Kereső toggle

Vissza a civilizációba

Józsefvárosi mintaprogram hajléktalanoknak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A fővárosi hajléktalanellátás központjának számító Józsefvárosban második éve tart az a program, amelynek célja segíteni a hontalanokat abban, hogy visszailleszkedjenek a társadalomba. Erőssége a munkahely, majd önkormányzati bérlakás biztosítása azok számára, akik önálló életvitelre képesnek bizonyulnak. A program arra az elvre épül, hogy ha minden települési önkormányzat felvállalja saját hajléktalanjai gondozását, akkor helyi erőfeszítéssel és kisebb létszámú gondozottal sokkal hatékonyabban elősegíthető a visszailleszkedés.

A LÉLEK-Házban járunk, egy szépen felújított épületben a nyolcadik kerület szívében, ahol M. Károly egykori hajléktalannal és Zentai Oszkárral, az önkormányzat Humánszolgáltatási Bizottságának elnökével beszélgetünk. A hatvanegy éves Károly helyi lakos volt, majd a válását követően tíz évet húzott le kint az utcán, mielőtt 2011 novemberében az elsők között jelentkezett a LÉLEK (Lakhatási, Életviteli, Lelki segítségnyújtási, Egzisztenciateremtési, Közösségi)-Programra. Azóta is részt vesz benne, és a többlépcsős folyamat eredményeként nemsokára kiköltözhet saját önkormányzati bérlakásba.

„Egyik nap a téren a józsefvárosi újságot olvasgattam, és abban írták, hogy indul ez a LÉLEK-Program, amire lehet jelentkezni. Elmentem a megadott címre, és engem is kiválasztottak, azután kerültem ide a közösségi házba. Én mindig az utcán éltem, soha nem szerettem a szállókat. Tizenvalahányunkat összezsúfolnak egy szobába, nem sokat foglalkoznak az emberrel, s ha leejtesz valamit, az már a levegőben eltűnik, mert mindent ellopnak – meséli Károly. – Itt viszont normális körülmények közé kerültem: biztonságos szállás, munka, élelem, és azt óriási segítségnek tartom, hogy a legelső hónapban a fizetésünkre adtak hetente tízezer forint előleget. A hónap végén pedig megkaptuk a fennmaradó összeget. Emellett az is nagyon meghatározó volt, hogy az akkori programvezető, Horváth Szilveszter rendkívül sokat segített nekünk, mindig mondta, ezt ne így csináld, hanem úgy, folyton velünk volt, fogta a kezünket, apánk helyett apánk volt. Ha nem kapok ilyen segítséget, nem tudok helyreállni. Volt néhány ember, aki közben lelépett, mert nem bírta, nem tudott beilleszkedni. Az alkohol volt az oka, nem tudtak leszokni, márpedig itt egy bizonyos alkoholszint fölött kirakják az embert. Dönteni kell: vagy maradunk az italnál, vagy visszatérünk a civilizált életbe” – fűzi hozzá.

Ha nem akar valaki visszatérni, az is egy döntés. Károly szerint segítség és akarat nélkül nem lehet fölállni, segíteni pedig csak azon lehet, aki hajlandó változtatni az éle-tén. Úgy véli, 100 hajléktalanból 20-30 lehet ilyen „akarós”. A LÉLEK-Program résztvevői között nők is vannak, ami Károly szerint nagy szó, mert a hajléktalan nőknek nehezebb talpra állniuk, ők eleve gyengébbek, kiszolgáltatottabbak az utca világában is.

„Most csak jót tudok mondani arról, hogy hol is tartok jelenleg. Hét hónap után, amit itt töltöttem a LÉLEK-Házban, elsők között kaptam meg a szolgálati lakást. Ott egy évet kellett tölteni úgy, hogy bebizonyítom: képes vagyok az önálló életre. Tehát arra, hogy egyedül is fenn tudom tartani magam, beosztom a fizetésemet, józan életvitelt folytatok. S akkor végleg kiköltözhetek egy önkormányzati bérlakásba. Rajtam kívül 3-4-en vannak itt a legelsők közül, ők is kijöttek már szolgálati lakásba, és tudtommal nincs panasz rájuk” – mondja Károly. Hozzáteszi: ez a program nekik az utolsó esély, ami a visszautat jelentheti a civilizációba, mert az utcán élés az emberi lét legalját jelenti.

Károly Békés megyéből származik, és a hetvenes évek eleje óta él a nyolcadik kerületben. tizenkét éve vált el, akkor már volt két felnőtt gyermeke is. Állítása szerint a válása után épült le: alkoholista lett, felgyűltek az adósságai, elvesztette a lakást, mindent. Negyvenkilenc évesen lett hajléktalan. Ott aludt, ahol ráesteledett, kukatárolókban, padokon, erdei bódéban. Lánya hívta ugyan, hogy költözzön hozzájuk vidékre, de ő nem szívesen megy senkinek a nyakára.

Eredetileg kőművesnek tanult, de később áttért a kerti munkákra. „A hajléktalanok egy része lop, másik gyűjtöget, harmadik része dolgozik. Én a tíz év alatt végig dolgoztam, legutoljára a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt.-nél, napi szerződéssel, ahol minden reggel szondáztatással indul” – meséli. Kezdetben ránézésre is elküldték, de minden reggel visszament, mígnem egy idő után őt is kiválasztották, és mivel igyekezett rendben megcsinálni a munkát, elkezdték rendszeresen foglalkoztatni. „A napi keresetemet, ami annyira nem volt kevés, hiszen 3 ezret kaptam, délutánonként elittam. Nem nagyon láttam, mi másra költhetném, de reggelre mindig józan voltam” – összegez Károly.

Ismeri jól a kerület egyes részeit, és reméli, hogy sikerül bérlakást kapnia ott, ahol a többség régi ismerőse, így a beilleszkedés is könnyebb. A hajléktalanok életében a magány a fizikai szükségnél is rosszabb, ahogy Károly fogalmaz: sokszor csak egy kis vágy, egy kis emlék tartja őket életben. Ha nincs ki miatt egyenesbe jönni, kizárólag önmaguk miatt nehezen állnak föl. Károlynak van egy hatéves fogadott kislánya, a vele töltött időt jelenlegi élete legértékesebb pillanatai közé sorolja, s amennyire tud, anyagilag is áldoz a gyerekre. Úgy tűnik, a hatvanegy éves férfi jót vár a jövőtől, saját és sorstársai hétköznapi tapasztalataiból azt szűri le, hogy ha igyekszik normálisan élni, akkor többnyire mindenhol befogadják, segítik őket. Valamiképp az is hajtja előre, hogy példaként szolgáljon arra: van kiút a legnyomorúságosabb helyzetből is.

„A hajléktalanellátás fővárosi hatáskör, ezért Józsefvárosban az önkormányzat önként vállalt feladatként indított el húsz hónappal ezelőtt egy beilleszkedési programot azzal a céllal, hogy sikeres működése esetén az akár országosan is kiterjeszthetővé váljék” – magyarázza Zentai Oszkár, a LÉLEK-Program felelőse. Fontosnak tartják, hogy minden település vállalja fel saját hajléktalanjainak ellátását, ezzel kapcsolatban szeretnék, ha törvény is születne. Így az ellátás terhei sokkal arányosabban oszlanának meg, mint most, amikor a főváros a – zömében józsefvárosi – nagy szakintézményeiben kénytelen ellátni az ország hajléktalanjainak nagy részét. A nyolcadik kerületben 2700-ra teszik az ott élő utcai hajléktalanok számát, akik között mindössze 300-an lehetnek azok, akik valaha helyi lakosok voltak, és nekik is csak egy részük él az utcán. A decentralizált ellátás sokkal átláthatóbb lenne, s a kitörési program is hatékonyabban megvalósítható a helyi erőforrásokra és szervezetekre építve, amihez a szféra jelenlegi tetemes költségvetésének átcsoportosítására lenne csak szükség, legalábbis a program megalkotói szerint.

„Célunk, hogy minél több hajléktalant segítsünk visszailleszkedni a társadalomba. Évi 40 millió forintos önrésszel és 150 millió forintos kormányzati támogatással nyolcéves kötelezettséget vállaltunk a LÉLEK-Programra. Időközben évi 70 millió forintra emeltük az előzetes kötelezettség vállalást és további közel 50 millió forint minisztériumi támogatást igényeltünk, mert úgy látjuk, érdemes bővíteni, fejleszteni a programot” – mondja Zentai Oszkár, utalva arra is: ez a szemléletmód talán elősegítené az eddigi hajléktalan-ellátás reformját is, amely az érintettek helyzetét szinten tartotta ugyan, de kitörési lehetőségeket nemigen nyújtott számukra. A kiválasztottak először a 14 férőhelyes LÉLEK közösségi házban töltenek el fél évet, kétfős szobákban, ahol egy komplex segítő programban vesznek részt, melynek része az önsegítő csoportokban zajló alkoholizmuskezelés és a kiterjedt szociális gondozás. A szakmai munka nagy része a helyi szervezetek, így a Családsegítő Központ tevékenységére épül. Ezután a hajléktalanok egy évet úgynevezett szolgálati bérlakásokban töltenek, meghatározott feltételekkel, így előírás a takarékoskodás, a munkahelyen való megmaradás. Ez afféle próbaidő, most tizenhatan élnek ilyen bérlakásokban.

Végül, a program harmadik lépcsőjeként közülük 12-en beköltözhetnek az önkormányzati bérlakásukba. A közösségi házba visszajárhatnak, részben különböző szükségeik okán, részben mert hatékonyan segíthetik sorstársaikat is. Egy egyszobás önkormányzati lakás rezsije és bére a minimálbér felét teheti ki havonta, tehát az érintetteknek  meg kell tanulniuk beosztani a jövedelmüket, ha talpon akarnak maradni. Márpedig cél, hogy a gondozottak köre ne az állandó visszaesőkből kerüljön ki, ezt szolgálja a jelentkezők többlépcsős szűrése is.

Tény, hogy a hasonló kezdeményezések esetében többnyire nagyarányú a lemorzsolódás vagy a későbbi visszaesés. A LÉLEK-Program egyértelmű erőssége, hogy a keresőképességre koncentrál: bárminemű lakhatás feltételeként az első pillanattól kezdve foglalkoztatást biztosít és ír elő az önkormányzat. Munkalehetőségeket a Józsefvárosi Városüzemeltetési Szolgálaton keresztül nyújtanak, s a továbblépés útjain is dolgoznak. „Úgy gondoljuk, ha egy hajléktalan embernek rögtön adnánk lakást, nem tudna vele mit kezdeni, ezért áll három lépcsőből a programunk: úgy kalkulálunk, hogy másfél év alatt képessé lehet tenni valakit az önálló életvitelre” – mondja a programfelelős.

Október 1-jéig tervezik megnyitni a LÉLEK Családos Közösségi Szállást is, ahol összesen négy kisgyermekes család elhelyezése válik majd lehetővé. Olyanoké, akik alkalmasak a család megtartására, tehát egy keresővel biztosan rendelkeznek. Az első ideköltöző család – éppen konzultációra jöttek – egy háromgyermekes házaspár, a kisgyerekek az udvaron szaladgálnak. Az édesapának van munkahelye, a szimpatikus szemüveges anyuka még gyesen van. Utcára kerülésük oka, hogy a lakásukkal együtt tetemes tartozást is örököltek, ami adósságspirálhoz vezetett. A fő cél az, hogy a hasonló helyzetű családokat lehetőleg még a teljes szétesés és leépülés előtt megmentsék.

Olvasson tovább: