Talán azt hitte, hogy az angolok és a franciák, akik tavasz óta számtalanszor fogadkoztak, hogy mindenáron és minden eszközzel meg fogják védeni Lengyelországot (is), valóban harcba szállnak a német hadsereggel. Amikor Sztálin meggyőződött arról, hogy a nyugati fronton az angol–francia hadüzenet után semmiféle harci esemény sem történik, parancsot adott a Vörös Hadseregnek a támadásra.
Ezt akkor, nem kis cinizmussal, azzal indokolták, hogy segíteni kellett az úgymond „végveszélybe került” ukrán és belorusz testvérnépeknek. A Vörös Hadsereg egységei, hadüzenet nélkül, 1939. szeptember 17-én lendültek támadásba. A lengyel hadsereg vezérkari főnöke parancsot adott katonáinak, hogy ne bocsátkozzanak harcba a bolsevikokkal.
A szovjet hatóságok tízezrével tartóztatták le és deportálták a Gulag lágereibe a lengyel katonákat és civileket is.
Kollektív döntés
A fogságba került lengyel katonákat nem tekintették hadifoglyoknak, hiszen „hivatalosan” Lengyelország és a Szovjetunió nem állt hadiállapotban egymással. Sztálin kezdettől fogva „politikai foglyoknak” tekintette a fogságba került lengyel katonákat. Szeptember 19-én megszervezték a Hadifogoly Direktóriumot: a lengyel foglyokat különleges koncentrációs táborokba zárták, ahol részletes kihallgatásoknak vetették alá őket. 1940 elején a lengyel tiszteket három táborban, a Szmolenszk melletti Kozelszkben, valamint Osztaskovban és Sztarobelszkben őrizték. Ezekben a hónapokban az SS és az NKVD harmonikusan együttműködött. A német és a szovjet megszállás alá került területeken módszeresen gyilkolták halomra a lengyel értelmiségieket, százezrével telepítettek ki (és át) lengyeleket, zsidókat, balti németeket, cigányokat.
A lengyel hadifogoly tisztek sorsáról komoly vitákat folytattak a szovjet vezetők. Grigorij Kulik tábornok, a Lengyel Front parancsnoka azt javasolta, hogy engedjék őket szabadon. Őt támogatta Kliment Vorosilov marsall, a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettese is, aki éles vitába keveredett a brutális és inkompetens Lev Mehlisszel, aki ez idő tájt a Lengyel Front egyik parancsnoka volt. Sztálin végül úgy döntött, hogy a lengyel foglyok egy részét szabadon engedik, a többit pedig kiirtják. Nem lenne pontos „kivégzést” mondani, hiszen az SZKP Politikai Irodájának 1940. március 5-ei ülésén készült jegyzőkönyv szerint ezeket az „ellenforradalmár” lengyeleket mint kémeket, szabotőröket és a szovjet hatalom ellenségeit kellett agyonlőni.
A korabeli szovjet „igazságszolgáltatásra” jellemző módon azt is előírták, hogy a lengyel tiszteket kivégzésük előtt nem hallgatják ki, nem ismertetik velük a vádakat és az ítéletet. A Lavrentyij Beríja belügyi népbiztos aláírását viselő előterjesztést először Sztálin írta alá, majd Vorosilov, Molotov és Anasztaz Mikojan is engedelmesen odakanyarította nevét a végzetes parancsra. Az államelnök Mihail Kalinyin, valamint Sztálin egyik legengedelmesebb szolgája, Lazar Kaganovics telefonon adta beleegyezését a tömeggyilkossághoz. Valószínű, hogy Sztálin is tudatában volt annak, hogy még korabeli szovjet mértékkel mérve is, ha nem is példátlan, de hatalmas bűnt készül elkövetni. Ezért érezte fontosnak, hogy mintegy „kollektív döntést” hozzanak, s ezzel minél több szovjet vezetőt tegyen ebben a bűncselekményben (is) cinkosává.
2010. 04. 16. (XIV/15)
