Kereső toggle

Rangfelvarrás

Teljes rehabilitációt szeretnének a Don-kanyar magyar parancsnokának

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Rehabilitálható-e teljes mértékben az a katonatiszt, akinek vezetése alatt a 2. magyar hadsereg és a mellé rendelt munkaszolgálatos egységek nagyobbik része, mintegy 130 ezer ember életét vesztette, megnyomorodott vagy éppen fogságba esett a Don-kanyarban? Pláne, ha ő maga vallja be, hogy hideg fejjel számos fegyvertelen vagy akár alatta szolgáló személy meggyilkolására, megkínzására, illetve fegyverrel való terrorizálására adott utasításokat.

Jány Gusztávot 1947 szeptemberében ítélte halálra a népbíróság. Nemcsak háborús bűnökért, mint aki a katasztrofális vereséget és ember-, illetve hadianyagban hatalmas pusztulást elszenvedő 2. magyar hadsereg parancsnoka volt, hanem a vádirat szerint túszok szedéséért, civilek, munkaszolgálatosok és a hadseregben gyávasággal vádolt honvédek kivégzésére adott parancsokért is. 1993-ban, a rendszerváltozást követően az ügyészség kezdeményezésére számos más népbírósági ítélettel együtt Jányét is felülvizsgálták. Ennek eredményeként bűncselekmény hiányában az ítéletet hatályon kívül helyezték. Ekkor azonban csupán hadsereg-parancsnoki tevékenységét vizsgálták, a civil lakosság, a munkaszolgálatosok ellen elkövetett bűnöket és gyilkosságokat, a túszok szedését és a halálos ítéletekre vonatkozó parancsokat már nem. Ezeken az 1993-as bizottság nagyvonalúan túllépett. A tizennyolc évvel ezelőtti ítélet kapcsán dr. Galli László most a köztársasági elnökhöz mint a hadsereg parancsnokához fordult, hogy a felmentő ítélet nyomán adják vissza a volt tábornok rangját és ezzel együtt becsületét is.

A Ludovika fiai

A német és lengyel gyökerekkel is rendelkező Jány Gusztávot eredetileg Hautzingernek hívták. A család a millennium évében költözött Lébényből Budapestre, ahol az apa a Ganz Gépgyár tisztviselőjeként szép jövedelmet tudott biztosítani családjának. A hívő, evangélikus család Gusztáv taníttatását is az evangélikus egyház tulajdonában lévő soproni, illetve Deák téri Evangélikus Gimnáziumokban vélte leginkább megfelelőnek. Az érettségit követően a Ludovika Akadémián folytatta tanulmányait. 1905 augusztusában avatták hadnaggyá, majd a lugosi 8. honvéd gyalogezrednél kezdte meg szolgálatát. Itt tanult meg románul (németül már tökéletesen beszélt), későbbi pályafutása során pedig a franciát is elsajátította. Néhány éves szolgálatot követően a bécsi hadiiskolában is képzésben részesült, innen mint főhadnagy távozott.

Az első világháborúban a galíciai hadszíntéren hamar ismertté vált mint nagyszerű parancsnok. Ezért kiemelték, és a vezérkarhoz került. A háború végén, 1919 februárjában Szatmárnémetibe küldték az ott állomásozó Székely Hadosztályhoz, melyet később szétvertek a románok. A következő évtizedben különböző vezérkari feladatokat látott el az ország számos pontján. 1924-ben elöljárói utasítására kérte felvételét a Horthy Miklós kormányzó által alapított Vitézi Rendbe. Természetesen felvették, csupán családi nevét kellett magyarosítania, így lett negyvenéves kora után Hautzingerből Jány. Közben harcászatot kezdett tanítani a Ludovika Akadémián, amely a magyar tisztképzés (és revizionizmus) legfőbb intézménye volt akkoriban.

1931-től öt tanéven keresztül volt a Ludovika parancsnoka. Jány mélyen hívő evangélikus volt, ezért elérte, hogy az addig csupán katolikus kápolnával rendelkező tanintézményben a protestánsoknak legyen istentiszteletre használható helyiségük. Hallgatóinak helyes nevelése érdekében Irredenta Folyosót rendeztetett be az épületben, amelyen állandó kiállítás mutatta be a trianoni béke visszásságait. 1934. november 1-től tábornok, majd amikor másfél évvel később megvált a Ludovikától, számos fontos poszton immár altábornagyként szolgált. Amikor a fegyverkezési program és a háborús készülődés teljes és nyílt politikai támogatást nyert, átszervezték a magyar honvédséget. 1940 márciusától volt a 2. magyar hadsereg parancsnoka. Augusztusban az erdélyi bevonulásban is részt vett. Harmichat év szolgálat után, 1941-ben kérte nyugállományba helyezését, amit a legfelsőbb helyről érkezett kérésnek megfelelően nem engedélyeztek.

A fronton

1942 januárjában magas rangú német politikai és katonai küldöttség járt Budapesten, többek között von Ribbentrop külügyminiszter és Keitel tábornok részvételével. Látogatásuk célja az volt, hogy a nyárra tervezett és reményeik szerint az oroszok végső vereségét eredményező támadáshoz megnyerjék a magyarok nagyobb támogatását. A megegyezések során a győzelemben cseppet sem kételkedő magyar vezetők megígérték egy teljes magyar hadsereg átadását a keleti fronton folyó harcokhoz. Az ígéret konkrétan arról szólt, hogy Magyarország az év első felében 200 ezer fős hadsereget küld ki a frontra. A választás a Jány Gusztáv által parancsnokolt 2. magyar hadseregre esett. A végül 207 ezer főt számláló hadsereg - amely mellé még 25 ezer munkaszolgálatost is csatoltak - az akkori magyar haderő egyharmadát tette ki. A rendelkezésre álló fegyvermennyiség, nehézfegyverzet és gépjárművek felét megkapták. Az állapotokat jól tükrözi, hogy harcértékük nemhogy a német, de még a szovjet csapatok szintjét sem érte el. Az április végétől kiszállított csapatok első komoly veszteségeiket már a Don folyó partján, Voronyezstől délre kibontakozó hídfőharcokban elszenvedték, amikor a nyár folyamán kiépítették állásaikat.

A német hadvezetés által kijelölt 200 kilométeres védelmi szakasz minden tekintetben meghaladta a 2. magyar hadsereg lehetőségeit. A mélységi védőállások szinte teljességgel hiányoztak, sem katona, sem fegyverzet, sem energia nem volt ezek kiépítésére. Noha a német parancsnokság megígérte a nyári harcok során elvesztett fegyverek, eszközök pótlását, az soha nem érkezett meg.

Jány a helyzetet átlátva 1942 őszén ismételten kérte leváltását, amelyet Horthy ismételten elutasított. A korán jött tél és kegyetlen hideg tovább fokozta a nyári felszerelésben lévő magyar honvédek szenvedéseit. December 27-én Adolf Hitler kifejezett kérésére a Honvéd Vezérkar főnöke elrendelte a doni hídfőállások feltétlen tartását, és megtiltott minden visszavonulást a csapatoknak. Ne felejtsük el, hogy ekkor már javában zajlottak azok a hadműveletek Sztálingrádnál, amelyek a náci Paulus tábornagy csapatainak teljes pusztulását eredményezték.

Amikor 1943. január 12-én megindult a szovjet támadás, a magyar csapatok nagyon gyenge harcértéket képviseltek. Ennek ellenére a kapott parancsoknak engedelmeskedve mintegy tíz napon át kitartottak a mínusz 35 Celsius-fokban. Ugyanazon a napon, este nyolckor Legeza vezérőrnagy telefonon engedélyt kért Jánytól a csapatok visszavonására. A következő választ kapta a hadsereg parancsnokától: „Az utolsó emberig ki kell tartani. Egy lépést hátrajönni nem szabad. Világos tehát? A legkíméletlenebb rendszabályokkal meg kell akadályozni, hogy egy ember is állását elhagyja. Ott csak meghalni lehet, de hátramenés nincsen."

Végül a szovjet csapatok teljesen áttörték a magyar vonalakat, és kezdetét vette a fejvesztett menekülés. Ennek hatására adta ki 1943. január 24-én Jány Gusztáv a mára hírhedtté vált hadparancsát: „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés - esküjéhez és kötelességéhez hű - ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott. Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkeveszített fejnélküli gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges német hadsereg és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van."

A becstelenség vádja mellett még a következők szerepeltek a hadparancsban: „Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul."

Hogyan lehetett a kétségbeesett és széjjelfagyott, éhező katonákat együtt tartani? A parancsnok erre is gondolt: „A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt, vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyítsa. [...] Elsősorban annak van jussa élelmezéshez, aki elöl harcol, aki helyét elhagyta és itt hátul gyülekezik, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul. Helyünket német csapat foglalta el, az megérdemel minden gondoskodást, mi, addig míg rend nem lesz, míg harcra alkalmas egységgé nem formálódunk, ilyennel ne számoljunk, mert arra érdemtelenné váltunk. [...] Nem tűrök mindenféle ronggyal körülcsavart lábbelit, polgári köntöst, lehetetlen föveget, melyen nincs rózsa és rendfokozati jelvény. A legfeszesebb magatartást még a fagyott embertől is megkövetelem. Minden feljebbvaló az őt megillető tiszteletadást követelje meg és erőszakolja ki. Minden eszközt megengedek addig, míg tökéletes rend nem lesz. Ellenszegülést haladéktalanul meg kell torolni."

A 2. magyar hadsereg 207 ezer fős állományából végül 40 ezren meghaltak, 35 ezren megsebesültek, sokan eltűntek, és mintegy 60 ezren fogságba estek. A hadsereg mellé kirendelt 25 ezer munkaszolgálatos közül nagyjából 6-7 ezren tértek haza.

A vereség után

A keleti frontról hadseregének maradékával hazatért Jány a továbbiakban semmilyen szerepet nem vállalt, Horthy Miklós sem bízott rá több feladatot, a nyilasokat pedig nem volt hajlandó szolgálni. A közeledő Vörös Hadsereg elől feleségével együtt nyugatra menekült. Az amerikaiak felajánlották neki, hogy a Horthy-csoporttal menjen spanyol-portugál területre, de ezt nem fogadta el. Felesége 1946-os halála után engedélyt kért az amerikai hatóságoktól, hogy egy hadifogolycsoporttal együtt hazatérjen. Magyarországon letartóztatták és bíróság elé állították. A vád két fő ponton alapult: nem akadályozta meg sem az ország háborúba sodródását, sem a keleti fronton a 2. magyar hadsereg által elkövetett kegyetlenségeket (túszszedés, kivégzések, partizánvadászat közben meggyilkolt polgári lakosok stb.). A per során nagyon együttműködő volt, mindent bevallott, semmit nem tagadott, mindenért vállalta a felelősséget. Mindezt azonban nem erőszak hatására, hanem önként tette. Idézem őt magát, a per során tett vallomásából: „Beismerem, hogy a tábori bíróságok által hozzám felterjesztett halálos ítéleteket jóváhagytam. A kivégzett személyek neveire, valamint az általuk elkövetett bűncselekményekre, melyekért őket halálra ítélték, nem emlékszem. Ha hozott bármelyik tábori bíróság nazarénusok ellen halálos ítéleteket, mert azok hitüknél fogva nem akartak harcolni vagy hadi munkát teljesíteni, úgy ezeket az ítéleteket én jóváhagytam."

A vádirat alapján a népbíróság golyó általi halálra ítélte. Nem kért kegyelmet, mert úgy gondolta, azzal elismerné bűnösségét. A kivégzésnél elutasította, hogy bekössék a szemét: látni akarta - mondta -, aki szembejön vele.

Jány beismerte

„A 2. hadsereg törzsszállása (1942 júliusától 1943. január 15-ig) Alekszejevkában, az Alekszejevka mellett levő olajgyárban volt. A hadsereg-parancsnokság tábori bírósága több ízben hozott halálos ítéleteket Alekszejevkán, melyeket én jóváhagytam. (A kivégzett személyek számára és nevére nem emlékszem.) Beismerem, hogy a 2. hadsereg egységei által megszállt területeken állandó partizánvadászatok folytak (a hadsereg-parancsnokság környékén is). Torzsai ezredes, aki a hadtáp-zászlóalj fölött viselt parancsnokságot, egy vagy két ízben ezekről jelentést is tett nekem. A partizánvadászatokat a hadtápalakulatok, illetve az 1. b. osztályok hajtották végre. Szervezés szerinti tábori bíróságok működtek a 2. hadsereg kebelében, de ezeknek kettős bíráskodásra parancsot nem adtam. Azt beismerem, hogy parancsaimban elrendeltem a polgári lakosságnak túszként való összeszedését, és azoknak – rongálás esetén – megtorlásképpen való felakasztását. A 2. hadseregben szolgálatot teljesítő nemzetiségi származású honvéd egyéneket (szerbek, románok, ruszinok), mert azok háborúellenes magatartást tanúsítottak, mint megbízhatatlanokat külön egységbe tömörítettem, valamint elrendeltem olyan irányú elhelyezésüket, hogy azokat saját nehéz fegyvereink tüzével bármikor elérhessük. Továbbá elrendeltem fentiek megtizedelését is. Azt is elismerem, hogy az orosz polgári lakosságot munkára igénybe vevő honvéd személyeknek a lakossággal szembeni kíméletlen eljárásra adtam parancsot.”

Olvasson tovább: