Kereső toggle

Mit ér az ember, ha paraszt?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ez volt a szerző, Veres Péter első gondolata, amikor végül is a Mit ér az ember, ha magyar? címet adta a számos ponton vitatható, de legalább annyira ma is aktuális, „Levelek egy parasztfiúhoz" alcímet viselő könyvének, amelyben nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy bevezessen a közélet az idő tájt sem egyszerű világába. A vitára és továbbgondolásra késztető megfigyelések és elemzések, találó és sajátos életszemléletből fakadó kritikák egy autodidakta népi író bölcsességét tükrözik. S habár az irodalomtörténészek a múlt század húszas-harmincas éveiben jelentkező népiíró-mozgalom balszárnyához, Illyés Gyula és Darvas József társaságába sorolják a szerzőt, s a mozgalom jobbszárnyát - például Féja Gézát és Sinka Istvánt - jellemzik úgy, mint a parasztság szerepének romantikus, olykor mitologikus képzeletvilágba ragadtatott mentorait, nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy ez utóbbi többé vagy kevésbé minden népi íróra vonatkozik.

Ha azonban képesek vagyunk - ami kétségtelenül küzdelmes feladat - lefaragni a mozgalomról a „saját fajtáját" idealizáló, s ezért másokat olykor lenéző, valóban korszerűtlen eszméket, akkor a túlzásokra hajlamos mítosz alatt időtálló és tanulságos felismerésekre lelhetünk.

A parasztság hiánya a politikában

Minden hamisan csengő, idillikus felhang nélkül be kell látnunk: végső soron a természetközeli állapotból ered, hogy a paraszti életformának mindig volt - és meggyőződésem szerint ma is van - önfenntartó ereje. Anélkül, hogy századokra visszanyúlva történelmi parabolát akarnánk fölvázolni, elegendő, ha arra a közelmúltbeli tényre hivatkozunk, hogy - padláslesöprés, kuláklista és erőszakos téeszesítés, azaz a negyvenéves diktatúra ellenére - a rendszerváltoztatáskor a Független Kisgazdapárt egy középpárt-erősségű frakcióval került be a parlamentbe. És ez egészen rendkívüli jelenség volt! Mert ugyan indultak más, úgynevezett történelmi pártok a választásokon, de ez a nem is elhanyagolható mértékű parlamenti megjelenés egyedül - eltekintve a szocializmus alatt ugyan korlátozott, de mégiscsak élő keresztyén-keresztény szellemiségre épülő KDNP-től - a mindenestül társadalmi katakombákba szorított Kisgazdapártnak sikerült.

S erre azért érdemes napjainkban is felfigyelnünk, mert az utóbbi tíz évben viszont a parasztság politikai szerepvállalása megszűnt. Vajon miért? Vajon mi lehetett az oka, hogy éppen egy koalíciós kormányzást követően sodródtak ki a politikai életből? Önálló képviseletük azóta sincs a törvényhozásban. Vagyis amit a pártállami diktatúra negyven év alatt nem tudott gyökerestül kiirtani, az a rendszerváltoztatás utóbbi tíz évében tökéletesen sikerült. És tegyük hozzá, semmi sem mutat arra, hogy a belátható jövőben a parasztság önálló képviselete képes legyen súlyához mérten megjelenni a hazai pártpolitikai palettán.

Valóban megnyomorított réteg ez. Ha földet osztottak neki, kis idő múltán visszavették. A jegyekkel való kárpótlásuk inkább csak szemfényvesztés volt, amely a földtulajdon jelenkori aránytalanságaihoz vezetett: jobbára csak a spekulánsoknak és nem a termelőknek a javát szolgáló, most már visszafordíthatatlannak látszó tulajdoni szerkezetet teremtett. Napjainkban pedig hiába próbálja a kormányzat nemzetiszínűre festeni a dolgot. Majd' mindegy, hogy a spekuláns külföldi avagy hazai illetékességű. A spekuláns az spekuláns: nem a földből akar megélni, hanem a földet művelők munkájából. Mostanság a Nemzeti Földalapból való osztogatás pedig csak a már kialakult rossz tendenciákat viszi tovább.

A kormányzathoz dörgölődző érdekvédelmi szervezetek aligha fogják tisztázni a helyzetet. A parlamenti vizsgálóbizottság még kevésbé. S nemcsak a kormányzat és az ellenzék kibékíthetetlen szembenállása miatt, nemcsak a hatalmi klientúra szövevényessége következtében, hanem elsősorban azért, mert a parasztságnak nincs önálló politikai képviselete. Vagyis a megoldáshoz szükséges legfontosabb tényezők hiányoznak: a hozzáértés, a megalkuvásmentes elkötelezettség és az érdemi döntéshez, cselekvéshez szükséges erő. A három tényező közül legalább az egyik mindig hiányzik.

A népi írók színre lépése előtt sokszor és sokan gondolták azt a magyarországi politikai elit tagjai közül, hogy a parasztság behúzott nyakkal fogadja a hatalom ránehezedő döntéseit. Meghajlott derekú ember hátára könnyű rálapátolni a terhet. S mintha még most is erre számítanának a hatalomviselők. Pedig inkább tanulhatnának tőlük. Adott esetben még Veres Pétertől is, aki a fent említett könyvében ezt írja:

„A gátlástalan, erőszakos vezetőt persze megtéveszti maga a tömeg áttekinthetetlensége is. Amikor a milliós városokban szónokol és tízezrek helyeselnek neki üdvözlő hurrázással, elragadja a nagyság bódulata, hamis távlatot vesz, és azt hiszi, az egész város vagy az egész ország üvölt. Mert akik hallgatnak, azoknak nem hallhatja a hangját. S még azt sem tudhatja, hogy az egetverő lelkesedésből mennyi a pretoriánusok őszinte lelkesedése, mennyi a lézengő, szájtátó tömegek spontán fellobbanó cirkuszi hangulat-lelkesedése és mennyi a hívő, meggyőződéses barátok és áldozatkész szolgák helyeslő zúgása. Ezért van aztán néha az ilyen tömegbálványoknak olyan csúfos bukásuk...

Mert jegyezd meg: akármennyire feledékeny is a tömeg, akármilyen keserű pillanatokat szerez neked és minden őszinte barátjának, amikor helyesel az elnyomónak, bólintgat a hazug demagógnak, korbácsot csókol az erőszakoskodónak és hízeleg a ravasznak, mégis az igazság az, hogy: nem felejt."

Középosztály, értelmiség és munkásság

Valamit ebből éreztek meg még az úgynevezett szocializmus alatt is. Gazdag példatára ennek a nyolcvanas évek közepén megjelent Nemzetlét - nemzettudat - értelmiség című könyv, amelyben a szerző, Huszár Tibor hangsúlyosan a népi írókra támaszkodva fejti ki álláspontját. Természetesen itt is találhatunk jó okot a kritikára, de éppen a bőséges és értő kézzel válogatott forrásanyag jelzi, hogy a következtetések vitathatósága nem a szerző, inkább a kor ideológia diktátumainak korlátjaiból ered.

A harmicas évekről szóló tanulságos visszatekintésében a középosztály-felfogás mibenlétét a Cobden című lap 1935-ben indított ankétjára hivatkozva ismerteti, amelyhez Bálint Györgytől József Attiláig neves írók és gondolkodók szóltak hozzá. Illyés pedig még a kérdésföltevést is ironikusan közelíti meg: „A magyar középosztállyal sohase találkoztam. Hallani ugyan eleget hallottam róla; voltak, akik igyekeztek rejtekhelyét is földeríteni, mások már láttak is belőle néhány eleven példányt, ki Miskolcon, ki a pesti Dunakorzón. Érdekelt a species, s a megjelölt egyedekhez kíváncsian közeledtem. Sorra letagadták, aki pedig mégis vállalta a megjelölést, arról nekem kellett megállapítanom, hogy csak szeretne középosztály lenni... A parlamentarizmus, az új berendezkedés, új világszemlélet megvalósítása nálunk elsősorban a parasztság különböző rétegeitől függ."

Habár az utóbbi megjegyzést lehet túlzónak minősíteni, de annyi igazságot még a legkritikusabb elemzőnek is illik elfogadnia, hogy a parasztságnak a közéletből való kiszorítása folytán ma is sérül a demokrácia. S az sem hagyható figyelmen kívül, hogy elődeink ugyanúgy voltak a középosztállyal, mint mi a polgárság emlegetésével: olyasmiről beszélünk, amit szeretnénk, de ami legfeljebb csak nyomaiban létezik. Akkor sem igen volt karakterisztikus középosztály. Most sincs. Akkor csak annyiban létezett, amennyiben voltak odatörekvők és egyúttal olyanok, akik - például a gazdasági válság miatt - éppen távozni kényszerültek. Majdhogynem annyira volt és ma is annyira egységes ez az osztály, amennyiben egy vasúti resti közönsége: csak az köti őket össze, hogy mindahányan várják a vonatot, de hogy hova mennek és milyen osztályon fognak utazni, s hogy van-e egyáltalán érvényes menetjegyük, azt csak feltételezni lehet.

A fent vázolt gondok elől egérutat nyerve megpróbálkozhatunk azzal is, hogy a középosztályt közös nevezőre hozzuk az értelmiséggel. Az úgynevezett szocializmusban a szellemi élet sokszínűségének hiánya miatt viszont az értelmiség elnevezés csak megszorításokkal illik a főiskolát-egyetemet végzettek körére.

A munkásságot - éppen az önszerveződés hiánya miatt - nálunk csak a szocialista ideológia kreálta osztállyá. A parasztság viszont - főleg a háztáji gazdálkodás engedélyezését-szorgalmazását követően - meg tudta őrizni identitását. Persze ő is sérült és fogyott, ahogy a rendszerváltoztatást követő húsz évben is mintegy félmillióval lettek kevesebben. De ők azok, akik még önszerveződés nélkül is a saját közösségük azonosságtudatát - éppen életformájuknak többszázados hagyománya miatt - a legkevesebb veszteséggel képesek fönntartani.

Pártpolitikai következmények

Mindezeket azért érdemes észben tartanunk, mert még az elnagyolt és leegyszerűsített elemzés is fontos következményekkel bír a mai magyar közélet állapotának és további alakíthatóságának tekintetében. Napjainkban a szociáldemokrata típusú pártok fölélték azt az ideológiai eszközökkel mesterségesen létrehozott szociológiai formációt, amit korábban munkásosztálynak neveztünk. A magyar szakszervezetek amúgy is meg vannak osztva, nemegyszer még az azonos foglalkozási ágon belül sincs közös cél. És vannak olyan multinacionális cégek Magyarországon, amelyek telephelyeiken nem engedélyeznek semmiféle szakszervezetet.

Az értelmiség most is megosztott. Politikai rétegeződése a mérsékelt liberális irányzattól egészen - az egyetemi ifjúság egyes csoportjait tekintve - a szélsőjobboldalig tart. A szélsőséges ideológiákból ma sem hiányoznak a népi írókra való hivatkozások. Például Szabó Dezsőre. Ámde a hivatkozások csak azt akarják továbbvinni belőle, ami a szellemi vakságot okozó szenvedélyesség túlzásából született tévhit. Az életmű egésze azonban ellenáll az ilyen felszínes értelmezéseknek. Így aztán a Szabó Dezsőre hivatkozók tőle kapják meg a megsemmisítő kritikát is. Vajon nem éppen napjaink szélsőséges ideológiákat terjesztő politikusaira jellemző, hogy „a vallás a fokosa, a lojalitás a boxa, a hazafiság a gumibotja és a magyarkodás a tankja"?

Ingoványos talajra téved, aki a mai magyar értelmiség szellemi állapotából akar közéleti következtetéseket levonni. Jóformán mindenütt ellentmondásba, egymást kioltó ideológiák együttes jelenlétébe ütközik. Az értelmiséggel részben azonosítható középosztály éppen az életlehetőségek kiszámíthatatlansága, az egzisztenciális bizonytalanságok (pl. devizahitelesek eladósodása) miatt állandó mozgásban van - ahogy a harmincas években.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy pártpolitikai struktúránk jövőbeli lehetőségeivel foglalkozó elemzők egymással szöges ellentétben lévő következtetésekre jutnak. Vannak, akik kínjukban még a nagykoalíció gondolatát is fölvetik, s nemzetközi példák fényében vizsgálják az attól inkább idegen, mintsem ahhoz hasonló magyar valóságot. De ha már ezekre a vizekre tévedünk, miért nem jut senkinek se az eszébe a bajorországi CSU, amely egy mezőgazdasággal foglalkozó tartományban olyan korszerű és hosszú idő óta sikeresen működő pártformációt hozott létre, amely az értelmiség és a parasztság együttműködésén alapul?

Persze tudatában vagyok annak, hogy a vidék megszervezése nem könnyű feladat. De kisebb feladatra nem is érdemes vállalkozni, ha valaki valóban a magyar közélet, a hazai politika gyökeres megváltoztatásának szükségességét vallja, és ezért a célért tenni is akar valamit. Úgy semmiképpen sem lehet hozzáfogni, hogy minél kisebb erőfeszítésbe kerüljön. Mintha az lenne a legkívánatosabb, hogy a résztvevők száma ne legyen nagyobb egy asztaltársaságnál.

Fáradságos és költséges dolog járni az országot, éjt nappallá téve szervezni a parasztságot. Ennél bizonyára könnyebb íróasztalnál, kényelmes székben elmélkedni a begyűjtött felmérések adatain.

„Másforma elvekre és másforma emberekre van szükség - írja Veres Péter. - Nem koncpolitikusokra, nem fizetésiosztály-létramászókra, nem igazgatóságitagság-vadászokra, hanem hősökre van szükségünk. (...) Ha belehal is a hiábavaló küzdelembe, ha felörlődik vagy kiöregszik, ez egy olyan feladat, amelynél nagyobb magyar földön magyar emberre nem várakozhat."

Kétségtelen, magas a mérce. Az elvégzendő feladat nagyságával arányos. Időbe telhet, míg idáig képesek leszünk eljutni. De addig is, s ez már igazán halaszthatatlan, fel kell tennünk a gondosan szerkesztett statisztikai ívekről következetesen kihagyott kérdést, ami így hangzik: Mit ér az ember, ha paraszt?

Olvasson tovább: