Kereső toggle

Elment az utolsó legenda

Elhunyt Albert Flórián, a nemzet sportolója

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Elhunyt Albert Flórián, a nemzet sportolója, az egyetlen aranylabdás magyar labdarúgó. A 75-szörös válogatott csatárt hetvenéves korában érte a halál. A Ferencváros legendás játékosa október közepén került kórházba, ahol múlt héten koszorúérműtéten esett át. Vasárnap délután lett rosszul, az orvosok nem tudták megmenteni az életét. Az 1960-ban olimpiai, 1964-ben Európa-bajnoki bronzérmes Albert Flórián 1967-ben kapta meg az Aranylabdát. 2004 óta volt a nemzet sportolója, és 2007 decembere óta az ő nevét viseli az FTC Üllői úti stadionja. Korabeli nyilatkozatokkal elevenítjük fel pályafutását.

„Csak néhány hónap telt el az 1958-as svédországi világbajnokság óta, még ott volt bennünk a tehetetlen keserűség, hogy csak ennyire vagyunk képesek. Az emberek lelkében még élt a vágy, hogy ez az ország egyvalamiben a világ fölé nőjön, de arra már az emberek is rájöttek, hogy ehhez egy új Kocsis, egy új Puskás kell. Arról ábrándoztak, hogy jön majd valaki, egy új csodacsatár. És akkor éppen ott, ahol a legtöbben álmodoztak, a mi pályánkon egyszer csak döntögetni kezdte a védőket egy tizenhét éves, krumplitérdű, ragyogó kis gyerek."  Mátrai Sándor, a magyar válogatott és a Ferencváros egykori vezéregyénisége Bocsák Miklósnak adott 1983-as interjújában.

„11 éves koromban, mikor Pestre jöttem, első utam a Kinizsi pályára vezetett, ahol Száger Misi bácsi tartott tehetségtoborzót a gyerekek számára. Ez '52-ben volt, akkor kiválogattak, azóta vagyok a Ferencvárosnál. Már 13-14 éves koromban perspektívában gondolkoztam, és céltudatosan készültem. Elterveztem, hogy serdülő-, aztán ifiválogatott akarok lenni, utánpótlás- és nagyválogatott, közben olimpián, vb-n és Európa-bajnokságon szeretnék részt venni. Ha nincsenek ilyen határozott célok, ha nem lát az ember maga előtt perspektívát - főleg a mai kemény viszonyok között -, egy focista halálra van ítélve." Albert Flórián Heteknek adott interjúja, 2000-ben.

„Rövidnadrágban mentem az érettségire, még talán nem is éreztem át az ígéret jelentőségét, talán még fel sem fogtam Lajos bácsi szavait. De a sikeres bizonyítványnak rettenetesen örültem: én megtettem, amit kértek, és (Baróti) Lajos bácsi is megtette, amit ígért: beállított a válogatottba." Albert Flórián Bocsák Miklósnak adott 1983-as interjújában.

Albert még nem töltötte be 18. évét, amikor 1959. június 28-án Svédország ellen bemutatkozott a magyar válogatottban. 1959 a magyar labdarúgás kiemelkedő éve volt, mi vezettük a világranglistát. Albert a csatársor ünnepelt csillagává nőtte ki magát, élete harmadik válogatott mérkőzésén, októberben, három gólt lőtt Belgrádban a jugoszlávoknak. Egy hónappal később az NSZK válogatottja vendégszerepelt Magyarországon. A félidőben 1:0-ra vezettünk, majd a második félidő elején Albert kapta a labdát a nyugatnémetek térfelén. Amint a korabeli beszámolóban olvasható, „valóságos díszkísérettel tör a kapu felé, képtelenek elvenni tőle a labdát, egy védőt, kettőt, majd a harmadikat is kicselezi, és kissé balra sodródva hét-nyolc méterről lő a hálóba. Mintha előre meg lett volna koreografálva, talán egy pillanatnyit még a taps is késik, mert a szurkolók sem hisznek a szemüknek. Csodacsatár született."

„1960-ban lettem a Ferencváros vezetőedzője. Akkor még egy futballért mindenre képes, nagyszerű alanyt kaptam Flóri személyében, akkor még minden lehetett volna belőle, még mindent csinálhattam volna vele!" Mészáros József, az FTC egykori vezetőedzője Bocsák Miklósnak adott 1983-as interjújában.

Albert részt vett az 1960-as olimpián, majd az 1962-es chilei vb-n, az 1964-es Eb-n, amelyen bronzérmesek lettünk, és az 1966-os angliai vb-n, amelyen megint a legjobb nyolc közé jutottunk.

„Sráckoromban soha nem jutott eszembe a pénz; amikor focizni kezdtem, csak az járt a fejemben, hogy első osztályú labdarúgó legyek, azután azért hajtottam, hogy felhúzhassam a címeres mezt, hogy a nemzeti tizenegybe bekerüljek. De amikor ezeket a célokat elértem, új célok kellettek. (...) Miután a válogatottba bekerültem, elhatároztam, hogy most valami különleges dologra hajtok rá. Nagyon szerettem volna egy márkás kocsit. Persze, hogy számolgatni kezdtem: a bajnoki meccsekért 600-800 forint jár, a válogatott találkozók megnyeréséért 3000 forint, ha a világbajnokság tizenhatos döntőjében szerepelt csapat az ellenfél, akkor pedig 5000. (...) És ment a csapatnak, főként a válogatottnak, mert sok meccset játszottunk és többnyire győztes meccset, hamarosan össze is jött a pénz, alig voltam tizennyolc éves és már egy Ford Taunust vettem." Albert Flórián Bocsák Miklósnak adott 1983-as interjújában.

„1974-ben vezették be a szerződéses viszonyt a klub és a játékos között, és ez volt, ami elindította a magyar futballt lefelé. Most ha játszik, ha nem játszik valaki, a szerződésben foglaltak szerint teljesítmény nélkül is juttatásban részesül. Egy üzlet akkor üzlet, ha az adok és a kapok oldal egyensúlyban van. Aztán a másik, hogy percenként összevissza szerződik mindenki. Egy év alatt nem is lehet beilleszkedni egy új közösségbe, nem tudja elfogadtatni magát a játékos a szurkolókkal sem. Akkor megvoltak minden csapatnak az egyéniségei, akik elkötelezték magukat. Nem volt ritka, hogy valaki 10-12 évet egy csapatnál játszott. Mások voltak a lehetőségek, a feltételek régen. A pálya és a többi, az adott most is. Csak a motiváció, az lett más. Ilyet, hogy 80-100-150 milliót fizetni egy kezdő gyerekért?" Albert Flórián Heteknek adott interjúja, 2000-ben.

Az 1966-os angliai világbajnokságon Magyarország 3:1-re verte a kétszeres vb-győztes Brazíliát. A világ sportsajtója szuperlatívuszokban fogalmazott: „Magyarország logikus és megérdemelt győzelmet aratott. Albert, Farkas és Sípos elképesztő teljesítményt nyújtott" - írta az AFP. „Elképesztő: a magyaroknak egy percig sem jutott eszükbe védekezni a kétszeres világbajnok brazilok ellen!" - állapította meg egy másik lap, míg a Stockholm Express úgy vélte: „nyugodtan haza lehet utazni, ennél jobb játékot ezen a világbajnokságon már úgysem lehet látni!"

Albertet - feleségével együtt - bemutató körútra hívták Brazíliába. A „koronázás" azonban csak az év végén, 1967 decemberében történt meg, amikor nyilvánosságra hozták a France Football szavazását, amelyben huszonnégy ország szakértői vettek részt. A kontinens legjobb labdarúgóinak sorrendje a következőképpen alakult: 1. Albert 68 pont, 2. Charlton 40 pont, 3. Johnstone 39 pont, 4. Beckenbauer 37 pont, 5. Eusebio 26 pont.

„Flóri imádta a sportot, lexikális tudása egészen rendkívüli volt, és sokszor belőle törtek fel a legemberibb megnyilvánulások: egyszer az ő kezdeményezésére karolt fel a csapat egy elesett gyereket, felruházták, meghívták a meccsekre. Igen, Flóri csak azért lett ilyen rapszodikus, mert akkor már minden rajta múlt." Mészáros József, az FTC egykori vezetőedzője Bocsák Miklósnak adott 1983-as interjújában.

„Végtelenül tisztelettudó, remek ember is volt! Én ezért neheztelek rá, pardon, nem is rá, főleg a klubra, mert egy ilyen rendkívüli képességű fiatalembert, akiben minden adottság megvolt ahhoz, hogy példakép legyen a sportpályán kívül is, a kor legnagyobb játékosát nem tudták megfogni, egyszercsak, szinte egyik napról a másikra kezdett megváltozni. Kezdett olyan dolgokban is véleményt mondani, aminek a futballhoz semmi köze sem volt. A tisztelettudása kezdett kötelességszerűvé válni, a pályán ő volt a legjobb, igen, de a légkör, az ajnározás, a meghunyászkodás körülötte kezdte azt sugallni neki, hogy másutt is ő a Császár!" Mátrai Sándor, a magyar válogatott és a Ferencváros egykori vezéregyénisége Bocsák Miklósnak adott 1983-as interjújában.

„A mi akkori nagy futballcsaládunk vezetőinek szinte elvette az eszét, hogy ekkora gyémánt akadt a kezükbe! Ezt aztán Flóri akarva-akaratlanul, napról napra jobban érzékelte. És ezzel együtt a megkülönböztetés olyan megnyilvánulásai is eljutottak hozzá, hogy például akkoriban már tízezer dollárt fizettek külföldön a Ferencváros szerepléséért, ha ő is játszott, és csak ötezret - nélküle. A rajongás, és emellett a majomszeretet megannyi megnyilvánulását húszévesen, huszonkét évesen más sem tudná elviselni." Mészáros József, az FTC egykori vezetőedzője Bocsák Miklósnak adott 1983-as interjújában.

„Ahogy múlik az idő, úgy lesz mind hitelesebb az önkontroll. Az ember annak idején nem törte össze magát a pályán, de fejelt vagy rúgott egy-két gólt. Erre összevissza veregették a vállát, dicsérték agyba-főbe, míg végül saját maga is elégedett lett azzal a néhány felvillanással." Interjú Albert Flóriánnal 1973-ban, a Népsportban.

„Kedden délelőtt megérkezünk Izlandra, és kedden este ott van Albert is! Közben ugyanis a hátunk mögött elment a sporthivatalba, megkereste K. elvtársat, elmondta neki, hogy egy veszélyes géppel akarják őt elutaztatni, és K. elvtárs ahelyett, hogy lehordta volna, elkezdett telefonálni ide, telefonálni oda, és megszervezte Flórinak egy másik útvonalon, Londonon keresztül a repülőjegyet Izlandra. Ott állok egy csapattal, amelyiknek a többi tagja joggal kérdezi tőlem: ha az a járat valóban veszélyes, akkor az ő életük nem érdekes, csak Albertnek jár külön repülőjegy? (...) Akkoriban már szóbeszéd volt: az FTC-nél segíti az edző megmaradását, ha Albert is »megtűri«. Én azért idáig nem jutottam, ilyen élesen vele nem ütköztem, és ha nem is fegyelmezhettem kellőképpen, én soha nem rá haragudtam." Mészáros József, az FTC egykori vezetőedzője Bocsák Miklósnak adott 1983-as interjújában.

„Az emberek rajonganak a sztárokért, de haragszanak is rájuk, talán mert ők nem lehetnek sztárok, és elég a legkisebb hiba, hogy a rajongás az ellenkezőjébe csapjon. Én ezt az idők folyamán kezdtem megérteni, de elfogadni nem tudtam. Tőlem mindig többet vártak, nekem gólt, gólokat kellett rúgnom; nagyon szerettek addig, amíg várták tőlem a gólokat, de ha nem lőttem - és ez nem mindig tőlem függött -, akkor elfordult tőlem mindenki." Albert Flórián Bocsák Miklósnak adott 1983-as interjújában.

„Alberttel zongorát cipeltetni? Hisz akkor már évek óta csípőre tett kezekkel sétálgatott a pályán. Van, aki innen számítja a magyar labdarúgás végleges romlásának kezdetét. Meg, hogy az felel a mostani kudarcokért, a világbajnokság 16-os döntőjéből való kimaradásunkért, aki először tűrte el Albert Flórián sétáit a magyar pályákon. Albert Flórián! Ő volt az egyetlen olyan magyar futballista, akinek csakugyan szobrot kívántam valahol Pesten. A brazil-magyar után. Amikor úgy dőltek körülötte a játékosok, mintha kaszával járt volna köztük. Igen, 1974-ben még én magam is abban a hitben éltem, hogy lesz nekünk még egy olyan »igazi« Albertünk. Hát nem lett. Még kicsinyke Albertjeink sem lettek. Ma visszasírunk egy csípőre tett kezű Albertet is. Az aranycsapat széthullása óta elkezdődött visszaesést mind a mai napig nem sikerült megállítani." Végh Antal: Miért beteg a magyar foci? című könyvéből.

„Biztosan emlékszel arra a kupadöntőre, amikor 1:1 lett a végeredmény úgy, hogy Karába az utolsó percekben egyenlített. Biztosan hallottad azt is, hogy ez egy legendás bunda volt: elküldték előre a pénzt, hogy feküdjünk le, és amikor ez nem sikerült, mindnyájan visszaadtuk a pénzt, csak Albert nem adta vissza." Varga Zoltán, Albert csapattársa 1983-ban Bocsák Miklósnak adott interjújában.

„Számomra már tizennyolc évesen két részre oszlott a világ. Barátokra - ezekből volt kevesebb - és kárörvendő rosszakarókra. Ha nem vállaltam magam, mint ahogy később sokszor nem vállaltam magam, az azért volt, mert úgy gondoltam: miért tegyem ki magam újabb gúnymosolyoknak? És miért én tegyem ki magam? És miért én viseljek minden terhet? Én egy olyan korban lettem futballista, amikor még az egyenlősdi dívott, a legjobb játékos ugyanazért a fizetésért, prémiumért hajtott, mint az, aki csak éppen befért a csapatba. Szemben a profikkal, akiknél tízszeresét, húszszorosát kapják a sztárok. Nekem nem járt több, mint másoknak, még ha egyéb téren többet is kaptam a foci révén, és mégis: ugyanazért a pénzért tőlem várták a gólokat, azt, hogy eldöntsem a mérkőzést, hogy ragadjam magammal a többieket." Albert Flórián 1976-ban a Népsportban.

„Hajtottam keményen, még ha időnként csípőre is tettem a kezem. Én így pihentem ki a fáradtságomat. Más is pihent, legfeljebb nem tette közben csípőre a kezét, és így nem tűnt fel az sem, ha éppen lemaradt a támadásról." Albert Flórián Heteknek adott interjúja, 2000-ben.

„Albert miatt disszidáltam! De nem Albertre haragszom! Engem az vezetett a távozáshoz, hogy nem bírtam azt a légkört, ami Albertet körülvette, nem bírta a gyomrom az ajnározását, azt, hogy neki mindent tálcán kínáltak, hogy neki mindent szabad volt!" Varga Zoltán 1983-ban, Bocsák Miklósnak adott interjújában.

„Már tíz év játéka volt mögöttem, sokszoros válogatott, rutinos játékos voltam, a szurkolók mocskolódásától való félelem mégis belehajszolt az ütközésbe, és ezzel gyakorlatilag véget is ért a pályám. Huszonnyolc évesen, mert ami azután jött, már csak ajándék volt, ráadás. Amikor 1969-ben, Koppenhágában a dánok elleni mérkőzésen összefutottam a kapussal, azért futottam össze, mert előtte Újpesten a fejemet követelte a tömeg: kórusban szidtak, azt kiabálták, hogy a Dózsa-játékosok miattam fáradtak, mert a válogatottban helyettem dolgoztak. Elképesztő, igazságtalan vád volt ez, és akkor a sportlapban is téma lett: nem játszom igazi akarással, nem tudom betölteni a feladatkörömet. Ha ez az eset nem történik, százszoros válogatott lehettem volna, így a hetvenötödiket is csak ajándékba kaptam." Albert Flórián Bocsák Miklósnak adott 1983-as interjújában.

„Hogy mi a labdarúgás? Szórakoztató iparág. Aki vállalja a közönség előtti szereplést, annak vállalnia kell a tapsot meg a füttyöt is. Nincs apelláta. A közönség kegyetlen is, azt ki kell szolgálni. Régen a szurkolók fújták még az ifi 1-ben játszó játékosok nevét is. Mert annyira szerették őket. Viszont mi is mindent megtettünk, hogy a szeretetüket kiérdemeljük." Albert Flórián Heteknek adott interjúja, 2000-ben.

Olvasson tovább: