Kereső toggle

A golyó az arckoponyámon jött ki

Menekülés a szír titkosszolgálat elől

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Szíriát is elérő forradalmi hullám eddig ötezer ember életét követelte szerte az országban. Ezrek menekültek külföldre a szíriai titkosszolgálat elől, a helyzet közel áll a polgárháborúhoz. Bashar al-Asszad elnök azt állítja, „idegen erők által pénzelt fegyveres bandák" ellen vív hadat, míg az Arab Liga megfigyelőket küldött, és szankciókkal sújtja a civilek ellen példátlan brutalitással fellépő szíriai kormányt. A forradalomról Mohamed L. tüntetővel, a Damaszkuszi Egyetem volt angol szakos hallgatójával beszéltünk.

Miért nem vállalja teljes névvel az interjút?

- Féltem a családomat, akik ott maradtak. Maga nem ismeri a szíriai titkosszolgálatot. Több ismerősöm és rokonom figyelmeztetett, hogy keresnek. Itt Kairóban viszonylag biztonságban vagyok, de félek, hogy a családomat fogják büntetni, ha be tudnak azonosítani névvel. Azért fényképezhet le, mert a hat műtét után, amin túl vagyok, már egyáltalán nem hasonlítok arra a diákra, akit meglőttek.

Miért nyilatkozik?

- Mert el kell mondani, hogy mi történik a hazámban. Hogy mit művelnek az emberekkel. A titkosszolgálat válogatás nélkül gyilkolja a civileket. Én is véletlenül maradtam életben. Arról tudok mesélni magának, hogy mi történt a szülővárosomban, Dara'ában. Hogy hogyan menekültem el az országból, törött arckoponyával. Minden állításomat ellenőrizheti, ha akarja. Istenemre, nem hazudok. Nem vagyok bűnöző vagy külföldi ügynök.

Kezdjük az elején.

- Rendben. Az egész a gyerekekkel kezdődött Dara'ában. A letartóztatott és megkínzott gyerekekkel. Szíriában mindenki dermedten figyelte az egyiptomi eseményeket a tévében, mindenki erről beszélt. Nálunk azonban nem voltak tüntetések, senki sem ment ki az utcára. Márciusban azonban egy sor 9-12 éves gyerek a tanítási szünetben eljátszotta, amit a szüleivel látott a tévében, az udvaron. Azt kiabálták a gyerekek, hogy: „A nép a rendszer megváltozását követeli" - játékból. A szíriai biztonsági erők azonban letartóztatták őket. Ez feldühítette az embereket Dara'ában. A szülők először a városban lévő biztonsági főtiszthez mentek, és kérték, hogy engedjék el a gyerekeiket. Ő azt válaszolta nekik: „Felejtsétek el őket. Csináljatok újakat." Ezután a polgármesterhez mentek, és azt kérték, hogy írjon levelet Asszadnak a gyerekek ügyében. Nem volt rá hajlandó. Az első komoly tüntetés ekkor kezdődött. Március 18-án. Úgy kétszáz ember gyűlt össze az Al Omári mecset előtt, és azt skandálta, hogy a „gyerekeinket akarjuk". Rövid időn belül három helikopter érkezett, tele kommandósokkal. Figyelmeztetés nélkül tüzelni kezdtek. Négy ember meghalt, több tucat megsebesült. Szombaton még több ember tüntetett, rájuk is lőttek. Az emberek elkezdtek Dara'ába jönni az ország többi részéből. Én is hazamentem Damaszkuszból, ahol az egyetemen angolt hallgattam, mert hallottam a híreket. Rokonokat, szomszédokat gyilkoltak meg.

Hogyan sebesült meg?

- Április 25-én a várost teljes blokád alá vették a biztonsági erők, sem áram, sem telefon, sem internet nem volt. Asszad utasítást adott, hogy lőjék a tüntetések gyülekezőhelyéül szolgáló mecseteket, dörögtek a tankok ágyúi. Elkezdtünk gyülekezni a város nyugati bejáratánál található ellenőrzőpont előtt, úgy négy-ötszázan lehettünk. A mobilommal filmeztem az eseményeket, amikor a katonák géppisztolyokkal lőni kezdtek. Engem lőttek meg először. A golyó a számon keresztül ment be, kiverte három fogamat, és az arckoponyámon jött ki, teljesen deformálva az arcomat. Előrebuktam, de nem vesztettem el az eszméletemet. Éreztem, hogy a szám szét van nyílva és ömlik belőlem a vér. Felálltam, és ahogyan tőlem telt, kiabálni kezdtem, hogy mi történt. A tüntetők a golyózáporban vittek ki, az egyikük egy Toyota pick-uppal vitt a közeli Táfász falu kórházába. Arra emlékszem, hogy feltesznek a kocsi platójára. Kopogtak a lövedékek az autó karosszériáján, úgy mentünk.

Miért nem a helyi kórházba mentek?

- Mert a város le volt zárva. Táfász felé volt nyitva az út. Az ottani kórházban az orvos adott fájdalomcsillapítót, és pár öltéssel összevarrta az arcomat. Nagyon ideges volt, megröntgenezni nem röntgenezett meg, nem érdekelte, hogy szilánkosra tört az arcüregem. Azt mondta: „el kell hagynia a kórházat a titkosszolgálat emberei miatt. Ha itt találják, megölnek mindenkit, aki segített magán". Tovább kellett mennem. A rokonaim egy Tálsíha nevű faluban éltek, ott bujkáltam. Az apámék felhívtak a jordániai hálózaton keresztül, hogy keresett otthon a titkosszolgálat. Utólag belegondolva az orvosnak teljes mértékben igaza volt: Dara'ában több orvost állítottak falhoz, mert ellátták a sérült tüntetőket.

Hogyan hagyta el az országot?

- Napokig nem tudtam se enni, se inni. A nagybátyám hozott egy új orvost, ő kezelt antibiotikummal, mert az arcom a kétszeresére dagadt. Miután lejjebb lohadt a gyulladás, inni már tudtam. Fogalmam sem volt, hogy továbbra is törött csontjaim vannak, de azt éreztem, hogy valami nincs rendben: egyáltalán nem javult az állapotom. Mivel fogtuk a jordániai mobilhálózatot, egy jordániai internet stick-kel írtam levelet az egyik egyiptomi barátomnak, aki azt mondta, menjek Kairóba, szeretettel lát. Asszad közben kivezényelte a hadsereget az utakra, és mindent lezárt. Kerülőutakon, öt órán keresztül utaztam, úgy értem el Damaszkuszt. Hűvös volt, így kendővel tudtam takarni az arcomat. Damaszkuszban mindenhol ellenőrzőpontok voltak, mégis eljutottam a reptérre. Az útlevelembe bele van írva, hogy Dara'ában születtem, a biztonságiak azonnal kiszedtek a sorból és elkezdtek kihallgatni. Mindent tagadtam, végül háromszáz dollárral lefizettem őket. Azt mondták, ne jöjjek vissza többé.

Mi történt Egyiptomban?

- Tíz napon keresztül beszélni sem tudtam, mert újra begyulladt az arcom. Nem volt pénzem orvosra, így írtam szíriai barátoknak Németországba, akik összeszedtek nekem valamennyi pénzt. A családom nem tudott segíteni. Egy német-egyiptomi hölgy keresett nekem orvost. Hat műtétem volt, ebből három helyreállító műtét. Jelenleg egy fémlap van az arcüregemnél. A legnagyobb problémám azonban kétségkívül az volt, hogy csak egy hónapig volt érvényes vízumom az országba.

Hogyan állt Önhöz a szíriai nagykövetség?

- Kezdetben nagyon elutasítóak voltak. Ahogyan azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem lázadásról van szó, hanem forradalomról, és a módszerei miatt rohamosan csökken Asszad támogatottsága, megijedtek, és hajlandóak voltak féléves vízumot kiadni, melyet elfogadtak az egyiptomi hatóságok. Szóval jelenleg legálisan tartózkodom az országban, bár munkám az nincs, csak adósságaim.

Mit tervez a jövőre?

- Szeretnék visszamenni Szíriába, ahogy lehet. Több testvérem és rokonom fegyverrel harcol Asszad csapatai ellen. Nincs más választásuk, mert a kormány egyértelművé tette, hogy nem kegyelmez a tüntetőknek. Három közeli barátom már meghalt, évfolyamtársaim voltak, okos fiúk. Az egyiküket fejbe lőtték, a másik kettőt halálra gázolta egy tank.

Tegyük fel, hogy visszajut. Mit fog csinálni?

- Segíteni fogok a családomnak. Ha ez harcot jelent, harcolni fogok. Asszadnak előbb-utóbb mennie kell, ez nem kétséges. Ötezer embert megölt, az egész népet nem irthatja ki. Hiába próbálja meg iszlamista felkelésnek beállítani a forradalmat vagy etnikai zavargásnak. Ha megnézi az internetre feltöltött videókat, láthatja, hogy erről szó sincs. Az embereknek egyszerűen elegük van abból, hogy bármikor elvehetik az életüket. Jobb meghalni szabadként.

„Kérdezték, mikor jön segítség, de nem volt válaszom”

Paul Conroy fotóriporter nyugati emberként tapasztalhatta saját brén a Szíriában zajló szörnyŐségeket. Miután egy bombázás során megsérült, a brit újságírót és életben maradt társait a kormányellenes Szabad Szíriai Hadsereg tagjai ápolták, bújtatták, majd saját életük kockáztatásával csempészték ki az országból.
Paul Conroy tavaly a The Sunday Times haditudósítójaként utazott Szíriába. 2012. február 22-én a hatóságok támadást indítottak az ellenzék erdítményének számító Homsz városa ellen. A bombázás során egy francia és egy brit riporter életét vesztette, Conroy pedig megsérült a lábán.
„Miután megsérültem, az aktivisták a városrészben fellelhet legbiztonságosabb házban rejtettek el. Egy orvos ellátta a sebeinket, videóüzenetet küldhettünk a szeretteinknek. Öt napig itt bujkáltunk. Nagyon idegrl volt a várakozás. A környéket folyamatosan bombázták, a mi házunkat is naponta vagy tízszer célba vették. Ahogy teltek a napok, és ersödtek a harcok, egyre kevesebb látogatónk volt. Aztán egyszercsak néhány aktivista berohant a helyiségbe, ahol feküdtünk, és ránk parancsoltak, hogy gyorsan készüljünk. Amikor végül kijutottunk az utcára, megdöbbentem: az épületek sehol, romhalmazok és pusztulás mindenfelé. Olyan volt, mint egy francia város az els világháború végén. A pánikba esett gyerekek és asszonyok sikítva rohangáltak. Teherautóra szálltunk, és kezdetét vette a félelmetes utazás: fényszórók nélkül, minden pillanatban orvlövészektl tartva tettük meg az utat egy relatíve biztonságos helyre, onnan pedig motorbiciklin szállítottak bennünket a libanoni határig.”
A nyugati újságírók elrejtésében és kimenekítésében harmincöt szíriai dezertr vett részt, akik közül tizenhárman meghaltak az akció közben. „Az emberek, akik kimenekítettek minket ebbl a pokolból, igazi hsök – mondta európai kórházi ágyán lábadozva Conroy. – Többen az életükkel fizettek azért, hogy sikerüljön hazajutnom, ezért a legkevesebb, amit tehetek, hogy mindenkinek elmondom, amit láttam.”
Amióta itthon van és felépült, Conroy minél több fórumon igyekszik elmesélni, amit átélt, és segítséget kérni a szíriai nép nevében. „Ez nem egy háború, hanem szisztematikus mészárlás. Most, ebben a pillanatban is emberek halnak meg odaát. A rezsim tudatosan semmisíti meg az »ellenzéket«: gyerekeket, nket, idseket egyaránt. Vonulnak végig az utcákon és válogatás nélkül bombázzák le az otthonokat. Én már sok háborús helyszínen jártam, de ilyen kegyetlen öldökléssel még nem találkoztam. Megölnek mindenkit, aki az útjukba áll. Mostanra szinte az összes kamerát, a külföldi sajtóval való minden összeköttetést sikerült elpusztítaniuk. Még belegondolni is ijeszt, hogy külföldi kontroll nélkül milyen további szörnyŐségek fognak történni az országban. Míg ott voltunk, sokan kérdezgettek: mikor jön már a segítség? De nem volt válaszom. Pedig kellene, hogy legyen ebben a »modern« világban!” (Arató Nóra)

Olvasson tovább: