Kereső toggle

Előítélet, ami összeköt

A romaellenesség gyökerei a magyar társadalomban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem valós az a toposz, amely szerint a romák rendszerváltás után történt „lecsúszásának” számlájára írható a velük szemben megnyilvánuló előítéletesség – derült ki a Kádár-korszakban működött Magyar Közvélemény-kutató Intézet most nyilvánosságra került adataiból.

Az Open Society Foundation archívumában elérhetővé vált, a rendszerváltás előtti években rögzített közvélemény-kutatási adatokat Krekó Péter, a Political Capital igazgatója dolgozta fel, összehasonlítva azokat a hasonló témákban azóta végzett közvélemény-kutatási adatokkal. Bár a kérdéssorok értelemszerűen nem ugyanazok, az eredmények összeolvashatónak bizonyultak – mondta el a Heteknek Krekó, aki szerint a cigányellenesség és az antiszemitizmus előképei már a Kádár-korszakban is jelen voltak a magyar társadalomban. „Létezik egy olyan téves mítosz, miszerint a szocializmusban nem voltak roma–magyar konfliktusok, és az előítéletek a mainál sokkal alacsonyabb szinten jelentek meg, mégpedig azért, mert a romáknak volt munkájuk, és integrálódtak a társadalomba. A rendszerváltás következtében azonban többségük elveszítette az állását, lecsúszott, és ennek eredménye a romaellenesség erősödése. Ezt az okfejtést a számok nem támasztják alá, a cigányság már a rendszerváltás előtt is a leginkább ellenszenvvel figyelt etnikai csoport volt Magyarországon” – mondta a kutató.

Például 1989-ben azzal az állítással, miszerint „A bűnözés megakadályozására a rendőrségnek a cigányok között szigorúbban kell fellépni, mint másoknál”, a megkérdezettek 64 százaléka egyetértett. 2011-ben nem sokkal kisebb arányban (54 százalék) értettek egyet a kérdés címzettjei azzal, hogy „Létre kell hozni olyan bűnügyi nyilvántartást, melyben az elkövetők faji hovatartozását is számon tartják”. Krekó Péter szerint mindez azt mutatja, hogy a magyar társadalomban már akkoriban is volt fogékonyság a „cigánybűnözés” politikai fogalmának bevezetésére. A társadalom többsége (71 százalék) már 1989-ben is úgy gondolta, hogy a cigányoknak döntő felelősségük van saját sorsuk alakításában – ez az állítás az ezredforduló idején (85 százalék) és 2011-ben (81 százalék) is népszerű volt. Két évvel ezelőtt egyébként a TÁRKI által megkérdezettek közül a legtöbben (68 százalék) a cigányok és nem cigányok közötti feszültséget tartották a legsúlyosabbnak az összes társadalmi feszültség közül. Ehhez képest 1989-ben 45 százalék mondta azt, hogy a cigány–nem cigány viszály gyakoribbá vált, 34 százalék szerint pedig nem változott.

Az adatokból kitűnik, hogy a többségi társadalom akkor és most is leginkább az integrált oktatás területén „megengedő” a romákkal szemben: a rendszerváltás idején 71 százalék helyeselte a magyarokkal közösen történő oktatásukat, ez a szám ma 82 százalék. Krekó Péter szerint ugyanakkor nem világos, hogy mindez csak egy „elméleti” támogatás, vagy akkor is megmarad, ha a megkérdezett személy gyermeke konkrétan egy osztályba kell hogy járjon romákkal. Mindenesetre a politikusok számára nemcsak az integrált oktatás társadalmi támogatottsága lehet mérvadó egy romaprogram kidolgozása esetén, hanem a pozitív diszkrimináció elutasítása is. Ez persze nem feltétlenül függ össze a rasszizmussal, hiszen az egy politikafilozófiai kérdés is, hogy célravezető-e az átlagosnál nagyobb támogatást adni a hátrányos helyzetűeknek, jelen esetben a cigányoknak. 1989-ben erre a kérdésre mindössze 6 százaléknyi igenlő válasz született, az ezredfordulón 15 százalék volt a támogatók aránya, 2011-ben pedig 11 százalékra csökkent ez a szám.

Érdekes képet mutat a cigány- és zsidóellenesség 1989-es szintjének összevetése is. Az előbbit a megkérdezettek 60 százaléka nevezte erősnek, miközben az utóbbit mindössze 6 százalék. Azt pedig, hogy az iskolában többet tanuljanak a diákok erről a két kisebbségről, a cigányság esetében 44 százalék utasította el, a zsidóság esetében pedig mindössze 15 százalék. A cigányok vonatkozásában egyébként erre a kérdésre az akkoriban már létrejött pártok közül a Független Kisgazdapárt szavazói válaszoltak leginkább elutasítóan (60 százalék), de érdekes módon a liberális SZDSZ táborában is 29 százalékos volt az ellenzők aránya. Krekó Péter ezzel kapcsolatban megjegyezte: a cigányellenesség politikailag a mai napig inkább összeköt, mint elválaszt. Példaként említette, hogy az LMP szavazóinak 50 százaléka ért egyet azzal az állítással, hogy a bűnözés a cigányok vérében van. 

A Kádár-korszak végén megnyilvánuló cigányellenességet talán azok az 1989-es adatok tükrözik leginkább, amelyek szerint minden harmadik megkérdezett visszatelepítené a romákat Indiába; 78 százalékuk korlátozná a cigány családokban születendő gyermekek számát; 58 százalékuk szerint a romáknak elkülönítve kellene élniük; 45 százalékuk pedig ellenzi a vegyes házasságokat. 

Krekó Péter szerint arra kérdésre, hogy ha nem a rendszerváltás utáni „lecsúszás” váltotta ki, akkor honnan ered a magyar társadalom cigányellenessége, kétféle válasz adható. Az egyik az érzékelésből indul ki: a cigányság külső fizikai jegyek alapján is jól megkülönböztethető csoport. „A csekély számú többé-kevésbé sikeres romaintegrációs program egyike Spanyolországban valósult meg. Vannak, akik ezt azzal magyarázzák, hogy ott kevésbé feltűnő a romák és a többség bőrszíne közötti különbség, sőt, a déli országrészekben még az öltözködésben, a kultúrában is mutatkozik hasonlóság” – magyarázta a Political Capital elemzője. A másik válasz az együttélés sajátosságait veszi alapul. Eszerint a cigányság soha nem tudott úgy integrálódni a társadalmi munkamegosztásba, mint a többség. Voltak rájuk jellemző szakmák (kosárfonás, teknővájás stb.), ugyanakkor földdel soha nem rendelkeztek, és sokáig megmaradt a vándorló életmódjuk. Emiatt eleve idegeneknek számítottak, egyfajta pária státuszba kényszerültek. „Mindezzel együtt is egy összetettebb kutatást igényelne annak megválaszolása, hogy miként vált mára a korábbinál is ellenségesebbé a romákkal szembeni attitűd, és vált a két legfőbb sztereotípiává velük kapcsolatban az élősködés és a bűnözés” – jegyezte meg végül Krekó Péter.

Olvasson tovább: