Kereső toggle

Vitatkozzunk-e a Jobbikkal?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kérdezni jobbára azért szoktam, mert érdekel mások álláspontja, amelyek befolyásolhatják is a sajátomat. A kiindulópontom egyértelmű volt: egyetlen olyan mozgalom sem része a demokraták közösségének, amely elveti a parlamentáris demokráciát és/vagy nemzeten belüli kisebbségekkel, osztályokkal szemben uszít, ezért arra sem lehet méltó, hogy az ország egyik legjobb egyetemén, a belügyminiszterrel beszélgessen. Kiváltképp nem úgy, hogy a Jobbik vezére rendvédelmi szakpolitikusként jelenhet meg csak azért, mert már eleget cigánybűnözőzött és alapított - bíróság által később betiltott - erőszakszervezetet. Ez történt ugyanis a Corvinus Egyetem Tárcatükör sorozatában február 16-án.

A kérdéseimre konkrét választ azóta sem kaptam. A beszélgetés moderátora, Török Gábor reagált ugyan egy blogbejegyzésben, de nem arra, amit kérdeztem. Kifejtette, hogy mindenkit meg kell hallgatni, figyelni, kérdezni. Nem jelezte azonban, hol van a pillanat, amikor már elegendő a figyelés, és az ítélet következik: így joggal gondolhatjuk, hogy Török értékelő álláspontra a Jobbikkal kapcsolatban nem kíván eljutni, hacsak nem a szavazófülke magányában. Ehhez képest fölidézte, hogy Bokros Lajos a 2010-es választási kampányban, ahol én az MDF kampányfőnöke voltam, szintén vitára hívta a Jobbikot. Ezzel kapcsolatban azt válaszoltam, hogy Bokros azzal a szándékkal hívta ki Vonát, hogy rámutasson a Jobbik „nemzetellenes" politikájára, amely lényegét tekintve nem ugyanaz, mint ami a Tárcatükör-beszélgetésen történt. Vona Gábor, a Jobbik hetilapjában egyoldalas álláspontot tett közzé, amelyben nem a Török Gábornak mondott félénk köszönete az igazán érdekes, hanem az a megjegyzése, hogy aki a Jobbikot nem akarja látni, tüntesse el azokat a problémákat, amelyek miatt a Jobbik létezik. Ez azért árulkodó gondolat, mert jelzi, hogy mennyire nem érdeke a Jobbiknak az általa felvetett problémákra megoldást is adnia, hiszen akkor meg is szűnne.

A Facebookon indult vitához sokan hozzászóltak, köszönet nekik, illetve cikkek születtek az írott sajtóban, és különféle beszélgetések az elektronikus média nyilvánosságában. Számtalan helyről hallom, hogy értelmiségi körökben is tovább izzik a vita.

A problémafelvetést követő megjegyzések okán álláspontom nem maradt érintetlen, ám tovább szilárdult, így ideje, hogy mélyebben kifejtsem: a Török Gábor-féle, lazának tekinthető, minden jöhet típusú hozzáállással szemben én a gyakorlatban is jól levezethető, szigorú megközelítésben látom a szélsőségekkel szembeni harc esetleges sikerét. A továbbiakban ezt részletezem.

A Jobbik-támogató Irán folyamatosan tagadja, hogy tömegpusztító fegyver előállítását szervezi, miközben az ehhez értő nyugati katonák és tudósok már helyrajzilag is meg tudják mondani, hogy hol készül a fegyver. A Jobbik folyamatosan tagadja a nyilvánosság azon felületén, amelyet még nem ural, hogy rasszista lenne, miközben a hozzáértő vagy csak a politikára valamennyire figyelő választók pontosan tudják, hogy az. Nem kell messzire menni, hiszen a legutóbbi, Torkig vagyok a holokauszttal címlappal induló Barikádban („A holokauszt-mítosz nem más, mint a globalizált hatalom önigazoló propagandája."), ahol Vona tagadja, hogy pártja rasszista volna, interjút közölnek egy bloggerrel, aki elmondja, hogy „A holokauszt története az elmúlt húsz évben burjánzott el igazán... Rengeteg zsidót meggyilkoltak, de sem terv, sem szándék nem állt mögöttem... A zsidók meggyilkolása nem szándékosság, hanem spontán folyamatok eredménye (sic!)". Látszik, tudjuk: a Jobbik azzal folytat kettős beszédet, hogy kifelé mást mond, mint amit a sajátjainak üzen. Ezt akkor tudja biztonsággal megtenni, ha a magukat szakértőnek tartók, köztük a politológusok, nem mutatnak rá erre a kettős beszédre, sőt, ha a demokratikus nyilvánosságra engedik gondolataikat, mindenfajta kritikai megjegyzés nélkül. Az a moderátor, aki úgy engedi beszélni a szélsőjobbot, hogy nem az a kritikai attitűdje, ami a fideszes Fónagy János államtitkárnak, volt miniszternek, súlyos hibát követ el, és akaratlanul cinkosa lesz a szélsőjobb játékának. Ő 2011 júliusában a Parlamentben azt mondta Novák Elődnek: „Ha pedig azon csodálkozik, hogy kevesen vannak Európa legnagyobb zsinagógájában, az pont a maga szellemi elődei miatt van, akik hatszázezer nemzettársunkat pusztították el." Annak érdekében, hogy a magyar köztársaság intézményeinek tekintélye legyen, nem mehetünk el az ilyen súlyos mondatok mellett. Vagy Fónagy, vagy a Jobbik - a kettő együtt vállalhatatlan. Azok a jobboldali véleményformálók, akik ebben a vitában Török Gáborral értettek egyet, azt mondták: mindenki beszélhet, beszéljen, egy vita sohasem lehet rossz. Tegyük hozzá: politikai értelemben akkor, ha a vita tényleg arról szól, hogy ráolvassuk a másikra, miket mondott és tett korábban. Bokros Lajos ezt kívánta volna tenni Vona Gáborral a választási kampányban. Török Gábor moderálásában ennek nyoma sem volt, mert ő magára illesztett egy olyan szerepet - a moderátorit -, amely szűkíti a vita lehetőségét. Ennek ellenére marad a kérdés: mindenkivel vitatkozni kell-e? Igent mondhatunk erre az álláspontra?

Az igen egyik előfeltétele mindenképpen az, hogy a demokraták mindig és minden esetben leülnek egymással. Megtörtént-e ez a 2010-es miniszterelnök-jelölti vitában a Fidesz és az MSZP között? Nem. Nagyobb körben, az LMP-vel és az MDF-el? Nem. A Fidesz a vitát következetesen elutasította. Azóta is. Akkor most mit keres a belügyminiszter a Jobbikkal egy asztalnál? Az első előfeltétel tehát nem teljesült.

A második előfeltétel az lett volna, hogy érvényesüljön a normatív egyetértés a parlamentáris demokrácia és/vagy a nemzeten belüli kisebbségekkel, osztályokkal szemben uszítók megítélésével kapcsolatban. Leginkább abban az esetben, ha a Jobbik maga büszkén hirdeti, hogy nem demokrata. Ahhoz ugyanis, hogy a demokráciának tisztelete legyen, ott ethoszának is lennie kell. Ethosz pedig csak azzal teremthető, ha a demokraták együtt és hitelesen jelölik ki, mit ildomos és mit nem ildomos tenni demokráciában. Egyetlen példát említve: nyilván nem lehet a kommunizmus lezárásáról szónokolni az új Alkotmány operaházi ünnepén, miközben a kétharmados többség sem elég arra a

Fidesznek, hogy nyilvánossá tegye a kommunista rendszer ügynökaktáit. Egyes, főként jobboldali vélemények szerint, nem kell a Jobbikkal foglalkozni, a támogatottságának van egy plafonja. Szerintem nincs. Illetve lenne, de annak kizárólagos feltétele, hogy a Jobbik egyértelműen normán kívüli pártként jelenjen meg, azaz a demokraták közössége, annak minden oldala egyértelműen lépjen fel vele szemben, mert az civilizációs gátat jelent. A Jobbik előtt viszont ma Magyarországon nincs civilizációs gát - az LMP technikai koalíciót akart, a Fidesz pedig együttműködött vele az önkormányzatokban. Úgy tűnik, hogy a Fidesz és az LMP ma előbb áll szóba a Jobbikkal, mint az MSZP-vel. A kormány pedig velük ül le beszélgetni a Corvinuson, és nem a baloldal legnagyobb pártjával, amelynek politikája számos okból kritizálható - jómagam, konzervatívként közel soha nem éreztem magamhoz őket -, de egy dolog elvitathatatlan: demokraták. Ellentétben a Jobbikkal.

A jobboldali újságírónak azt válaszoltam, hogy a dohányzásellenes törvény azzal, hogy az éttermekből, kávézókból kitiltotta a cigarettát, visszaszorította a dohányzást. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Jobbikot be kellene tiltani, ilyet Európa ma legerősebb demokráciájában és gazdaságában, Németországban tudunk „csak" elképzelni, sokkal inkább azt, hogy vissza kell utasítani mindazt, amit mond, élesen és elvi alapon, ezáltal pedig magát a pártot kínossá tenni. Ez a leggyakoribb európai recept a szélsőjobboldallal szemben.

Amiről írok, értelmezhetetlen a jobb- és a baloldal egymásra acsarkodásának szemszögéből. Arról beszélek, hogy a Fideszben, az MSZP-ben és az LMP-ben vannak (sokan) józan demokraták, akiknek észre kell vennie a Jobbikban rájuk és az országra leselkedő veszélyt. Igen, már hallom, ahogy baloldali barátaim azt mondják, a Fidesz ugyanúgy szélsőséges és antidemokrata, mint a Jobbik. És hallom jobboldali barátaimat, ahogy a felesleges és hagyományos baloldali rettegés kategóriájába sorolják, amiről írok. A baloldalnak az a válaszom, hogy ha egy teljes politikai tábort, ráadásul a jelenlegi többséget együttműködésre alkalmatlannak tartja, akkor nem érdemes tovább politizálni, tegye le a tollat,  és adja át az országot az enyészetnek. Ami pedig a jobboldalt illeti: nos és végezetül, hadd hozakodjak elő a Vona-jelenséggel. Vona Gábor tehetségéről már az egyetemi évfolyamtársai is sokat meséltek. A társadalmi kérdések iránt érdeklődő személyiségként tartották számon, aki okos hozzászólásaival segítette gördülékennyé tenni az előadásokat. Míg társai külföldre mentek nyaralni, ő azt tervezte, hogy magyarországi gyárakba megy dolgozni annak érdekében, hogy megértse, fölfogja a magyar valóságot. Ambícióból nyilván nem volt hiány, így élesen meglátva az űrt azokban a problémákban, amelyekről a demokraták sokszor szemérmesen nem beszélnek, politikai szervezetet alapított, és beszélni kezdett róluk. Miután a demokraták a megoldást nem találva próbálták ezeket a témákat a nyilvánosságtól távol tartani, a gondok definiálását átengedték a Jobbiknak. Vona hamar rá is jött arra, hogy megoldást ő nem tud adni, de már a problémák minél egyszerűbb definiálása is politikai tőkét jelenthet. Annak a helyzetnek a következményét, hogy Magyarországon, ahogy Indiában is, kialakult egy kasztokon kívüli, úgynevezett érinthetetlen, magát megvédeni nem tudó csoport, amelyet a kíméletlen társadalmi helyzet és sorstörténet kizárt a munkavégzésből, miáltal sokan törvényen kívüli életvitelbe kényszerülnek, egyszerű cigánybűnözésként definiálta. Azt az első ránézésre igazságtalan helyzetet pedig, hogy egy modern társadalom egyenlőtlen, a „holokausztbizniszben" érdekeltek globális összeesküvésének.

Erre a politikára mondja Vona Gábor, hogy mennyire bátrak voltak a Corvinus szervezői, hogy meghívták őt, ahogy a Jobbik is bátor, mert ezt a politikát képviseli. Pedig messze nem bátor az, aki nem a probléma megoldására tör, hanem annak élezésére. Nem bátor az, aki a többség nevében gyaláz védtelen kisebbségeket. Vona Gábor azonban hatalomra tör, le akarja győzni a Fideszt. Kettős beszéde nyilvánvaló, a nyílt rasszizmust ráhagyja pártjának más vezetőire, illetve hetilapjára, ő maga pedig szalonképes próbál maradni, hogy egy adott pillanatban kimondhassa: a Fidesz meggyengült. Orbán Viktor pedig, „a magyar miniszterelnök, aki meghajol Brüsszel akarata előtt, hogy a gyarmat helytartója legyen", már képtelen a jobboldalnak újító dolgokat mondani, így „az igazi jobboldalt" kell választani, a Jobbikot. A kormány és a Fidesz vezetői ebben segítik a Jobbikot, amikor konszolidált egyetemi környezetben leülnek velük vitázni.

Olvasson tovább: