Kereső toggle

Nőgyűlölet a zsigerekben

Miért nem érti Varga képviselő a családon belüli erőszakot?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Nem látom, mi haszna lehet a férfinak a nőből, hacsak nem az, hogy gyereket szüljön neki” - írta annak idején Szent Ágoston, aki mellé az idők során más katolikus egyházatyák is felsorakoztak, miszerint a nő „hiányos és satnya”, valamint a „halál kapuja”, „a bűn bajnoka”, az „ördög fegyvere”. Sőt, a reformáció atyja, Luther Márton szerint a nőknek azért széles a csípőjük és tomporuk, hogy otthon üljenek. Ezek után nem meglepő, hogy a kormány által eszményíteni kívánt, konzervatívnak mondott családmodell sokak ellenszenvét váltja ki.

Az előző hét híre volt egyes kormánypárti képviselők reakciója annak a parlamenti vitának a során, amely a családon belüli erőszak önálló büntetőjogi törvényi tényállássá való minősítését tárgyalta (Lázadó női csoportok a Fidesz ellen. Hetek, 2012. szeptember 14.). S bár korábbi álláspontját megváltoztatva hétfő este a Fidesz mégis megszavazta a kezdeményezés támogatását, a családon belüli erőszak ettől még nem fog azonnal eltűnni. A mai Magyarországon minden ötödik nő érintett. És ez nemcsak fizikai bántalmazást jelent, hanem – Ranschburg Jenő pszichológus meghatározása szerint – „szándékosan előidézett, rendszeresen ismétlődő, illetve tartós lelki gyötrelmet” is.

Természetesen ez nem csak „nőkérdés”, kisebb mértékben férfiakat, gyakran – nemtől függetlenül – időseket és gyermekeket is érint. A kormánypárti felszólalók némelyike azonban azonnal az úgynevezett konzervatív családmodell és a nők családon belüli szerepének megváltozására vezette vissza a problémát. „…majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni” – világított rá Varga István képviselő úr kristálytisztán a probléma „valódi” okára.

De vajon miért ez jut az eszébe úgy „zsigerileg”? Mi lehet az oka annak, hogy nemcsak nálunk, de egész Európában (hogy csak az öreg kontinensnél maradjunk) súlyos probléma a nők bántalmazása a családon belül még modern korunkban is?! Épp abban az Európában, amely büszkén vállalt gyökereit a görög–római és a zsidó–keresztény kultúra magasrendűnek és humánusnak tudott eszméiben véli megtalálni. Érdemes körülnézni ennek a kulturális örökségnek a háza táján.

Jack Holland Nőgyűlölet című könyvében tekinti át annak történetét, hogy az európai kultúrát hogyan itatta át kezdetektől fogva a nőgyűlölet. Ennek egyik első szimbolikus kifejeződéseként elemzi a görög Pandóra-mítoszt, melyben az első nő az istenek által az ember számára létrehozott „csapda”, akinek szépsége miatt a férfi nem tud ellenállni, ugyanakkor ő az, aki minden rosszat rázúdít az emberek világára. S ezek után elég a híres athéni demokrácia világára gondolnunk, melyben csak a szabad felnőtt férfiak élvezhették a jogokat, a nők (a rabszolgákkal egyetemben) egész életükben ki voltak zárva azokból. A szerző Pandóráéhoz hasonló történetként értékeli a Biblia beszámolóját az ember teremtéséről, mely szerint a nő megalkotása másodlagos lépés volt, és Évát mutatja be a kísértő első áldozataként. Így a nő az oka a bűnbeesésnek, annak minden tragikus következményével (halál, betegség, nehéz munkával szerzett kenyér stb.) együtt. Az innen eredeztetett nőgyűlölet talán legelborzasztóbb megnyilvánulása volt a középkori Európában a boszorkány-üldözések kora. Az ekkor zajló „nemi pogrom” során több százezer, egyes történészek szerint több millió nőt égettek el máglyán.

A bibliai teremtéstörténetet a gyűlöletkeltés megideologizálására használó megnyilatkozások példájaként sajnálatos módon több híres teológust is idézhetünk, akik a katolikus egyház és hívei gondolkozásmódjára évszázadokig alapvető hatással voltak.

Tertullianus, 2–3. századi egyházatya így inti a nőket: „Nem tudjátok, hogy mindegyikőtök egy Éva?! Isten nemetekre kirótt büntetése korunkban is érvényes. Ti vagytok az ördög kapuja! (…) Még Isten Fiának is meg kellett halnia a rátok rótt büntetés, vagyis a halál miatt!”

„Mi a különbség, akár feleség, akár anya? Ő mindig Éva, a kísértő, és ezt minden nőről tudnunk kell… Nem látom, mi haszna lehet a férfinak a nőből, hacsak nem az, hogy gyereket szüljön neki”– írta a 4–5. században élt Szent Ágoston. Aquinói Tamás 13. századi teológus véleménye szerint: „A nő hiányos és satnya, mert a férfi magvában lévő aktív erő hajlamos tökéletes hímnemű utódot létrehozni, míg a nő az aktív erőbe került hibából születik.” Salimbene 13. századi ferences szerzetes véleménye is igen radikális: „A nő kezdettől fogva gonosz volt: a halál kapuja, az ördög tettestársa, a megtévesztés kútfeje, az Isten szerinti munka gátja, a szenteket rohasztó rozsda… Íme a nő, a bűn bajnoka, az ördög fegyvere, a vétek anyja és az ősi törvény megrontója!”

Sajnos a reformáció sem hozott igazi változást ebben a szemléletben. Luther Márton így nyilatkozik: „A férfiaknak széles a válluk és keskeny a szájuk, ezért intelligensek. A nőknek ezzel szemben keskeny a válluk és széles a szájuk. A nők teremtettségi vonásai mutatják, hogy otthon kell maradniuk, mert széles a csípőjük és tomporuk, amin ülhetnek, hogy őrizzék a házat.” 

Jack Holland érdekes párhuzamot von az antiszemitizmus és a nőgyűlölet között; a zsidókat Jézus halálában játszott szerepük miatt kriminalizálta az egyház, míg a nők Éva miatt bűnösek az emberiség bukásában. Mindkét gyűlölet rendkívül szívós, újra és újra felszínre törő, és a múltban hosszú időn keresztül mindkettő természetes része volt a társadalmi közgondolkodásnak.

Bár napjainkra a társadalmi-kulturális átalakulás, s a 19–20. századi nőmozgalmak eredményeképpen pozitív változások jöttek létre a nők egyenjogúságával kapcsolatban, máig élnek előítéletek. Méghozzá, mint említettük, „zsigeri” szinten, gondoljunk csak a magyar parlamentben a női képviselők felszólalásait kísérő arcpirító bekiabálásokra, amelyek figyelmen kívül hagyják a képviselőnők mondanivalóját, és női mivoltukban alázzák meg őket.

És itt térhetünk vissza a tradicionális családmodell hierarchikus szemléletéhez is, amely a nőt kizárólag a férj alárendeltjeként, csak-is feleség- és anyaszerepben akarja látni. Ranschburg Jenő szerint azonban érdemes határozott különbséget tenni a patriarchális család és az általa vertikálisnak nevezett modell között. Véleménye szerint ugyanis valójában nem a férfi vezető szerepe jelenti a valódi problémát, hanem az, hogyha ezt a szerepet az ezzel járó felelősséget és feladatokat elutasítva nem tölti be, és ennek ellenére kényszeríti rá akaratát feleségére, illetve a család többi tagjára. Ekkor a kényszer, az erőszak és a félelem biztosítja a családfő dominanciáját. A valódi patriarchális családban azonban a vezetői szerepet a többiek javára is betöltő családfőt önként követik a családtagok.

Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a családon belüli erőszak megnyilvánulásakor a legtöbb esetben nem lehet egyedüli okként megnevezni a családról, illetve a nőkről hagyományozódó társadalmi gondolkodást. „Tapasztalataim szerint az olyan férfit, aki rendszeresen, durván bántalmazza asszonyát… nem egyszerűen a férfihatalom előítéletes gőgje vezérli, hanem (pszichológiai értelemben) kóros személyisége is!” – állítja a pszichológus, szemben a feminista megközelítéssel, amely a jelenséget egyértelműen a patriarchális hagyományokkal magyarázza.

Wildmann János katolikus teológus lapunknak elmondta, hogy kétségtelen, hogy az egyház gondolkodását és magatartását hosszú évszázadokon keresztül meghatározta a nők alacsonyabbrendűségéről vallott nézet. Elméleti síkon az egyház ma már elutasítja ezeket a megnyilatkozásokat, amelyeket a patriarchális társadalom, az adott kor kulturális termékének tart. A II. vatikáni zsinat több helyen is világosan kifejti, hogy az egyház elutasít mindenfajta nemi diszkriminációt. Valamint elismerően szól a nők társadalmi felemelkedéséről is, fontosnak tartja, „hogy teljes értékűen vállalhassák a természetüknek megfelelő munkaköröket”.

Ugyanakkor az egyház mind a mai napig gyakorlatilag diszkriminálja a nőket az egyházi élet számos területén, mindenekelőtt a papi hivatal betöltésénél. „Senki sem lehet hiteles, ha szavakban elítéli ugyan a nők hátrányos megkülönböztetését, de gyakorlatban maga is ezt teszi” – szögezte le a teológus.

J. Lee Grady neoprotestáns lelkész, a Charisma magazin főszerkesztője könyvében, amely az egyháznak a nőkről alkotott negatív szemléletével és az azt megalapozó tanításokkal száll vitába, határozottan állítja, hogy az Újszövetség alapjaiban zúzza össze a nemi előítéleteket. A férj vezető szerepe a családban éppen hogy mérsékli a bukás hatását, és segít visszahelyezni a nőket teremtési helyükre, vagyis a férfiak mellé. Létezik tehát keresztény körökben olyan bibliaértelmezés is, amely nem a nők alacsonyabbrendűségét, alárendelt és kiszolgáltatott szerepét támasztja alá, hanem ellenkezőleg, a szereteten és a kölcsönös tiszteleten alapuló házastársi kapcsolatot tekinti kívánatosnak. Kérdés, sikerül-e ezeknek a nézeteknek széles körben győzelmet aratniuk a régi beidegződések felett.

Végezetül fontos átgondolnunk, hogy a családon belüli erőszak kérdése nem „csak” azok miatt az embertársaink miatt lényeges, akik most éppen szenvednek ettől. „Téves és abszurd az az elképzelés, hogy abból az agresszióból, amiből az egyik szerencsétlen állampolgárnak jut, a többiek majd nem részesülnek. A tapasztalat éppen azt mutatja, hogy minden kiélt agresszió és bántás itt marad közöttünk, összeadódik, felhalmozódik, visszaüt és vírusként terjed, megnyomorított életek során át…” – hívja fel a figyelmet Forgács Zsuzsa jogvédő.

Olvasson tovább: