hibásak.

Hortobágy falu lakói és a gazdaságban dolgozó emberek hogyan viszonyultak Önökhöz, telepesekhez?

– Akik munka közben megismertek minket, rájöttek, milyenek vagyunk valójában. De az állami gazdaság vezetője, „Széles elvtárs” gyűlölt bennünket, s akadtak a „ szabad” dolgozók közt is, akik osztályidegenként tekintettek ránk. Éva nővérem említi visszaemlékezésében, hogy egyszer a juhoknál dolgoztak a lánybrigáddal, és a pásztornak, aki a nyájat őrizte, volt egy aranyos kiskutyája. Ők játszottak vele, simogatták, amikor bevégződött a nagy barátkozás, a juhász nagyon elverte szegény kiskutyát. Azt mondta: így tanítja meg, hogy ne barátkozzék idegenekkel. Éva talpraesett, eszes lány volt. Józansága és hidegvére mentette meg egy vele erőszakoskodó agronómus kezéből is.

Miről beszélgettek, mivel vigasztalták magukat, amikor nem voltak ott a rendőrök?

– A nővéremmel még ilyen körülmények között is értékelni tudtuk a Hortobágy szépségeit, a végeláthatatlan pusztákat, a felhők játékát. Éva szerint olyan csodálatos napfelkeltét és naplementét, mint itt a pusztán, sehol a világon nem lehet látni. Gúnyolódtak is a többiek, hogy élvezhetjük mindezt, ha egyszer rabok vagyunk. Volt egy Radnóti-kötetünk is, abból olvastunk fel egymásnak fogolytársainkkal. Voltak, akik megénekelték sorsunkat:

Hideg szoba, korgó gyomor

Hatméteres Sztálin-szobor,

Nyomor, nyomor!

Meleg szoba, teli gyomor,

Icipici Truman-szobor,

Mikor, mikor?!

Soha nem gondoltak arra, hogy megszökjenek?

– Nem. Mi lett volna édesanyánkkal? Bár a Hortobágyon beláthatatlan távolságok vannak, és nem is voltak mindig a nyomunkban a rendőrök, de nem gondoltunk a szökésre. Féltettük a hozzátartozóinkat. Ezt jól tudták az őrök is.

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála hozta meg a változást…

– Amikor elbocsátottak minket, adtak egy kijelentőlapot Hortobágyról. Megtiltották, hogy bárkinek is beszéljünk a táborról, és azt is, hogy visszamenjünk eredeti lakóhelyünkre, Miskolcra. Némely feltételezések szerint a miskolci kitelepítésre azért is kerülhetett sor, mert akkor alapították a városban az egyetemet. A tanároknak pedig szükségük volt lakásokra. Mi a nővéremmel mégis visszamentünk Miskolcra, vállalva a veszélyt, hogy ha az ÁVO rájön, nagy bajunk lehet. Egyik unokatestvérünknél húztuk meg magunkat. Az építőiparban kezdtem dolgozni, évekbe került, amíg a tanári pályára kerülhettem. Voltam kollégiumi nevelőtanár, tanítottam egy eldugott, kis zempléni faluban. Később levelezőn fejeztem be az egyetemet. Aztán elkezdett felívelni a pályám, bár még ekkor is értek intrikák, fenyegetések pártemberek részéről. Egyszer találkoztam az egyik kiskatonával, aki ott volt, amikor elhurcoltak minket. Bocsánatot kért. A többit rábíztam Istenre.

Olvasson tovább: