Kereső toggle

A Madagaszkár-terv

Hitler az erőszakos kitelepítés helyett a kiirtást választotta

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az európai zsidók Madagaszkár szigetére történő deportálását („kivándoroltatását”) már az 1920–1930-as években több lengyel, francia, dán, sőt magyar antiszemita is felvetette. Az ötlet egyes források szerint eredetileg brit antiszemitáktól származott, akik csak a franciákat akarták bosszantani. Valószínű, hogy a Madagaszkár-ötlet azért foganhatott meg különböző európai országok antiszemitáinak fejében, mert a sziget elég távoli és elég nagy volt ahhoz, hogy több milliós tömeget befogadjon, ugyanakkor nehézzé, ha nem lehetetlenné tette, hogy onnan a zsidók „visszaszökjenek”.

A hírhedt birodalmi Kristályéjszaka (1938. november 9-10.) után a zsidók nemcsak állampolgári jogaikat  veszítették el, de az életből való kiszorításuk részeként megkezdték kifosztásukat is. Az erről szóló döntést Göring 1938. november 12-én, azon az értekezleten ismertette az illetékesekkel, amelyet a Kristályéjszaka utáni helyzet értékelésére hívtak össze. Göring azt is megemlítette, hogy a Führer őt, Göringet bízta meg: (1) a zsidó ügyek intézésével; (2) a zsidók kiszorításával a gazdasági életből; (3) tárgyalja meg a nagyhatalmakkal, hogyan lehetne megszervezni a zsidók Madagaszkárra történő deportálását.

Lehetséges, hogy Hitler a számára totális diplomáciai győzelmet jelentő müncheni konferencia után azt hitte, ha Angliát és Franciaországot rá tudta arra venni, hogy átadják neki a Szudéta-vidéket, akkor azt is elérheti, hogy befogadják a menekülni-kivándorolni próbáló német és osztrák zsidókat. Vagy ha erre nem is hajlandók, azt megengedik neki, hogy Madagaszkárra deportálja a zsidókat.

A főkormányzó megrémült

A második világháború kitörése után az SS zsidóügyi szakértői előbb azt tervezték, hogy valahová Lublin környékére, egy nagy rezervátumba telepítik a zsidókat. Elsősorban a Lengyel Főkormányzóság náci irányítóinak ellenállása miatt ezt a tervet alig néhány tízezer zsidó deportálása után fel kellett adni.

Hans Frank főkormányzó és a „nem tervezett" zsidó százezrek ideérkezésének már a gondolatától is megrémült munkatársai 1940 márciusában meggyőzték Göringet, hogy állítsa le a további deportálásokat. Ekkor, érdekes módon, a náci Külügyminisztérium D III-as (Judenreferat) ügyosztályán elővették az európai zsidók Madagaszkár szigetére történő deportálásának ötletét. Ezt 1938-1940 tájékán olyan „jeles" antiszemiták is emlegették néha, mint Julius Streicher, a Der Stürmer című náci szennylap főszerkesztője, Alfred Rosenberg „főideológus", sőt maga Joachim von Ribbentrop külügyminiszter is. Ám addig, amíg a Wehrmacht nem győzte le az egyesült angol-francia szárazföldi erőket, a Madagaszkár-terv természetesen nem ölthetett konkrét formát.

Egy második Róma veszélye

A nyugati fronton még dörögtek a fegyverek, amikor a Külügyminisztérium viszonylag fiatal, 34 éves munkatársa, a Judenreferat vezetője, Franz Rademacher 1940. június 3-án már gondosan kimunkált memorandumot tett Martin Luther helyettes államtitkár asztalára. Rademacher három lehetséges „forgatókönyvet" vázolt: a) valamennyi zsidó eltávolítása Európából; b) a keleti és a nyugati zsidók különválasztása, ezen belül a keleti zsidók pl. Lublin környékén túszként való elhelyezése, hogy az amerikai zsidókat ezzel megbénítsák, és ne tudjanak Németország ellen harcolni. A nyugati zsidókat ezzel szemben esetleg Madagaszkár szigetére kellene telepíteni; c) zsidó nemzeti otthon létesítése Palesztinában. Az utóbbi gondolatot Rademacher azonnal el is vetette: „második Róma veszélye!" - írta feljegyzése e pontjához. Viszont javasolta, hogy a felvetett megoldási lehetőségek megvitatására az érdekelt állami és pártszervekkel, valamint szakmai és tudományos szervezetekkel folytassanak tárgyalásokat.

Luther rövidesen Ribbentrop elé tárta Rademacher javaslatát azzal, hogy az abban foglaltakat a franciákkal aláírásra kerülő békeszerződésbe is vegyék be. Ekkor még Berlinben úgy vélték, hogy ha Franciaország leteszi a fegyvert, akkor példáját rövidesen Nagy-Britannia is követni fogja. Tehát akár több millió ember hajókra rakása és elszállítása Afrika délkeleti partjaihoz semmiféle akadályba sem fog ütközni.

A Madagaszkár-terv viharos gyorsasággal jutott el a legfőbb náci vezetőkhöz. Június 17-18-án Münchenben mind Hitler, mind Ribbentrop megemlítette a tervet Mussolini olasz diktátornak és vejének, Ciano külügyminiszternek. Reinhard Heydrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) vezetője pár nappal később, miután értesült a Hitler-Mussolini tárgyalásokon elhangzottakról, egyik előterjesztésében kissé indignálódva megjegyezte: 1939 elején őt bízták meg a zsidók kivándorlásának szervezésével, és azóta több mint 200 ezer zsidó hagyta el a Nagynémet Birodalom területét. A német katonai sikerek következtében viszont a náci vezetők régi célja, Németország „zsidómentessé" tétele elérhetetlenebbnek tűnt, mint valaha, hiszen újabb több mint hárommillió zsidó került német fennhatóság alá. Heydrich következtetése ezek után így hangzott: „területi megoldást kell találni". Július elején Rademacher már valamennyi európai zsidó kitelepítését tartotta a legjobb megoldásnak.

A békeszerződésben Franciaország átengedte Németországnak Madagaszkárt mint mandátumterületet, amelyen katonai támaszpontokat akartak építeni. A szigetet egy rendőr kormányzó fennhatósága alá tervezték helyezni, aki közvetlenül Heinrich Himmler SS birodalmi vezető alá tartozott volna. A tervezet szerint zsidó kézműveseket, parasztokat, építőipari szakembereket akartak előreküldeni. A zsidók 200 kilogrammig korlátozás nélkül vihették volna magukkal személyes ingóságaikat. A zsidó földművesek, szakmunkások, orvosok pedig teljes felszerelésükkel, valamennyi szerszámukkal távozhattak volna.

Jeruzsálem helyett

Madagaszkár egyetlen hatalmas zsidó gettó lett volna, a német Biztonsági Rendőrség felügyelete alatt. Az európai zsidók vagyonát egy külön erre a célra alapított bankban helyezték volna el, ebből fedezték volna a zsidók „letelepítésének" költségeit. Ha az elkobzott vagyon ezt nem fedezte volna, a nácik készek voltak hiteleket nyújtani a zsidóknak.

Rademacher úgy vélte, hogy a több millió zsidó kifosztása, majd Madagaszkár szigetére történő deportálása javítani fogja Németország külföldi megítélését. Úgy tervezte, hogy ebben a „szupergettóban" a zsidók számára valamiféle autonómiát fognak biztosítani. Lesznek saját polgármestereik, rendőrségük, postaszolgálatuk stb. Rademacher a Madagaszkár-tervvel kívánta megakadályozni, hogy a zsidók megszerezzék maguknak Jeruzsálemet. A Madagaszkárra „települő" zsidók nem kapták volna meg a német állampolgárságot, de elveszítették volna azon európai országok állampolgárságát, ahonnan „kitelepülnek". Rademacher a világgal szembeni „német felelősségérzet" miatt tiltotta volna meg, hogy a zsidók Madagaszkáron önálló államot kapjanak, hiszen a nemzeti függetlenséghez előbb az kell, hogy kiállják a „történelem próbáját."

Rademacher a német diplomáciai képviseletektől és hazai náci zsidóügyi szakértőktől is kért statisztikai adatokat. Pontosan akarta tudni, hogy az egyes országokban hány zsidó él, mennyire becsülhető a vagyonuk stb. A legrészletesebb és legpontosabb statisztikát a bajor statisztikai hivataltól kapta. Eszerint Európában 9,8 millió zsidó élt 1940-ben, közülük 4,9 millió a Szovjetunióban. Tehát „csak" 4,9 millió európai zsidó azonnali áttelepítésével kell számolni, valamint körülbelül 1,6 millió zsidóval a világ többi részéről. A bajor szakértők nem számítottak arra, hogy az Egyesült Államokból is sikerülne a zsidókat Madagaszkárra deportálni.

Szupergettó a szigeten

Rademacherral egy időben Adolf Eichmann és Theodor Dannecker, az RSHA fő zsidóügyi szakértői is elkészítették a maguk Madagaszkár-tervét, melyben nem vették figyelembe a Külügyminisztérium elgondolását. A tervezet szinte szabályos nyomtatott brosúra volt tartalomjegyzékkel, térképekkel, amely 4 millió európai zsidó deportálását irányozta elő. Ebben a számban nem szerepeltek a spanyol, portugál, magyar, román, bolgár, görög, olasz és jugoszláv zsidók.

A hivatásos bajor statisztikusokkal ellentétben az RSHA rendkívül eltúlzott számokkal dolgozott a németországi és lengyelországi zsidókkal kapcsolatban. Eichmannéknak eszükbe sem jutott valamiféle zsidó autonómia-gondolattal eljátszani. Ők világosan rendőrállamról (Polizei-Staat) írtak tervezetükben.

A náci vezetők egy ideig komolyan tervezték az európai zsidók Madagaszkárra telepítését. Frank főkormányzó 1940 nyarán maga sem erőltette a varsói gettó megszervezését, a Madagaszkár-terv számára is jobb ötletnek tűnt. A gettó megszervezésével kapcsolatos politikai döntés csak 1940 őszén született meg. Adam Czerniakow, a varsói Zsidó Tanács elnöke 1940. július 1-jén úgy hallotta, hogy a háború egy hónapon belül véget ér, a zsidók meg indulnak Madagaszkárra. „Így valósul meg a cionista eszme" - jegyezte meg szomorú iróniával naplójában.

Sem Rademacher, sem Eichmann nem kapta meg a végső felhatalmazást 1940 folyamán arra, hogy megkezdjék a konkrét előkészületeket az európai zsidók Madagaszkárra telepítéséhez. Ennek főleg katonai okai voltak. Nagy-Britanniát 1940 nyarán-őszén nem sikerült a tárgyalóasztalhoz bombázni. Késő ősszel Hitler már a Szovjetunió elleni támadás tervezésével volt elfoglalva. 1941 nyarán azután a megszállt szovjet területeken megkezdődött a zsidók tömeges lemészárlása.

A „paraziták" eltávolítása

Christopher Browning amerikai történész szerint valamikor szeptember-október folyamán dönthetett úgy Hitler, hogy valamennyi európai zsidót likvidálni kell. Október 13-án Martin Luther mintegy 2000, Franciaországban internált spanyol állampolgárságú zsidó Marokkóba történő kitelepítéséről akart tárgyalni a spanyol hatóságokkal. Korábban hasonló ügyekben az RSHA is azon az állásponton volt, hogy a lehető legtöbb zsidót el kell távolítani a németek által megszállt területekről. Most viszont Heydrich közölte Lutherrel, hogy a spanyol hatóságoknak nincs elég gyakorlatuk ilyen tömegű zsidó megfelelő ellenőrzésében, de erre nem is fognak valószínűleg törekedni. Luther megértette, hogy a zsidókérdés „végső megoldása" most már nem azt jelenti, hogy a háború után kitelepítik a zsidókat Európából. Heydrichtől megtudta, hogy a szóban forgó 2000 spanyol zsidót azért sem engedheti Spanyol-Marokkóba, mert így nem lennének elérhetők a zsidókérdés háború utánra tervezett „alapvető megoldása" számára. Rademacher ez idő tájt Belgrádban járt, ahol többek között zsidó nők, gyerekek és öregek keleti területeken lévő gyűjtőtáborokba telepítéséről tárgyalt.

Most már szó sem volt munkatáborokról: a gyerekeket, öregeket, nőket, tehát a nehéz fizikai munkára alkalmatlanokat nyilvánvalóan nem „gyűjtőtáborokba", hanem haláltáborokba tervezték deportálni. Október 23-án Rademacher egyik régi ismerősétől, Paul Wurmtól kapott egy rövid levelet. Ebben arról tájékoztatta őt, hogy a zsidó „parazitákból" rövid időn belül nem sokan lesznek életben, mert „különleges módszerekkel ki fogják őket irtani". Wurm nem az SS különleges akciócsoportjairól, az Einsatzgruppékról írt, amelyek tagjai már több mint három hónapja tízezrével mészárolták a zsidókat a megszállt szovjet területeken. Nem is az orosz zsidókat, hanem általában „a" zsidókat említette. Alig burkoltan a zsidókérdés „végső megoldásáról", vagyis az európai zsidók haláltáborokba deportálásáról írt, amelyet ekkor már javában terveztek Berlinben.

1942. január 20-án a Berlin melletti Wannseeben nem döntöttek az európai zsidók kiirtásáról, ezen az értekezleten csak a már hónapokkal korábban meghozott döntés végrehajtásának technikai részleteit vitatták meg. A Külügyminisztériumot ezen az értekezleten Martin Luther képviselte, aki napokon belül tájékoztatta Rademachert is arról, hogy Madagaszkár-terve már nem aktuális. Rademacher már február 10-én külön feljegyzésben adta a Gyarmati Osztály vezetőjének tudtára, hogy 1940 augusztusi tervezete már nem érvényes, a Szovjetunióval vívott háború újabb területeket juttatott a „végső megoldás" számára. Rademacher arról is tájékoztatta kollégáját, hogy a Führer úgy döntött: a zsidókat nem Madagaszkárra, hanem keletre fogják deportálni. A holokauszt elkezdődött. (A szerző történész)

Olvasson tovább: