Kereső toggle

Lombikgeneráció

Mesterséges gyerekek lelki problémái

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az élet nem a születéssel kezdődik, a jelek szerint már a fogantatástól kezdve beépül az ember személyiségbe minden tapasztalat. Ezzel magyarázzák szakemberek azt a jelenséget, hogy a lombikbébimódszerrel világra jött gyermekeknél az átlagosnál gyakoribbak a lelki problémák. Érdekes módon a régóta babára váró párokat is gyakran megviseli, ha mesterséges módon végre gyermekük születik.

Idén a lombikbébimódszer atyja, Robert Edwards kapta az orvosi Nobel-díjat (lásd keretes cikkünket). Az általa kifejlesztett mesterséges megtermékenyítés kétségtelenül csodálatos eredménye, hogy 32 év alatt négymillió életet hoztak általa létre. A meddő házaspárok számára ez óriási előrelépést jelentett, ám rengeteg kritika is érte a módszert. A képet árnyalják többek között a gyermek személyiségfejlődésében a prenatális, azaz születés előtti időszak hatását vizsgáló szakemberek kutatásai, akik szerint az anyaméhben eltöltött 9 hónap legalább annyira része az ember személyiségének, sorsának, mint bármely más időszak, amit később megél. Ennek megfelelően számos jel utal arra, hogy a fogantatás sajátos körülményei valamiképpen lenyomatot hagynak a lombikgyerekek tudatában.
„Azt, hogy leszívtak egy csomó petesejtet, majd valahány zigótát visszapakoltak annak idején, ezt 2 éves gyermek már lejátssza egy terápiás helyzetben, a nagyobbak, 3-5 évesek pedig rajzokon jelenítik meg pontosan. Meg nem született testvéreikről is tudnak, azokról is, akik a fagyasztóban vannak, amiről a szülők szerint kapott ismeretük nem lehet” – állítja Molnár Judit pszichoterapeuta, a Vadaskert Gyermekkórház munkatársa. Szélsőséges esetek is ismeretesek, amikor a kisgyerek olyan képzettől szorong, hogy a szülei meg akarják őt ölni, és ez akár az álmaiban is megjelenik. Ugyanakkor a gyermekpszichiáterek igyekeznek óvatosan fogalmazni, olyan általánosságot ugyanis, hogy a lombikgyerekek mások, mint a többiek, nem lehet kijelenteni.
A szülés előtti tapasztalatok kérdéskörével Alessandra Piontelli, a Milánói Egyetem gyermekneurológia és -pszichiátria professzora is évtizedek óta foglalkozik, nemrég magyarul is megjelent egy könyve, A magzattól a gyermekig címmel. Tapasztalatai szerint a gyermekek már az anyaméhben is képesek barátkozni, kommunikálni és hosszú távú érzelmi kapcsolatokat kialakítani. A megfigyelései közül az egyik legérdekesebb egy játék, amit egy kétpetéjű ikerpár tagjai között 20 hetes terhesség közben észlelt, akik azt játszották, hogy a fiú az elválasztómembránon át közelítve gyengéden felébresztette az édesanyja hasában a húgát. Ezután csodálatos párbeszédjátékra került sor kettejük között, amint ölelésszerűen összedörzsölték az arcukat. Ezt az rituálét azután is folytatták, hogy megszülettek, van róluk egy felvétel, amint egyéves koruk tájékán keresnek egy függönyt, és pontosan megismétlik a szeretetteljes gesztust.

Szép új világ?

Az in vitro eljárás tömegméretű alkalmazásának másik veszélyét sokan abban látják, hogy minél inkább találkozunk a mesterséges módszerekkel, ezek annál könnyebben, gyakrabban veszik át a helyét indokolatlanul a természetes folyamatoknak, hasonlóan a  szülés esetében túl sokat alkalmazott császármetszésekhez. Érdekes jelenség, hogy a lombikprogramban részt vevő szülők gyakran érzik úgy, hogy mivel az orvos megcsinál mindent, ők maguk kimaradnak az egészből. A 12 magyarországi meddőségi központban nem igazán jellemző, hogy a gyermekre váró párokat pszichológus is megvizsgálná, pedig tapasztalt szakemberek éppen akadnának. Nem valószínű, hogy ennek bármiféle üzleti ok lenne az alapja, egész egyszerűen a lelki résznek nehezen sikerül helyet találni a sokféle injekciózásból, petesejtleszívásból, majd megtermékenyítésből és az anyába való visszaültetésből álló, kicsit iparszerűvé vált folyamatban. Civilizációs ártalom, hogy a személyiségünk különböző részeit a testünket és a lelkünket különálló valóságként tekintjük, illetve kezeltetjük.
Fontos emellett beszélni a nagyvilág laborjaiban őrzött, fagyasztott embriókról is, amelyek az eljárás során „keletkeznek”: nagyjából a megszületett gyermekek számának tízszeresével, azaz negyven-ötven millióval számolhatunk. Nagy kérdés, hogy mi lesz velük. Az is aggályos, ha felhasználják őket valamire, és az is, ha hagyják elpusztulni – nem véletlen, hogy a Vatikán is tiltakozását fejezi ki a Nobel-díj kiosztása kapcsán (lásd keretes írásunkat).
A technika ezek mellett arrafelé halad, hogy egyre kevesebb, és egyre tökéletesebb, az örökletes betegségektől mentes embriót ültessenek be a jövőben – mondta az MTI-nek Czeizel Endre genetikus, az eljárás egyik első magyarországi támogatója. Czeizel szerint az in vitro megtermékenyítés a férfimeddőség kezelésében is nagy előrelépést jelentett, mert így akár egyetlen hímivarsejt is elegendő a petesejt megtermékenyítéséhez. Mint Czeizel rámutatott, a módszer új ága a genetikai betegségeket előzheti meg, ez az úgynevezett preimplantációs genetikai diagnosztika. A megtermékenyítés után a 3-4 napos, ekkor még csak 36-62 sejtből álló magzatkezdeményből annak károsodása nélkül el lehet távolítani egy sejtet, amelyből az esetleges genetikai hiba kimutatható. A vizsgálat után csak azt a magzatkezdeményt ültetik be az anya méhébe, amelyik nem hordozza a betegséget okozó eltérést.

Tükör a szülőknek

A tisztán testi jellegű problémákra kiváló megoldást nyújt a lombikmódszer, ugyanakkor a területet kutató pszichológiusok a szülőknél megjelenő pszichológiai problémákra is felhívják a figyelmet. „A rendelésünkön hozzánk forduló kapcsolati zavarokkal küzdő családok tagjaival beszélgetve úgy tűnik, hogy a mesterséges megtermékenyítés sok esetben azt az érzést kelti az anyában, hogy el van rontva. Ilyenkor jelentkezik az a tipikus helyzet, hogy az anya a síró csecsemőtől begörcsöl, nem érzi elég jónak, alkalmasnak magát ahhoz, hogy a csecsemőjét megvigasztalja, vagy azt érezi, hogy azért sír, mert nem elég jó a gyermek számára. Márpedig az anyának arra az alapélményére, hogy ő jó, szükség van az egészséges baba-mama kapcsolathoz” – mondja Frigyes Júlia pszichiáter, perinatális szakértő, a Vadaskert Kórház baba-mama rendelésének munkatársa. Érdemesnek tartja leszögezni, hogy minél inkább indokolt a mesterséges mód, annál kevésbé szokott mellékhatása lenni. Ilyen értelemben a „legtisztább” helyzet az, amikor a pár egyik tagjáról kiderül, hogy nem lehet gyereke, akkor a másik fél, illetve mindketten el tudnak odáig jutni, hogy a párjukkal akarják leélni az életüket, és tudatos, átgondolt döntést hoznak, és ez alapján a megpróbáltatások között is boldogok tudnak lenni. A másik véglet is létezik: a férfihoz kötődni nem akaró, a meddőségi rendszert ügyesen kijátszó, a pénzükért „gyermeket rendelő” hölgyek. Az ő esetükben nem ritka a később jelentkező lelki zavar – mind az anyánál, mind a gyermeknél.
„Hároméves kor alatt az anya-baba terápia valójában anyaterápia, hiszen ha például szoptatási zavar van, akkor nem foghatjuk a lombikkal fogant babára, hogy esetleg ne akarna szopni, hanem abban próbáljuk az anyát segíteni, hogy bízzon jobban önmagában és a saját képességeiben.
Nem kell ugyanis bestresszelni mindenkinek, aki átment valamilyen traumán, mert a gyerekek 60 százaléka az életében előforduló traumák ellenére is biztonságosan kötődik az anyához, tehát nem kell problémát keresni ott, ahol nincs. És természetesen a lombik által okozott traumákból is meg lehet gyógyulni” – szögezi le a doktornő.

Babák palackból

A szervezeten kívüli megtermékenyítés (In Vitro Fertilization – IVF) felfedezéséért ítélte oda az idei orvosi Nobel-díjat a Nobel Bizottság Robert G. Edwards cambridge-i professzornak. A köznyelvben lombikbébi-eljárásnak nevezett módszert Edwards még az ötvenes évek végén kezdte el tanulmányozni, nem sokkal azután, hogy más kutatóknak nyúlpetesejteket sikerült megtermékenyíteni laboratóriumi körülmények között. Kísérletei során Edwards rájött arra, hogy az emberi petesejtnek más a fejlődési fázisa, mint a nyulaké, és sikerült a petesejt fejlődési stádiumait pontosan leírni, mint ahogyan azt is, hogy milyen hormonok szükségesek a petesejt éréséhez, illetve milyen időpontban termékenyíthető meg. Kísérletei „gyorsan” sikerre vezettek, és már 1969-ben sikerült megtermékenyítenie egy petesejtet, a probléma csak az volt, hogy az új sejt nem volt képes többre egy osztódásnál. Edwards feltételezése szerint azért, mert a petesejt már túl érett volt akkor, amikor megtermékenyítette. Edwards új eljárás után nézett, amivel megtermékenyíthető petesejtekhez biztonságos módszerrel tudna hozzájutni. A professzor sorsa itt kapcsolódott össze Patrick Steptoe nőgyógyászéval, akinek segítségével a laboratóriumi felfedezésekből klinikai gyakorlat lett. Steptoe a laparoszkópia egyik úttörője volt, ennek segítségével sikerült a petesejtek érettségét vizuálisan is megfigyelni, valamint kivenni a petefészekből. A siker ellenére az orvostudományi kutatásokat felügyelő szervezet, a Medical Research Council megvonta Edwardstól és Steptoe-tól a kutatási támogatást az etikai vonatkozások miatt; ekkorra ugyanis már komoly vallási és bioetikai vita alakult ki a kutatás körül. Edwards és Steptoe végül magánadományból folytatták a kísérleteket, amelynek során a páciens hormonszintjeinek méréséből megállapították a megtermékenyítés szempontjából legalkalmasabb időpontot. Az újabb áttörésre 1978-ban került sor, ekkor született meg az első lombikbébi, Louise Brown. A szülők, Lesley és John Brown kilenc év próbálkozás után fordultak Edwardshoz és Steptoe-hoz, akik laboratóriumi körülmények között elvégezték a megtermékenyítés folyamatát, majd az osztódásnak indult sejtet visszahelyezték az asszony méhébe; az embrió ekkor még csak nyolc sejtből állt. Louise Brown kilenc hónap múlva egy problémamentes terhességet követően született meg, 2007-ben pedig már saját fiának adott életet (természetes úton).
Louise Brown megszületését követően Edwards és Brown Cambridge-ben megalapították a Bourne Hall klinikát, Edwards lett a kutatásokért felelős igazgató, Steptoe pedig az orvosi igazgató. 1986-ra már ezer lombikbébi született a Bourne Hall klinikán, amely akkoriban az összes IVF-eljárással született gyermekek felét tette ki. Azóta a mesterséges megtermékenyítés már rutinná vált, és mára mintegy négymillióan születtek a módszer segítségével.
Szokásától eltérően ebben az évben a Vatikán is megszólalt az ügyben: Ignacio Carrasco de Paula, a Vatikán bioetikai ügyekért felelős szóvivője hibás döntésnek nevezte Edwards díjazását, melynek során figyelmen kívül hagyták az etikai kérdéseket. Carrasco de Paula, aki személyes véleményét osztotta meg, arra hívta fel a figyelmet, hogy a mesterséges megtermékenyítés melléktermékeként embriók sokasága pusztul el. A Vatikáni Rádiónak az olasz Tudomány és Élet egyesület elnöke, Lucio Romano is nyilatkozott. „Ne felejtsük, hogy Edwards neve arról ismert, hogy az állattenyészetekben alkalmazott megtermékenyítési módszereket az embereken alkalmazta” – hangoztatta az olasz orvos.

Olvasson tovább: