Kereső toggle

Katyn 1940 - Sztálin döntött a lengyel értelmiség likvidálásáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Molotov–Ribbentrop-paktum aláírása (1939. augusztus 23.) után alig telt el egy hét, és Adolf Hitler, a náci Harmadik Birodalom vezére megindította csapatait Lengyelország ellen. Sztálin, a Szovjetunió teljhatalmú diktátora több mint két hétig óvatosan várt, figyelt.

Talán azt hitte, hogy az angolok és a franciák, akik tavasz óta számtalanszor fogadkoztak, hogy mindenáron és minden eszközzel meg fogják védeni Lengyelországot (is), valóban harcba szállnak a német hadsereggel. Amikor Sztálin meggyőződött arról, hogy a nyugati fronton az angol–francia hadüzenet után semmiféle harci esemény sem történik, parancsot adott a Vörös Hadseregnek a támadásra.
Ezt akkor, nem kis cinizmussal, azzal indokolták, hogy segíteni kellett az úgymond „végveszélybe került” ukrán és belorusz testvérnépeknek. A Vörös Hadsereg egységei, hadüzenet nélkül, 1939. szeptember 17-én lendültek támadásba. A lengyel hadsereg vezérkari főnöke parancsot adott katonáinak, hogy ne bocsátkozzanak harcba a bolsevikokkal.
A szovjet hatóságok tízezrével tartóztatták le és deportálták a Gulag lágereibe a lengyel katonákat és civileket is.

Kollektív döntés

A fogságba került lengyel katonákat nem tekintették hadifoglyoknak, hiszen „hivatalosan” Lengyelország és a Szovjetunió nem állt hadiállapotban egymással. Sztálin kezdettől fogva „politikai foglyoknak” tekintette a fogságba került lengyel katonákat. Szeptember 19-én megszervezték a Hadifogoly Direktóriumot: a lengyel foglyokat különleges koncentrációs táborokba zárták, ahol részletes kihallgatásoknak vetették alá őket. 1940 elején a lengyel tiszteket három táborban, a Szmolenszk melletti Kozelszkben, valamint Osztaskovban és Sztarobelszkben őrizték. Ezekben a hónapokban az SS és az NKVD harmonikusan együttműködött. A német és a szovjet megszállás alá került területeken módszeresen gyilkolták halomra a lengyel értelmiségieket, százezrével telepítettek ki (és át) lengyeleket, zsidókat, balti németeket, cigányokat.
A lengyel hadifogoly tisztek sorsáról komoly vitákat folytattak a szovjet vezetők. Grigorij Kulik tábornok, a Lengyel Front parancsnoka azt javasolta, hogy engedjék őket szabadon. Őt támogatta Kliment Vorosilov marsall, a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettese is, aki éles vitába keveredett a brutális és inkompetens Lev Mehlisszel, aki ez idő tájt a Lengyel Front egyik parancsnoka volt. Sztálin végül úgy döntött, hogy a lengyel foglyok egy részét szabadon engedik, a többit pedig kiirtják. Nem lenne pontos „kivégzést” mondani, hiszen az SZKP Politikai Irodájának 1940. március 5-ei ülésén készült jegyzőkönyv szerint ezeket az „ellenforradalmár” lengyeleket mint kémeket, szabotőröket és a szovjet hatalom ellenségeit kellett agyonlőni.
A korabeli szovjet „igazságszolgáltatásra” jellemző módon azt is előírták, hogy a lengyel tiszteket kivégzésük előtt nem hallgatják ki, nem ismertetik velük a vádakat és az ítéletet. A Lavrentyij Beríja belügyi népbiztos aláírását viselő előterjesztést először Sztálin írta alá, majd Vorosilov, Molotov és Anasztaz Mikojan is engedelmesen odakanyarította nevét a végzetes parancsra. Az államelnök Mihail Kalinyin, valamint Sztálin egyik legengedelmesebb szolgája, Lazar Kaganovics telefonon adta beleegyezését a tömeggyilkossághoz. Valószínű, hogy Sztálin is tudatában volt annak, hogy még korabeli szovjet mértékkel mérve is, ha nem is példátlan, de hatalmas bűnt készül elkövetni. Ezért érezte fontosnak, hogy mintegy „kollektív döntést” hozzanak, s ezzel minél több szovjet vezetőt tegyen ebben a bűncselekményben (is) cinkosává.

A szovjet verzió: ősembercsontok

Összesen több mint 20 ezer lengyel hadifogolyra mondták ki Sztálinék a halálos ítéletet. Voltak közöttük jogászok, ügyvédek, orvosok, tudósok, üzletemberek, kereskedők, mérnökök, tanárok, írók és újságírók is, a korabeli lengyel társadalom szellemi vezető rétegének legjobbjai. Kivégeztek 14 tábornokot, 24 ezredest, 79 alezredest, 258 őrnagyot, 20 egyetemi tanárt, 300 orvost, több száz jogászt és ügyvédet, mérnököket, tanárokat, közel 100 írót és újságírót és legalább 200 képzett pilótát.
A bolsevik vezetőknek ugyanaz volt a céljuk, mint a náciknak: megtizedelni, kiirtani a lengyel értelmiséget. A náci megszállók már a megszállás első hónapjaiban közel 10 ezer lengyel papot, tanárt, mérnököt, politikust öltek meg az A-B Aktion fedőnév alatt indított tömegmészárlás során. Sztálin és cinkosai 1940 tavaszán nem általában a lengyel foglyokat gyilkoltatták halomra, hanem a szovjet fogságba került tartalékos tiszteket, akiknek többsége értelmiségi volt.
Az NKVD-tömeggyilkosok között volt olyan, mint Vaszilij Mihajlovics Blohin, aki egymaga több ezer embert lőtt tarkón, közvetlen közelről, ráadásul német Walther PPK típusú pisztollyal, talán azért, hogy ha megtalálják a hullákat, majd a németekre fogják a gyilkosságokat. Mintegy 4 500 hullát a Szmolenszktől körülbelül 20 kilométerre nyugatra található katyni erdőben ástak el. Az áldozatok többségét nem az erdőben, hanem a szmolenszki NKVD-központ alagsorában lőtték agyon.
A szovjet vezetők hosszú évtizedeken keresztül következetesen és makacsul tagadták a tömeggyilkosságot. Ebben élen járt maga Sztálin, aki, amikor 1941 decemberében Sikorski tábornokkal Moszkvában tárgyalt, és amikor  a londoni lengyel emigráns kormány miniszterelnöke megkérdezte, hogy mi lett a fogságba esett lengyel tisztekkel, azt
válaszolta, hogy valószínűleg megszöktek. „De hát hová menekülhettek?” – kérdezte a tábornok. „Például Mandzsúriába, ahol elvesztettük a nyomaikat” –Űhangzott Sztálin válasza.
Lengyel vasutasok már 1942-ben rábukkantak a katyni tömegsírra, és jelentették is ezt Londonban, de senki sem hitte el nekik, hogy több ezer ember lehet a katyni erdőben elásva. Az igazság már 1943 tavaszán kiderült. A németek április 12-én találták meg a katyni tömegsírt, a világsajtót hamarosan bejárta a tömeggyilkosság híre. Joseph Goebbels naplójában nem is próbálta leplezni örömét, hogy ismét fölvetheti a „zsidókérdést”, hiszen számára nem volt kétséges, hogy ezért a tömegmészárlásért is a zsidók a felelősek.
Goebbels eleinte még abban is reménykedett, hogy a botrány hatására felbomlik az angol–amerikai–szovjet koalíció, de csalódnia kellett. Washington és London hivatalosan elfogadta a szovjetek magyarázkodását. A német propagandistáknak nem volt nehéz dolguk, amikor megcáfolták az első, kétségtelen zavarról árulkodó szovjet hivatalos nyilatkozatokat. A TASZSZ szovjet hírügynökség először azt próbálta elhitetni, hogy ugyan valóban szovjet fogságba esett lengyel tisztek hulláit találták meg Katynban, de ezek az emberek később német fogságba kerültek, és a náci megszállók végezték ki őket.
A moszkvai propagandisták ráadásul még azt is megpróbálták elhitetni, hogy a németek ősembercsontvázakat találtak. A londoni lengyel emigráns kormány a Nemzetközi Vöröskereszthez fordult, ezért a Kreml először „fasiszta kollaboránsnak” nevezte, majd megszakította a diplomáciai kapcsolatot velük. A holttesteket egy nemzetközi bizottság vizsgálta meg a német megszállók felügyelete alatt. A bizottság tagjait a német megszállás alatt lévő Belgiumból, Dániából, Hollandiából, Horvátországból, Franciaországból, valamint a nácikkal szövetséges Romániából, Szlovákiából, Finnországból és a semleges Svédországból „toborozták”.
A bizottság tagja volt a neves patológus professzor, Orsós Ferenc akadémikus, a Felsőház tagja is. Ő nemcsak szélsőségesen nácibarát és antiszemita volt, hanem a cigányokat is gyűlölte. Tipikus rasszistaként ő volt az egyetlen a Felsőházban, aki 1941-ben a „fajvédelmi” zsidótörvény tárgyalásakor javasolta, hogy ne csak a zsidó–nemzsidó házasságot és (konszenzuális) szexuális kapcsolatot tiltsák meg, hanem iktassák törvénybe a cigány–magyar vegyes házasságok tilalmát is. Őt akkor a magyar Felsőházban kinevették, javaslatát meg sem vitatták. Orsós professzorék Katynban a hullák között mintegy 700-900 zsidót is találtak, amit természetesen a német propagandisták gondosan elhallgattak, mivel ha ezt is nyilvánosságra hozzák, nehéz lett volna a mészárlást „zsidó–bolsevik összeesküvésnek” tulajdonítani.

Beismerés és ellentámadás

Akkor, amikor 1943. április 19-én a varsói gettó rabjai fellázadtak, a lengyel antikommunista és németellenes ellenállóktól azért sem kaptak érdemi segítséget, mert a lázadó zsidó fiatalok között sok volt a baloldali, szovjetbarát. Nekik Katyn után a Honi Hadsereg még kevésbé akart segíteni, mint azelőtt. Amikor 1943 őszén a Vörös Hadsereg visszafoglalta Szmolenszket, a szovjetek új vizsgálóbizottságot küldtek a helyszínre. Most idegeneket, külföldieket nem engedtek a helyszínre, és a neves szovjet patológus, Burgyenkó professzor vezette bizottság „természetesen” megállapította, hogy a tömeggyilkosságot nem 1940-ben, hanem 1941-ben hajtották végre.
A katyni tömegmészárlás ügyét a nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék előtt a szovjet ügyészek felvetették ugyan, de a vádat hamar elejtették. Az 1950-es években egy amerikai kongresszusi vizsgálóbizottság egyértelműen arra a következtetésre jutott, hogy a lengyel tiszteket a szovjet hatóságok gyilkolták halomra. Ennek ellenére a brit külügyminisztérium még 1989-ben is azt az álláspontot képviselte, hogy nem lehet tudni, kik voltak az igazi bűnösök. Kelet-Európában, főleg a Szovjetunióban és Lengyelországban tilos volt még csak említeni is Katyn nevét. A történelemkönyvekben nem írhattak róla, de az emberek emlékezetéből nem tudták kitörölni. 1981-ben a Szolidaritás Mozgalom egyszerű emlékművet emelt, amelyen csak az állt: „Katyn, 1940”. A rendőrség ezt az emlékművet elszállította. Később a Moszkva-barát lengyel kormány a „Katyn földjében nyugvó lengyel katonáknak, a hitleri fasizmus áldozatainak” emelt emlékművet.
1987-ben Gorbacsov szovjet pártfőtitkár a glasznoszty jegyében hozzájárult egy lengyel–szovjet történészbizottság felállításához. A két ország udvari történészei hozzájutottak azokhoz a szovjet dokumentumokhoz, amelyek a Burgyenkó Bizottság megállapításait támasztották alá. Az idő nem a szovjeteknek kedvezett. Az egyre erősödő nemzetközi nyomásnak engedve Gorbacsov 1990. október 13-án a Kremlben ünnepélyesen átadott egy dossziét, amelyben olyan iratok voltak, amelyek egyértelműen a szovjetek, elsősorban a bűnbaknak megtett Berija bűnösségét bizonyították. Az iratok közé nem tették be Berija 1940 márciusi parancsát, és azok a dokumentumok is hiányoztak, amelyekből kiderült, hogy nem körülbelül
15 ezer, hanem pontosan 21 857 lengyel tisztet gyilkoltak meg Sztálin parancsára.
Végül csak Borisz Jelcin elnöksége idején, 1995-ben ismerte el a Kreml, hogy nem Berija „magánakciójáról” volt szó, és hozzájárultak Katynban a tömegsír feltárásához, valamint egy temető és egy emlékmű létesítéséhez. Azonban Jelcin sem volt hajlandó bocsánatot kérni, és az orosz illetékesek a mai napig nem ismerik el, hogy 1940-ben népirtást követett el az NKVD. Ezért Oroszország nem hajlandó kiadni a tömeggyilkosság még élő elkövetőit. Sőt, az oroszok ellentámadásba lendültek. 1998 telén Jurij Csajka orosz főügyész hivatalos levélben kérte a lengyel igazságügy-minisztertől, hogy vizsgáltassa ki, mi történt az 1919–1921-es szovjet–lengyel háború során lengyel fogságba került bolsevik katonákkal és tisztekkel, 83 500 emberrel.
A korabeli orosz sajtóban a Sztrzakowo – a lengyel Katyn és a Tuhola, a haláltábor és hasonló című cikkek a címlapokon jelentek meg, azzal vádolva a lengyeleket, hogy több tízezer bolsevik pusztult el fogságukban. A két nép megbékélését csak a történelmi igazság feltárása mozdíthatta elő. Ebben az évszázadban az orosz hatóságok és propagandisták már nem próbálkoznak a lengyelek megrágalmazásával. Most április 7-én Donald Tusk lengyel miniszterelnök Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök meghívására érkezett Katynba, és közösen koszorúzták meg az emlékművet. Előző napon az állami televízióban bemutatták Andzrej Wajda Katyn című filmjét. Miután Lech Kaczynski államelnök és kísérete repülőgépe április 10-én Szmolenszk közelében lezuhant, és a gépen utazók meghaltak, a filmet ismét műsorára tűzte az orosz televízió. (A szerző történész.)

Olvasson tovább: