Kereső toggle

Százforintos menü

Mi fér bele az iskolai menzába?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Minél szegényebb egy település, annál rosszabb lehet a gyermekétkeztetés színvonala, a szülőkre háruló térítési költséget ugyanis az önkormányzatok határozzák meg, miközben a mai napig nem létezik előírás a minimum ráfordításra vonatkozóan. Az iskolák állami fenntartásba vételével a helyzet tovább nehezedett.

Januártól az iskolák állami fenntartásba vétele miatt jobbára az önkormányzatokra hárult az intézmények működtetésének feladata. Mégpedig úgy, hogy ezentúl egy fillér plusz pénz nélkül, saját büdzséből kell kigazdálkodniuk a helyi iskolák üzemeltetését, aminek része a gyermekétkeztetés is. Az iskolák szakmai költségeit a KIK (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ) állja, a működtetést az önkormányzat, aminek következtében vérre menő viták folynak az iskolákban arról, hogy például a köztes területnek számító folyosókra ki fizesse a villanykörtét. Az alkalmazottak bére eddig átlagosan a kiadások 80 százalékát vitte el, most a dolgozókat is szétosztják profil szerint, s a költségek megfelelő hányadát az – amúgy is megtizedelt bevételekkel rendelkező – önkormányzatoknak kell állniuk.

„A forrásszűke miatt egyre elterjedtebb gyakorlat, hogy az iskolákban közmunkások takarítanak és osztják az ételt, mert a pénztelen önkormányzatok minimális alkalmazotti létszámmal oldják meg a feladatokat és a közfoglalkoztatásra külön keretet kapnak” – mondja Gyuricza Ákos dietetikus. Megjegyzi: sokszor még a mosogatás feltételei sem adottak, és van olyan iskola, ahol feleannyi tányér van, mint amennyi gyerek, mert nincs elég hely a konyhaeszközök tárolására. A fenntartóváltás mindenhol egy újraengedélyeztetési folyamatot jelent a szakhatóságoknál, ami a jelenlegi viszonyok között megnehezíti az átállást.

„A közétkeztetés egy állam által vállalt feladat, de nem kötelezettség. Ezért az állam csak hozzájárul a költségekhez, az ételek előállításához: idetartoznak a bérek, társüzemi szolgáltatások, infrastruktúra, eszközbeszerzés, rezsi stb.” – állítja a dietetikus. Az ételek alapanyagának költségét viszont a szülők, vagy helyettük – rászorulók, nagycsaládosok esetén – az önkormányzat fizeti. Ebből kifolyólag a térítési díj – azaz a nyersanyagár – nagyságát az önkormányzat lehetőségei is behatárolják, hiszen számos olyan szegény település van Magyarországon, ahol szinte minden kisdiák az ingyenes vagy kedvezményes kategóriába esik. A hírek szerint idén 50  százalékkal emelik az ételek előállítására vonatkozó állami hozzájárulást – bár az általunk kérdezett iskolák erről nem tudtak –, feltételezhetően azért, hogy az állam némileg kompenzálja az iskolaműködtetéssel leterhelt önkormányzatokat. Ilyen körülmények között kizárt, hogy ezt a plusz pénzt alapanyagra tudnák fordítani.

„Minden önkormányzat saját rendeletben szabályozza, hogy milyen összeget tekint a térítési díj alapjának. Az OÉTI-nek régóta megvannak az optimális táp- és nyersanyag-ajánlásai korcsoportokra lebontva, elvileg ezek alapján kellene beárazni a mindenkori nyersanyagköltséget. Régóta hallani, hogy az ajánlásokat törvényi kötelezettséggé akarják tenni, de ehhez megfelelő finanszírozás is szükséges, ennek hiányában az előírások betartása továbbra is a helyi viszonyok függvénye” – magyarázza Gyuricza Ákos, aki szerint a megfelelő gyermekétkeztetés manapság az egyik leghatékonyabb eszköz lehetne a gyermekszegénység enyhítésére, hiszen gyermekek ezrei jóformán csak az iskolai menzákon jutnak élelemhez.

A különálló iskolatej- vagy gyümölcsprogramok az iskolák 15 százalékához jutnak el, ehelyett célszerűbb lenne az állami részvállalást emelni, hiszen már napi 100 forint plusszal minden gyerek egészségesebben táplálkozhatna. „Óriási az állam felelőssége azért is, mert a szülők esténként már nem képesek helyrehozni azt, amit napközben a közétkeztetés elmulasztott” – teszi hozzá az élelmezési szakember. A Mintamenza programmal kapcsolatban nem világos, hogy mitől mintaértékű, hiszen a tápanyag-előírások betartására való törekvés nem egyedi jelenség, viszont pluszforrás  – akárcsak dietetikus bevonása – nem látszik a programban.

A legutóbbi, 2008-as Országos Iskolai Menza Körkép adatai szerint a csaknem egymillió hazai tanuló közül az alsó tagozatosok 85 százaléka, a felső tagozatosok 47 százaléka, míg a középiskolások 20 százaléka étkezik menzán. Az iskolák 22 százalékánál az étlaptervezés során nem történt energia- és tápanyagszámítás, és mindössze 10 százalékukban vett részt az étlaptervezésben dietetikus is. Az iskolák 27 százaléka 10 nap alatt csak 0–3 alkalommal használt friss zöldséget, ezen belül a Közép-Dunántúli régió valamint Budapest iskoláinak 40 százaléka nem, vagy ritkán használt friss zöldséget. A válaszadó iskolákban az egy főre jutó átlagos élelmezési norma 308 Ft volt (100–770 Ft). Csak ebédre átlagosan 213 (121–610 Ft) jutott. Az ebédre jutó átlag norma a Nyugat-Dunántúlon volt a legalacsonyabb (183 Ft), míg Budapesten a legmagasabb (284 Ft).

„Óriási különbségek vannak a települések, régiók között a nyersanyagnormákat és térítési díjakat illetően, ami önmagában is képtelenség, mert ekkora élelmiszerár-különbségek nincsenek Magyarországon” – szögezi le a dietetikus, aki maximum 15 százalékos eltérést tart elfogadhatónak. Az őstermelőkre alapozott iskolai főzőkonyha legfeljebb kistelepüléseken jöhet szóba, de rengeteg előírás nehezíti a megvalósítását. Az önkormányzati működtetés miatt a központosítás erősödik az étkeztetés terén is, már csak a költséghatékonyság miatt is, míg a decentralizáció drágább, de színvonalasabb, fogyasztóbarát kosztolást jelent. Az Élelmezésvezetők Országos Szövetsége azt javasolja, hogy – akár a hetvenes évek központi szabályozásának mintájára – meg kellene határozni a közétkeztetésben egy korcsoportok szerinti tápanyag- és energiaoptimumhoz illeszkedő minimumnormatívát, amit az államnak kötelessége lenne minden gyermek részére biztosítani az intézményekben. Ehhez már kapcsolódhatna megfelelő laboratóriumi ellenőrzési és szankcionálási gyakorlat is.

Addig is marad a meleg ételek érzékszervi vizsgálata, amiről Zoltai Anna, a NÉBIH Étkeztetés Felügyeleti osztályvezetője nemrég számolt be az Élelmezés című szaklapnak. Említett „sonkás” tésztát gyanús színezetű löncsdarálmánnyal vagy „Friss nasi” nevű készítményt, ami nem tejtermék, de Túró Rudi gyanánt kapták a gyerekek. Zoltai meglepő konklúziója szerint a beszerzéstől a tálalásig tapasztalható sorozatos anomáliák oka nem a pénz-, hanem a szeretethiány.

„A mai helyzetben a megfelelő gyermekélelmezés napi biztosítása az állam feladata lenne, akárcsak a mindennapos testnevelésóráké” – erősíti meg Szentkirályi Pál élelmezésvezető. Szerinte az állandó áremelkedések miatt az élettani ajánlásokat lehetetlenség az adott keretekből megvalósítani, de  lehet találni olyan cégeket, akik igyekeznek kihozni belőle a maximumot. „Én 13 év alatt harmadikként találtam ilyen szolgáltatót. A szakmában hamar elterjed, hogy kik a kóklerek, és azt látni, hogy az iskolák többnyire a gyerekek érdekeit igyekszenek szem előtt tartani” – jegyzi meg a szakember. Hozzáteszi: másrészt a menzával kapcsolatban régóta élő – nem is alaptalan – előítéleteket mégoly fejedelmi ételekkel sem lenne könnyű áttörni, ebben is leképeződik a gyerekek közti anyagi rivalizálás, ezért javasolja, hogy a minőségről ne csak a gyerekektől, hanem a tanároktól is tájékozódjanak a szülők. A tömeges elhízással kapcsolatban meggyőződése, hogy ennek fő oka a kalóriadús fastfood kultúra, aminek ellenpontozása az iparággá nőtt fogyókúráztatás. A szülők abszolút mintaadók, a gyerekek az iskolába már kialakult ízlésvilággal érkeznek, amin a szülőkkel való együttműködés nélkül lehetetlen változtatni. Jamie Oliver mozgalma is nehezen tör át, pedig a sztárszakács valóban jól főz, de sajnos a szülők a legnagyobb ellenállók, Magyarországon miattuk vérzett el az egészséges büfé mozgalom is. Pedig látványos, gyorsan jelentkező haszna van az életmódváltásnak: kevésbé fáradékonyak, jobban koncentrálnak, könnyebben mozognak a gyerekek, ha elkezdenek egészségesebben táplálkozni, s ami legalább ennyire fontos: naponta elegendő folyadékot kell inniuk.

Népbetegség az elhízás

„Legújabb kutatások szerint az elhízás népegészségügyi jelentősége eléri a dohányzásét, hatalmas terheket róva ezzel az egészségügyi rendszerre” – áll az Országos Táplálkozás és Tápláltsági Állapot Vizsgálat 2010-es beszámolójában, mely szerint a magyar felnőtt lakosság közel kétharmada túlsúlyos vagy elhízott. Egy 2006-os budapesti OÉTI-vizsgálat szerint a túlsúlyos/elhízott gyerekek aránya általános iskolások körében 26 százalék, középiskolásoknál 16 százalék volt. Az elhízás mértékétől függően nő a szív- és érrendszeri betegségek, a hipertónia, a második („szerzett”) típusú diabétesz, a zsíranyagcsere-zavarok, egyes daganatos betegségek, a krónikus mozgásszervi betegségek és mentális kórképek kockázata. Táplálkozási kockázati tényezők közé tartoznak egyebek mellett a fokozott energia- és zsírbevitel, a nem megfelelő zsírsavösszetétel, az egyszerű szénhidrátok túlzott fogyasztása, a napi 5 grammot meghaladó sóbevitel és az alacsony zöldség-gyümölcs fogyasztás.
A túlsúly és elhízás gyakorisága az utóbbi 30-40 évben Európában és különösen Amerikában járványszerű méreteket öltött, az arány az egyes európai országokban 30-80 százalék között változik. Az elhízás gyakorisága emelkedik az alacsony társadalmi-gazdasági helyzetű csoportokban, és nő az életkor és az alacsony iskolázottság arányában is. Genetikai ok is állhat a háttérben, amit a civilizációs ártalmak csak fölerősítenek. Egy amerikai vizsgálat során kimutatták, hogy egy gyermek felnőttkori elhízásának esélye 10 százalék, ha a szülők normális testalkatúak, 40 százalék, ha az egyik, és 80 százalék, ha mindkét szülő kövér.

Olvasson tovább: