Kereső toggle

A főtitkár 60 pontja

Nehézkes reformok a kínai egypártrendszer keretein belül

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Csaknem négyszáz potentát – kormányzati és párt-tisztségviselő, tábornok, gazdasági egységek és fegyveres testületek vezetői, valamennyi fontos ágazat képviselői – gyűlt egybe az ország minden részéből a Kínai Kommunista Párt (KKP) tavalyi, 18. kongresszusán megválasztott központi bizottság plenáris ülésére, hogy szentesítsék az új célokat. A határozatot már az egy éve hivatalban lévő Hszi Csin-ping pártfőtitkár (képünkön), államelnök és Li Ko-csiang miniszterelnök vezetésével készítették elő. Az elemzők dolgát nem könnyítette meg, hogy a döntésekről két részletben, többnapos eltéréssel számolt be a vezetés, számos fontos változásról pedig csak másodjára lebbentette fel a fátylat.

A 60 pontból álló terjedelmes dokumentum rég-óta esedékes gazdasági és jogi reformokat ismertetett, „döntő” szerepet hirdetve a piacnak, és az emberi jogok szempontjából is fontos változásokat ígért: többek között az egykerendszer lazítását, az 1958-ban Mao idején létesített átnevelő munkatáborok feloszlatását, a kivégzések magas számának csökkentését, a kínvallatások megszüntetését. Viszont alighanem csalódtak azok, akik politikai fordulatot képzeltek el, az egypártrendszer nyugati értelemben vett demokratizálását vagy liberalizálását remélték. A változások azonban így is mélyrehatóak lehetnek az előző tízéves periódushoz képest – mármint ha megvalósulnak. Ugyanis még a szorosan felügyelt kínai sajtó is jelzi, hogy a végrehajtás nem lesz könnyű és gyors, mert a sikerhez le kell küzdeni a belső ellenállást, a „rejtett érdekcsoportokat”, amelyek értelemszerűen éppen a hatalom falai mögött bújnak meg. 

Hszi Csin-ping gárdája a Pekingben szokásos besorolás szerint az 1921-ben alapított párt vezetőinek immár „ötödik nemzedékét” alkotja. Egy-egy új összetételű csapat számára általában egy évig is eltart, hogy miután – jobbára az első két pártplénum során – betölti a fő irányító posztokat, a harmadik ülésen elfogadtassa öt vagy inkább tíz évre szóló célkitűzéseit. Legalábbis így alakult ez Hszi elődje, Hu Csin-tao és az őt megelőző vezető, Csiang Cö-min idején is. A Kínai Népköztársaságot a pekingi Tienanmen kapu emelvényéről 1949-ben kikiáltó Mao Ce-tung regnálását korántsem jellemezte ilyen szabályosság: az általa erőltetett „osztályharc” nyomán egymást követték a belső válságok, melyek gazdasági katasztrófába, éhínségbe, végül a tíz évig tartó „kulturális forradalom” abszurditásaiba sodorták Kínát.

Az egész ország fellélegzett, amikor az 1978-as „harmadik plénumon” a pragmatizmusáról ismert – „Mindegy a macska színe, ha megfogja az egeret” – Teng Hsziao-ping kerekedett felül, megnyitva a gazdasági felemelkedés hosszú periódusát, amelyet a világ a sajátos kínai államkapitalizmus korszakaként tart számon. Teng elutasította Mao radikális idealizmusát és mérhetetlen kultuszát, erőszakos tömegmozgalmait, amelyeknek maga is áldozata volt, miközben Maót (pontosabban az ő vezetésének első korszakát) továbbra is a párt 1949-es győzelmének és az állampárt folyamatos hatalmának jelképeként, megőrzendő sajtosságként kezelte. Már csak azért is, mert Teng nem nyugati értelemben vett demokráciát, hanem nyugati hatékonyságot kívánt teremteni: amikor a következő évtized végén a pártvezetést veszélyeztető demokráciamozgalom

kibontakozott a Tienanmen téren, a KKP ezt ellenforradalmi kísérletnek minősítette és kíméletlenül leverte. Viszont Teng volt az is, aki kiadta és újra megerősítette a bűvös jelszót: „Gazdagodjatok” – és a kínaiak megfogadták a tanácsát. Ezt szolgálták azóta is a további reformok, amelyek százmilliók szemében újra legitimálták a párt vezető szerepét.

Hszi Csin-ping gárdája nem véletlenül kapcsolja össze saját harmadik plénumát az 1978-assal, amelyre a kínai lakosság mindmáig szívesen emlékezik. A tengi korszakváltás a példa számára, hiszen az elmúlt három és fél évtized rohamos gazdasági felemelkedése, az évente nem egyszer 10 százalékot is meghaladó gazdasági növekedés mára Kínát a világ második legnagyobb gazdasági hatalmává emelte, ebben ma már csak az Egyesült Államok áll előtte. Bár az egy főre jutó kínai GDP így is csak ötöde az amerikainak, azaz mintegy 9000 dollár. Ez ugyan már a középmezőny felé közelít, de csak átlagszám, amely eltakarja a szegénységben élő parasztok százmilliói és az amerikai dúsgazdagokkal vetekedő kínai újmilliárdosok közti félelmetes és aggasztó különbséget. Hszi a plénumon maga is elismerte a fennálló konfliktust. Éppen a féktelen fejlődési ütem teremtett számtalan új problémát, az angol nyelvű pekingi China Daily például úgy fogalmazott, hogy a „nyaktörő expanzió három évtizede után a gazdaság csikorogni kezdett a túltermelési kapacitás és az (állami szektor által felhalmozott) adóssághegyek súlya alatt”.

Tüntetések, sztrájkok, konfliktusok, úgynevezett tömegincidensek tízezrei jelezték a növekvő türelmetlenséget, elégedetlenséget az elmúlt időben, és a gazdasági fejlődés üteme is hosszú idő után először lassulni kezdett, mára már „csak” 7,5 százalékos. Hiába lenne ez másfelé elérhetetlen álomszám, a kínai vezetésnek 1,4 milliárd ember növekvő várakozását kell kielégítenie ahhoz, hogy megőrizze a stabilitást és biztosnak érezhesse hatalmát. Ha a párt nem is mondta ki nyíltan, Pekingben a központhoz közelálló újságírók, politológusok sűrűn hangot adtak annak a véleménynek, hogy a feltűnést kerülő, vagy éppen színtelen bürokratának tűnő Hu Csin-tao évtizedében a vezetés túl egyoldalúan koncentrált a „harmonikus társadalomra”, illetve a biztonsági apparátus erősítésére. Hiába hirdetett harcot a lakosságot felbőszítő korrupció ellen, ha az éppen a magasabb pártkörökből indult ki. Az ellentmondást mintegy személyében testesítette meg a vezetés korábbi emelkedő csillaga, Po Hszi-laj csungkingi párttitkár, aki drákói szigort hirdetett meg a korrupt vezetőkkel szemben, miközben nosztalgikus mozgalmat indított a maoista idők dalaival, ideológiai jelszavaival, hogy aztán őt magát is példátlan pénzügyi-bűnügyi botrány sodorja el: feleségét gyilkosság, őt magát korrupció miatt csukták le.

Az „ötödik nemzedék” szemében tehát eljött a fordulat ideje, és az ügyesen manőverező, bátrabban és közvetlenebbül fellépő Hszi Csin-ping most markánsabb személyes felhatalmazást, bővebb mozgásteret szerzett ehhez, mint amivel két közvetlen elődje rendelkezett. A plénum nemcsak zöld utat biztosított szokatlanul széles reformterveihez, köztük a piac „döntő” szerepének megvalósításához, de a legfőbb párt- és állami vezetőkből különbizottságot is létrehozott a változás gyorsítása érdekében. Ez lehetőséget teremthet a korábbi módszerekhez és privilégiumokhoz ragaszkodó gazdasági és politikai érdekcsoportok megkerülésére. Hszi a plénumon intézkedéseket jelzett a föld adásvételének megkönnyítésére, illetve a falvakból a városokba özönlő, de ott csak csökkentett jogokkal rendelkező vándormunkások helyzetének javítására, a letelepedési engedélyek (‘hukou’) rendszerének felülvizsgálatára. Az ülés a még Mao idején létesített átnevelő munkatáborok rendszerének felszámolását is elhatározta (annak idején Hszi apját is, aki fontos pártvezető volt, ilyen táborba zárták). Ezt és a halálbüntetések korlátozását, a kínvallatások megszüntetését hasonló nagyfőnöki bizottság felügyeli majd. Hszi kevés elődje kapott ilyen kiterjedt személyes lehetőséget. A hivatalos sajtónál sokkal szélesebb tájékozódást lehetővé tévő internet – eddig is szoros – kontrolljának szigorodására utalhat viszont, hogy a plénum erőteljes fellépést sürgetett a világhálón terjedő „rémhírek” ellen.

Az új kurzus érvényesítése azonban így sem lesz könnyű feladat – ismeri el a hivatalos média. A kínai sajtóban idézett elemzők is a reformok bevezetésének fokozatosságát hangsúlyozzák. A China Dailyben megszólaltatott egyik szakértő például kifejtette, hogy előbb a könnyebben megvalósíthatók kerülnek sorra, a nehezebbek bevezetése még évekig elhúzódhat. Külföldi sinológusok viszont arra emlékeztetnek, hogy számos korábbi nekirugaszkodás akadt el így. Maga a párthatározat is sok helyen megjelöli a változtatások korlátait, vagy feltételekhez köti megvalósításukat. Így például a plénum kilátásba helyezi a bankszektor megnyitását a magánszektor előtt „egy erősebb szabályozás” alapján, amivel a „minősített magántőke számára lehetővé kell tenni kis és közepes bankok létrehozását”. De ki és minek alapján fogja minősíteni a magántőkéseket? Más példa: az állami vállalatoknak 2020-ra profitjuk 30 százalékát adóba kell befizetniük, amivel megszűnne eddigi kényelmes helyzetük (ma 15 százalék az adójuk, vagy teljes mentességet élveznek). Az érintett cégek persze mindent elkövetnek majd e reform elodázásáért.

A vezetők ötödik nemzedéke jelentős sikernek tekintheti ugyan, hogy  elfogadtatta 60 pontját, de a plénum akkor lesz “történelmi”, ha határozatát meg is valósítják, ahogy a 35 éves Teng vezetésével történt. S persze a mai gárda sem térhet ki a régi paradoxon elől. A párt hatalmának megőrzéséért éppen a pártállam számtalan kisebb-nagyobb hatalmasságának hatalmát és kiváltságait kellene korlátoznia. Kínától északra Mihail Gorbacsov belebukott a hasonló célú vállalkozásába. Hszi nem akar az ő sorsára jutni.

Vége az egykepolitikának

A hetvenes-nyolcvanas években a népességrobbanás elkerülése, a gazdasági fejlődés gyorsítása, az életszínvonal gyorsabb növelése érdekében vezették be az egy házaspár – egy gyerek politikát. A demográfusok szerint akár 3-400 millió gyerekkel is több született volna, ha nem érvényesül – főleg a városokban – a szigorú családtervezés (bár nemzetiségi körzetekben, falvakban később különböző jogcímeken engedélyezték a második kis jövevényt). Manapság már akkor is megtűrték a kistestvér vállalását, ha mindkét szülő egyke volt. Mindez azonban súlyos következményekkel is járt: felborult a nemek és a korosztályok közötti egyensúly, fiatal férfiak milliói számára vált lehetetlenné a családalapítás, mára a munkaerő pótlása is nehezebb, mind kevesebb dolgozónak kell eltartania egyre több öreget, miközben nincs átfogó társadalombiztosítási rendszer. Az egykepolitika most bejelentett enyhítése fontos, de még mindig csak részleges: ezentúl ugyan már azokban a családokban is engedélyezik a második gyereket, amelyekben a házastársak egyikének nem volt testvére, de további lépésekről nincs szó. Sőt, néhány nap sem telt el, és az állami családtervezési bizottság egyik vezetője közölte, hogy a változás időpontját minden tartomány maga fogja eldönteni – noha az illető persze „kívánatosnak” minősítette, hogy az eltérés ne legyen „túl nagy”.

Olvasson tovább: