Kereső toggle

Európa bukása

A háború, amely megágyazott a 20. század szörnyűségeinek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Az első világháború felelősei közül sem politikai vezető, sem egyenruhás katona, sem civil ember nem tudta elképzelni, hogy valójában mekkora veszteség éri majd Európát” – mondta Peter März német történész az „Európa Nagy Háborúja és az új világrend születése” című nemzetközi konferencián, Budapesten.

Jelentősége hiába vitathatatlan, az első világháborút mind a nyugati, mind a magyar közgondolkodás mostohán kezeli. Valódi történelemformáló ereje felett gyakran könnyelműen siklunk át, pedig az évtizedeken át marxista értelmezésben oktatott háború jóval több volt annál, mintsem a „kapitalista hatalmak” világot felosztó versengése.

Körülbelül így lehetne összefoglalni az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság, a Terror Háza Múzeum és a XX. Század Intézet közös rendezvényén elhangzott előadások lényegét. A konferencián Európa neves szaktekintélyei közül többen is részt vettek (a legnagyobb név Norman Stone világhírű brit akadémikus, történész és íróé volt). A kétnapos találkozó célja egyrészt az volt, hogy a közelgő centenáriumra való tekintettel előkészítse a következő évek sorozatos megemlékezéseit (jövőre lesz száz éve, hogy kitört az első világháború), másrészt lerántsa a leplet a háborúval kapcsolatos téveszmékről.

Az előadásokból kiderült: az első világégés a kontinensünkön jellemző császári-birodalmi modell teljes bukásához vezetett, aminek következtében jelentősen átalakult a társadalmi rendszer. Európa innentől kezdve elveszítette vezető szerepét a világban, fontosabb gyarmatai néhány évtized alatt függetlenné váltak. Az elképesztő pénzeket felőrlő háború következményei nagyban hozzájárultak az 1929–33 közötti nagy gazdasági világválság kialakulásához, de az éppen ezt a válságot kihasználó nemzetiszocialista pártok megszületése és gyors terjedése is a rendezetlen viszonyok eredménye. A megerősödő szélsőséges mozgalmak nem ismerték el az első világháborút lezáró Párizs környéki békéket, amelyekről már megalkotóik is hangoztatták: alighanem egy rövid fegyverszünetet hoznak csupán Európa számára. Ekkor gyorsultak fel tehát azok a folyamatok, amelyek az „öreg kontinenst” a második világháborúba taszították, örökre átformálva ezzel az egész emberiség történetét.

A Magyarországot érintő előadásokból alapvetően két fontos igazságot ismerhettünk meg. Egyrészt, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia 1914-ben már korántsem volt annyira erős: az egyre erősödő nemzetiségi törekvések élharcosait sem sikerült elhallgattatni, és fokozódó problémát jelentettek az egyes területek közötti óriási gazdasági, fejlettségi és infrastrukturális különbségek is. Másrészt, bár a Császári és Királyi Hadsereg létszámában és képzettségében az élvonalhoz tartozott a kontinensen, felszereltsége és precizitása meg sem közelítette a nagy szövetséges németekét. Ehhez társult még a hátország gazdasági kimerültsége, amely végképp kényszerpályára állította a hadpolitikát.

A baljós előjelek ellenére Karl Vocelka osztrák történész szerint a háború kitörésekor a Monarchia látta a legoptimistábban a helyzetet. „E háborúval új generáció születhet!” – idézett a professzor a korabeli publikációkból, de hasonló gyermeki lelkesedés volt megfigyelhető Németországban is. Thomas Mann például a hadüzenetek hírére így nyilatkozott: „Vajon a béke nem a polgári korrupció egy eleme csupán, míg a háború a megtisztulás, a felszabadulás és a remény ígéretét hordozza?” Míg Max Weber a következőket jegyzi fel a konfliktus kitörésekor: „Bárhogy is alakul, ez egy nagy és szép háború lesz!” Bár a politikai vezetés ennél kissé józanabb volt, fel sem merült annak lehetősége, hogy a Központi Hatalmak elveszíthetik a háborút. „Mindent megfontoltam és meggondoltam. Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára” – fogalmazott Ferenc József híres kiáltványában 1914-ben.

Norman Stone szerint a Monarchia annak ellenére nagyon akarta a háborút, hogy pontosan tudta, az állam ebben a formában, a konfliktusok rendezése nélkül nem maradhat fenn sokáig. „Ez egy rettenetes döntés volt, és ha bizonytalanok lennénk azzal kapcsolatban, hogy mennyire határozta meg Magyarország jövőjét, elég arra gondolnunk, hogy milyen rendkívül fejlett volt a társadalom a 19. század végi Magyarországon, és mit kellett aztán a döntés miatt átélnie az egész 20. század során” – mondta a történész, aki annak idején Orbán Viktort is tanította Oxfordban.  „Trianon egy rettenetes és nevetségesen abszurd békekötés helyszíne volt, nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy a magyarok is felelősek a történtekért, Kossuth öröksége sajnos végleg determinálta az osztrák társhatalomhoz fűződő viszonyunkat. Igaz, a hibás német politika is kulcsszerepet játszott abban, hogy az Önök hazája ilyen helyzetbe került” – fogalmazott Stone az ATV Start című műsorában.

A francia Alain de Benoist a konferencián többek között arról beszélt, hogy valósággal sokkolta az európai népeket a villámháború helyett 51 hónapon át tartó „ipari mészárlás”, amely a négy év alatt több mint tízmillió katona halálát okozta (ez a szám átlagosan napi hatezer halott katonát jelent). Bár hagyományos háborúnak indult, ideológiai, világnézeti és vallási háborúvá fajult az első világégés, Carl Schmitt szavaival élve: eltörölve ezzel a hagyományos határokat a katonák és a civilek, a front és a hátország, sőt a harc és a béke között is.

Elhangzott olyan vélemény is, miszerint valójában Nagy-Britannia külpolitikája és Oroszországtól való félelme vezetett a háború kitöréséhez, és nem elsősorban a németek nagyravágyása – legalábbis Peter März német történész szerint, akit Andrej K. Szorokin azzal egészített ki, hogy Oroszország 1914-ben minden ellenkező híreszteléssel ellentétben óriási ipari fejlődés útján járt, amely csak 1916-ban torpant meg, igaz, akkor annyira, hogy ez később polgárháborúhoz vezetett. Bulgária pedig csupán bosszúvágyból csatlakozott a Központi Hatalmakhoz, amiért óriási árat kellett fizetnie. De talán ennél is érdekesebb Lengyelország szerepe a világégésben, amely „bár óriási veszteségeket szenvedett a háborúban, mégis annak egyik legnagyobb győztesének tekinthető” – fogalmazott Tomasz Schramm lengyel történész.

Elveszett illúziók

Sztálin és Hitler nevét mindenki ismeri, de azokét, akik közvetve hozzájárultak, hogy ezek a szörnyek hatalomra jussanak, alig. Pedig decens, művelt, a maguk módján vallásos urak voltak azok, akik elegáns szalonokban teázgatva – mint később kiderült – teljesen dilettáns módon kirobbantották az első világháborút, majd annak lezárásaként teljesíthetetlen békeszerződéseket kötöttek. A döbbenetes az, hogy mennyire irreális közhangulat előzte meg a világégést. A szá-zadelőn egy angol újságíró, Norman Angell azzal szerzett nemzetközi hírnevet, hogy A nagy illúzió című könyvében prognosztizálta: nem lesznek háborúk. Az egymillió példányban eladott, 22 nyelvre lefordított mű szerint racionálisan egyetlen nagyhatalomnak sem érdeke katonai konfliktus, hisz a globális kölcsönös függés miatt mindenkinek óriási gazdasági kára származna belőle.
Az optimista várakozások ellenére 1914-ben kitört a háború, amit mindegyik fél gyors lefutású konfliktusnak gondolt. A porosz uralkodó jelezve, hogy nem történt semmi jelentős, meg sem szakította a vakációját. Több fővárosban ünnepségeket tartottak a közelgő győzelem reményében, a később világhírűvé lett közgazdász, Keynes is azt remélte, hogy a háború egy év alatt véget ér. Teleszky János magyar pénzügyminiszter azt nyilatkozta, hogy Magyarország három hétig tud háborút finanszírozni. Németországban pedig volt, aki azt számolgatta, hogy mekkora hadisarcot kell majd fizetniük a legyőzött franciáknak.
Egy év múlva már 18 millió ember állt fegyverben. A 20. század első évtizedeinek gazdaságtörténetét feldolgozó Pénzvilág urai című könyv szerint 200 milliárd dollárt költöttek az államok háborúra, méghozzá a GDP-jük 50 százalékát. A mindegyik oldalon elkövetett borzalmas katonai hibák következtében óriási emberveszteséget okozott a háború. Százezrek haltak meg pár négyzetkilométernyi mocsár el-, majd visszafoglalásáért. 1918-ban a német közvélemény még azt hitte, hogy az utolsó offenzíva novemberben győzelmet hoz számukra, aztán mégis megadták magukat. A háború „eredménye”: 11 millió halott Európában. Németország politikailag instabillá vált, a porosz császár elmenekült Hollandiába, de közvetett módon az első világháború okozta gazdasági válság vezetett az 1929–33-as nagy világválsághoz is, a Párizs környéki békeszerződések pedig „megalapozták” a második világháborúba torkolló politikai folyamatokat. Ha nincs a világháború, akkor vélhetően nem jutnak hatalomra a kommunisták Oroszországban.
Angliában a The Times és a Daily Mail kampányt indított, hogy kemények legyenek a németekkel. Született is egy mondás: „Tegyék Németország nyakára a kést, amíg a disznók nem kezdenek el sivítani.” Sir Eric Geddes, az admiralitás első lordja pedig azt magyarázta, hogy mindent ki fognak facsarni a németekből, mint egy citromból, sőt még annál is többet. A legyőzöttek abban bíztak, hogy Wilson miatt nagyvonalú lehet a békeszerződés, de nem ez történt. A már említett világhírű közgazdász, Keynes írt egy sziporkázó hangvételű könyvet a békeszerződés gazdasági következményéről, egyebek mellett arról, hogy Németország csak akkor képes kifizetni a horribilis összegű kártérítést, ha nagyon sok terméket ad el Európában, amivel viszont éppen az angol és francia termékeket szorítja ki a piacról. Másrészt feltette a kérdést: reális-e azt várnunk, hogy egy ország, amely elvesztette valamennyi gyarmatát, területe egytizedét, szénvagyona egyharmadát, vasércének háromnegyedét és kétmillió munkás kezet, intenzívebb kereskedelmet folytasson, mint a háború előtt?
Végül évekig tartó meddő vita lett a jóvátételi kérdés, voltak olyan számítások, hogy a németeknek 1966-ig kellett volna fizetniük a GDP-jük 5 százalékát. Ám Németország ingatag gazdasági helyzete – „megspékelve” a nagy világválsággal – végül elvezetett Hitler hatalomra jutásához. Így másfél évtized alatt az első világháború őrületéből születtek meg a náci, fasiszta és a kommunista államok. (Hazafi Zsolt)

Olvasson tovább: