Kereső toggle

Depressziós kirakatnézők

Az európaiak egészségügyi kilátásai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Ép testben ép lélek” – idézzük sokszor a római költő, Iuvenalis szavait. A WHO 2012-re vonatkozó egészségügyi jelentése szerint az európaiaknak minden oka meglenne a bizakodásra, mert 1980 és 2010 között 76 évre, 5 évvel nőtt a várható átlagéletkor. Sajnos azonban az egyes országok között nagyon nagy eltérések tapasztalhatóak, ráadásul a hosszabb élettartam nem jelent egyben egészségesebb társadalmat. Magyarország kicsivel az átlag alatt található 74,5 évvel, de bőven lemaradva az élen található 82,2-től. Ennél is fontosabb, hogy az egészségben eltöltött évek száma a régió középső és keleti részein élők esetében akár két évtizeddel is kevesebb lehet az EU nyugati részén élőkéhez képest.

A fejlettebb orvostudománynak, egyes betegségek visszaszorulásának és a javuló szocioökonómiai környezetnek köszönhetően ugyan egyre inkább kitolódik a várható élettartam, de a születések számának csökkenésével ez komoly gazdasági problémákhoz is vezethet. A WHO szerint 2050-re a 65 év felettiek száma meghaladja majd a teljes lakosság 25 százalékát. Ez esetben nemcsak a recsegő-ropogó nyugdíjrendszerre kell gondolnunk, de a növekvő egészségügyi kiadásokra is.

A halálesetek legnagyobb része az úgynevezett nem fertőző betegségeknek „köszönhető”, mint a különböző keringési megbetegedések (50 százalék), a második helyen a rák áll (20 százalék), de az 53 tagállamból 28-nál már átvette a vezetést. Az európaiak egészségét leg-inkább a dohányzás és az alkoholizmus veszélyezteti. Ez utóbbi a régió összes halálesetének 6,5 százalékáért felelős, a 15 év felettieknek pedig 27 százaléka rendszeresen dohányzik. A The Lancet szakmai folyóirat felmérése szerint egyre inkább terjed az úgynevezett „kirakatbetegség” is, amely a lábak vérellátásának károsodását jelenti. Az ebben szenvedők séta közben egyre nagyobb fájdalmat éreznek lábukban, ami miatt gyakran meg kell állniuk, és ilyenkor úgy tesznek, mintha a kirakatokat nézegetnék. 2000-ben még „csak” 164 millió embert érintett a betegség, 2010-ben már 202 milliót világszerte. A vérkeringési zavar most már egyre gyakrabban jelentkezik a középkorúaknál, és a szívinfarktus veszélyét háromszorosára növeli.

Az EU folyamatosan igyekszik fellépni állampolgárainak egészsége érdekében. 2009-ben a Bizottság elfogadta a Szolidaritás az egészségügyben című közleményt, amely célul tűzte ki az egészség terén mutatkozó egyenlőtlenségek felszámolását, 2011-ben pedig a Lelki Egészség és Jólét Európai Paktumát. Ez utóbbi összhangban áll a WHO 2013–2020-ra tervezett Európai Lelki Egészség Akcióterv alapvetéseivel, amely a megoldás kulcsát a multiszektoriális együttműködésben és partnerségben látja. 2012-ben került sor az Egészség 2020 nevű program elfogadására, amelynek központjában az egyén jóléte áll.

A WHO meghatározása szerint „az egészség a teljes testi, lelki és szociális jólét állapota, és nem csupán a betegség és fogyatékosság hiánya”. Ebbe a fogalomba beletartozik a biológiai, a lelki, a mentális, az emocionális és a szociális egészség is.

A mentális megbetegedések között egyre súlyosabb problémát jelent a depresszió, amely a WHO szerint néhány éven belül a második vezető betegségokká fog válni a világ összes országának vonatkozásában. Ez a tünetegyüttes ráadásul egyre fiatalabb korosztályokat érint, és kezelés hiányában végállomása az öngyilkosság is lehet. Osztrák szakemberek ugyanakkor megállapították, hogy a közhiedelemmel ellentétben a mentális betegségben szenvedők között nem ez a vezető halálok, hanem a szív- és keringési megbetegedések. A járványszerűen terjedő 2-es típusú cukorbetegség pedig gyakran társul depresszióval, amelyet általában nem kezelnek megfelelően. Aki viszont e kettő kombinációjában szenved, és nem kap megfelelő terápiát, az kevésbé tudja kordában tartani diabéteszét, és gyakrabban produkálja a cukorbetegség szövődményeit is.

Mozgás: a hosszabb élet titka

A depressziót követi a stressz mint a 21. század népbetegsége, amely nagyon sok fizikai tünet megjelenése mögött áll. Nem szabad elfelejteni az egyre aggasztóbb méreteket öltő inaktivitást sem: a passzív életmód nemcsak fizikai, de mentális betegségek okozója is lehet. A Harvard Egyetem kutatói döbbenetes számokat tettek közzé: a kevés mozgás becsléseik szerint évente ötmillió embert öl meg.

A legérintettebb korosztály a 36–45 év közöttieké, pedig több tanulmány is kimutatta, hogy már napi 15-30 perc mérsékelt mozgás is évekkel növelheti meg az ember – egészségesen eltöltött – élettartamát. Michael Despeghel sporttudós véleménye szerint a társadalom lassan polarizálódik, az egyik oldalon állnak azok az emberek, akik egyre intenzívebben mozognak, a másikon azok, akik semmit sem tesznek. Sajnos ez utóbbiak vannak többen. Jellemző, hogy azok, akik a szabadidejüket a tévé előtt szeretik eltölteni, a mindennapok során is inkább valamilyen közlekedési eszközt vesznek igénybe, ahelyett, hogy gyalogolnának, a lépcsők helyett inkább a liftet használják, és a szabadság is a henyélésről szól.

A harvardi tanulmány szerzői megállapították, hogy az Egyesült Államokban élők két évvel tovább élhetnének, ha naponta három óránál kevesebbet ülnének. Tavaly tajvani tudósok jutottak arra a megállapításra, hogy alig napi 15 perc mozgás elegendő ahhoz, hogy 14 százalékkal csökkenjen a korai halál kockázata. Arra, hogy mennyi mozgás is szükséges, nincs pontos adat, ez egyénenként változó. Abban viszont orvosok és kutatók egyetértenek, hogy „a mozgás szellemileg és testileg is fitten tart” és „sohasem késő elkezdeni”.

Németországban egy különleges kezdeményezés is született a mozgásszegény életmód leküzdésére. Az úgynevezett „mozgás-receptek” kitöltésével az orvosok szív- és keringésjavító, erősítő vagy stresszleküzdő edzésekre küldhetik el pácienseiket, ami megkönnyíti a sok sportág közötti választást. A társadalombiztosítás akár 80 százalékban megtéríti a költségeket, amennyiben az illető egy, a mozgalomhoz csatlakozott helyen szándékozik mozogni.

Az Európai Unió tagállamainak a jövőben igen nagy kihívásokkal kell szembenéznie. Bár a gyermekhalandóság felére esett vissza 20 év alatt (jelenleg 1000 élveszülésre 7,9 halva születés jut), közlekedési balesetekben is kevesebben veszítik életüket, de megjelentek az új kihívások. A lakosság jelentős része városokban él – a 900 millió EU-s állampolgár közel 70 százaléka –, de ez az arány 2045-re akár 80 százalék fölé is mehet. Ez a környezet viszont kedvez a civilizációs betegségek kialakulásának, nem beszélve a káros környezeti hatásokról.

Ezenkívül körülbelül 73 millió bevándorló él valamely tagország területén, akik általánosságban véve fiatalabbak, mint az „őslakosok”, de könnyebben is betegszenek meg, és nehezebben jutnak megfelelő egészségügyi ellátáshoz. (Munkatársunktól)

Önkéntes szobafogság

A 15 éves Takeshi egy reggel magára csukta a szobája ajtaját, és a következő négy évben nem lépett ki onnan. Nem járt iskolába, nem dolgozott, nem barátkozott senkivel. Napi 23 órán keresztül a szobájában volt, amely nem volt nagyobb egy kétszemélyes matracnál – itt evett, tévézett és zenét hallgatott. Hikikomori – így hívják Japánban a hozzá hasonlókat, azokat, akik valamilyen – tanulmányi vagy magánéleti – kudarcélmény hatására úgy döntenek, nem kérnek többet a külvilágból, és visszavonulnak a maguk szűk körébe. Bár akadnak közöttük nők, a hikikomorik nagyobb része fiatal, főként középosztálybeli tizenéves fiú – egyesek mindössze 13-14 évesek, amikor az önkéntes remeteéletet választják, és némelyek akár 15 évet vagy többet is eltöltenek ebben az állapotban. A hikikomorik másokhoz hasonlóan szeretnének állást vállalni, tanulni és barátkozni, de a frusztráció kialakította szociális félelmek ebben megakadályozzák őket.
Tamaki Saito pályakezdő pszichiáter volt az 1990-es évek elején, amikor meglepve tapasztalta, milyen sok szülő keres segítséget ugyanazzal a problémával. Mára széles körűnek mondható tapasztalata alapján „családi és társadalmi betegségről” beszél a New York Timesnak adott interjújában. Úgy látja, hogy a mai Japánban kevés szimpátia kíséri azokat, akik nehezen találnak munkát vagy nem tudnak megfelelni szüleik és a társadalom magas elvárásainak. A hikikomorivá válás okai között pszichiáterek szerint fontos szerepet játszik a japán családokat nagymértékben jellemző függőségi viszony – bár a hikikomorik gyakran alkalmaznak erőszakot szüleikkel szemben, a legtöbb szülő számára elképzelhetetlen, hogy elküldje saját gyermekét az otthonából, mert az nem felelne meg a tradicionális családi viszonyoknak.
Andy Furlong, a Glasgow Egyetem kutatója, aki a tanulás és a munka közötti átmenetet tanulmányozza, a hikikomori jelenséget szorosan összeköti az 1980-as évek japán gazdasági léggömbjének kipukkadásával és a recesszió kezdetével. Ez volt ugyanis az a pont, amikor megszűnt az egyenes út a jó iskolai osztályzatoktól az egyetemi felvételi, majd az életre szóló állás felé. A japánok teljes generációjának kellett szembenéznie a rövid távú és részmunkaidős állások bizonytalanságával. Ekkor jelent meg a „semmire sem jó generáció” a japán társadalomban, akiknek szülei a hatvanas-hetvenes években kezdték karrierjüket, de nem voltak képesek együtt változni a külső körülményekkel, és nem tudták sikeresen kezelni fiaik frusztrációját.
Egyes szakértők szerint a hikikomorik száma akár az egymilliót is elérheti (ha ez igaz, akkor a lakosság közel egy százalékáról van szó), de óvatosabb becslések szerint is több százezren vannak. A legtöbb pszichológus szerint kritikus határt jelent az egy év bezárkózás, amely után már meredeken csökken a társadalomba való sikeres visszatérés esélye. Ez azt jelenti, hogy még ha hajlandók is
lesznek kijönni az önkéntes szobafogságból, nagy valószínűséggel nem fognak tudni teljes idejű munkát találni, vagy normális partnerkapcsolatot kialakítani.A japán oktatási rendszer rendkívüli elvárásaiból és az erős versenyszellemből eredő stressz Japánt a fiatalok öngyilkossága terén is az élmezőnybe sorolja. Az elvárásoknak való megfelelés igénye mélyen gyökerezik a japán társadalomban, ahol a hikikomorik mellett egyre nő a rendszerből másképp kivonulók, a „parazita szinglik”, és a munkahelyi előléptetést tudatosan visszautasító, ezzel a stresszt minimalizálni és a szabadidőt maximalizálni kívánó fiatal munkavállalók száma.
„A hikikomori erre a nyomásra adott elutasítás eredménye” – mondja James Robeson, a Tokyo Jogakkan College kulturális antropológusa. „Ez egy olyan társadalom, ahol a gyerekek megtehetik, hogy kivonulnak. Japánban ugyanis normális dolog, hogy a fiatalok a húszas éveikben is a szüleikkel élhetnek, és a gazdasági hanyatlás ellenére számos szülő megengedheti magának, hogy a végtelenségig támogassa gyermekét – és meg is teszi. Ahogy egy hikikomori-szakértő fogalmazott, a japán szülők azt akarják, hogy a gyerekeik szabadon szálljanak, de közben szorosan fogják a bokájukat.”

Olvasson tovább: