„Az előítéletesség úgy fölerősödött mindkét oldalon, hogy bármikor véres konfliktus törhet ki romák és magyarok között” – mondja Solt Ágnes szociológus. Nagy vihart kavart elemzése szerint a romák súlyos helyzetéért nemcsak a többségi társadalom előítéletes viselkedése a felelős, hanem az érintettek magatartása is.
Élet a reményen túl címmel december elején jelent meg Solt Ágnes szociológus tanulmánya, amely az ország legszegényebb, legzártabb romatelepeiről szól. Ebben számtalan olyan megállapítást tett, amelynek lényege, hogy a legszegényebb romáknak a társadalomba való beilleszkedését nemcsak a többség kirekesztő, előítéletes viselkedése akadályozza, hanem az érintettek magatartása is.
Feltehetően a jelenlegi politikai közhangulat is közrejátszott abban, hogy a tanulmány hatalmas vihart kavart. Egyes szélsőjobboldali orgánumok a romaellenességet látták benne igazolni, toleránsabb értelmiségi körök pedig elítélték amiatt, hogy szakított az uralkodó nézettel, miszerint a romák kitaszítottsága kizárólag a többség előítéletességének a következménye. Nemrég Kállai Ernő kisebbségi ombudsman kelt ki a tanulmány ellen, viszont a szakemberek egy része, köztük Solt Ágnes úgy látja, hogy egy kritikusabb hozzáállás elengedhetetlen a romák helyzetének javításához.
Tény, hogy az Állami Számvevőszék (ÁSZ) kimutatása szerint 1996 és 2006 között mintegy 120 milliárd forintot fordítottunk a romák integrációjára, de a helyzet összességében nemhogy javult volna, inkább tovább romlott (lásd keretes írásunkat). Solt Ágnes 2008-as vizsgálata Borsodban, Szabolcsban, Baranyában és Somogyban 16 romatelepen készített interjúk tartalomelemzésén alapult. A kutató a legszegényebb romatelepek lakóinak a mentalitását, viselkedését vizsgálta, olyan közösségekét, melyeknek szinte semmilyen kapcsolatuk nincs a külvilággal, így a szélesebb romatársadalommal sem. Legfontosabb és legvitatottabb megállapításai a következők voltak: a legszegényebb romák között csak külső fenyegetettség esetén van összetartás. A szegénység olyan mértékű, hogy megszűnt az egymás iránti szolidaritás, és az erőszakelv vált dominánssá. Megkeseríti életüket az állandó irigység, pletyka és kontroll, miáltal a törekvőbb és a legszegényebb társaikat a telepi romák egyformán kiközösítik. A nemzedékeken átívelő kirekesztettségre válaszul olyan életforma alakult ki, amely segélyekre rendezkedik be, s jobb kilátások híján a rászorultság, végső soron a szegregáció fennmaradását erősíti. Ezt szolgálja a vég nélküli panaszkultúra is: a szegénység és a tehetetlenség állandó bizonygatása, ami egyben súlyos gátja a saját felelősség felismerésének, s ezáltal a kitörésnek is - állapítja meg tanulmányában Solt.
Sokan kimutatták már, hogy a bűnözés elsősorban nem a származással, hanem az iskolázottság hiányával függ össze. Ám a tartós kirekesztettség hatására - különösen a fiatalabb nemzedékek körében - kialakul egy agresszív, a többségi normákat elutasító magatartás, ami növeli a bűnözés esélyét. Az idősebbek elítélik a fiatalok viselkedését, és visszakívánják a kádárizmust. A telepiek átlagos végzettsége hét osztály, gyakoriak a szenvedélybetegségek, a konfliktusmegoldó eszköz az erőszak, a gyermekeket sok családban elhanyagolják, a helyes pénz- és időbeosztást nincs honnan megtanulni. A kitörni vágyóknak a legnehezebb, ez csak keveseknek sikerül, hiszen őket mindkét fél rossz szemmel nézi: a telepi romák azért, mert a „sikeresek" cáfolják a rászorultságot, a többségi társadalom pedig előítéletesebb, mint valaha.
Nem csak a szegénység, hanem sokkal inkább a kirekesztettség és az ezzel járó jövőkép hiánya az, ami frusztrálja, depresszióssá teszi az embereket - hangsúlyozza Solt Ágnes. A romák kommunikációs és konfliktusmegoldó módszerei alapvetően eltérnek ugyan a magyarokétól, de ez nem valamiféle etnikai sajátosság: a harlemi fekete gettóktól a mexikói nyomornegyedekig minden csoport ugyanígy, agresszíven és ellenségesen reagál a kirekesztésre - hangsúlyozza a szociológus. Az elutasítás olyan válaszreakciót alakít ki az emberekben, hogy ők is előítéletesekké és elutasítókká válnak a többséggel szemben.
A telepek szubkultúrájában a szegénységi kultúra dominál, ami elfedi az összes többi kulturális elemet, így a cigány kultúrát is. A hagyományőrzés nem jelent visszatartó erőt a közösségek felbomlásában. Megfigyelhető azonban, hogy minél kisebb a nyomor mértéke, annál kevésbé jellemző a széthúzás, megritkulnak a verekedések, devianciák, tehát az emberi viszonyok ellehetetlenülése egyértelműen a nyomorhoz köthető - szögezi le Solt. Megfigyelései szerint a legszegényebb romatelepeken leginkább két dologtól függ az életminőség. Egyrészt ahol kisegyházak munkálkodása nyomán hívőkké váltak az emberek, és akár helyi gyülekezet is alakult - ez több szabolcsi telepen is jellemző, ahol a pünkösdiek vagy a Hit Gyülekezete jelen van -, ott a romák sokkal bizakodóbbak, összetartóbbak, konfliktusmentesebb az életük, nem isznak, munkát vállalnak a magyaroknál.
A másik meghatározó tényező a település jellege: ahol a lakosság régen ingázott, az iparban dolgozott, majd a rendszerváltás után munkanélkülivé vált, ott ma nagyobb nyomor és sokkal több deviancia jellemző, ilyenek az északi régiók. Ahol viszont mezőgazdasággal foglalkoztak, és téeszekben dolgoztak az emberek, ott máig megmaradt egy hagyományos háztáji gazdálkodás, állattartás, jó példa erre Somogy vagy Baranya néhány telepe, persze itt is akadnak kivételek jócskán.
„Amikor 2008 nyarán lefolytattuk ezt a vizsgálatot, még nem kezdődtek el a romagyilkosságok. Amikor viszont egy évre rá végiglátogattuk a telepeket, nagyon megváltozott a légkör - mondja Solt Ágnes. - Érdekes módon nem is annyira a gyilkosságok, hanem sokkal inkább a Magyar Gárdától való félelem volt a fő beszédtéma. Ahol ugyanis a Gárda felvonult, ott pattanásig feszültek az ellentétek romák és magyarok között, érezhetően megváltozott a légkör, a cigányok rettegnek. Nagyon messzire mentünk: annyira feszült a közhangulat, az előítéletesség úgy fölerősödött mindkét oldalon, hogy kétséges, egyáltalán visszafordítható-e még a helyzet. Ha a masírozás nem marad abba, bármikor véres konfliktusok törhetnek ki."
Solt szerint a telepfelszámolás alapfeltétele mindennemű változásnak, de önmagában nem elég. Pusztán az anyagi segítségtől nem változik meg a romák élete: a telepi viskó után óriási ugrás a parasztház veteményessel. Komplex megoldásokat kell keresni. Nem egy helyen a telepfelszámolás megtörtént ugyan, de a szegregáció megmaradt: amelyik faluba a romákat beköltöztették, onnan kimentek a magyarok, gettófalu jött létre. Pont úgy, mint az oktatásban.
„Emlékszem, egy hosszabb interjú végén egy negyvenhárom éves roma asszony elsírta magát. Mint mondta, életében most fordult elő először, hogy egy magyar megkérdezte a véleményét, és afelől érdeklődött, mit érez, minek örülne, mi fáj neki. A romák folyamatosan azt érzik, hogy a magyarok nem akarnak velük közösködni semmiben, s ettől aztán tényleg úgy viselkednek, amit sokaknak nehéz tolerálni" - mondja Solt. A helyzet megoldása összetett, de elengedhetetlen hozzá az őszinte helyzetfeltárás, a társadalmi párbeszéd és szolidaritás megteremtése, s ebben óriási a szakmai elit és a politikai döntéshozók felelőssége.
Kidobott milliárdok
Becslések szerint a 800 ezer – 1 milliós lélekszámú hazai roma népesség 72 százaléka többé-kevésbé szegregáltan lakik, ezen belül mintegy 100 ezer felnőtt és főleg gyermek borzalmas körülmények között, a legszegényebb telepek putrijaiban él ma Magyarországon. „A romák többsége nem jut munkához, és bizonytalan, kiszolgáltatott helyzetben, az ország válságban lévõ régióiban, rossz életfeltételeket biztosító kis falvakba koncentrálódva él” – szögezi le az ÁSZ 2008-as jelentése is, amely megvizsgálta a rendszerváltás óta a romaintegrációra fordított pénzek hatékonyságát. Kimutatta, hogy 1996 és 2006 között hozzávetõleg 120 milliárd forint ment el erre a célra, becslések szerint ennek 10 százaléka fordítódott ténylegesen a romák megsegítésére, miközben a cigányság helyzete összességében rosszabbodott. Az ÁSZ szerint a különbözõ szintû kormányzati költségvetések áttekinthetetlenek, mert nem lettek kidolgozva pontos célok és hozzárendelt források romaügyben. A különbözõ minisztériumokban elszórtan, hol szegénységpolitikai, hol kisebbségi kiadások égisze alatt, más csoportokkal keverten jelentek meg a romák esélyegyenlõségét célzó, egymással nem összehangolt programok.
„Az egydimenziós pályázatok (például oktatás-képzés) nem alkalmasak a legnehezebb helyzetben élõ romák megsegítésére. Esetükben nem a pályázati rendszer, hanem csak a helyzetük komplex kezelését lehetõvé tevõ célzott támogatás adhat megoldást” – olvasható a jelentésben. Ám ezeket az összetett, a romákra irányuló intézkedéseket csak korszerû projektmenedzsmenttel lehetne végrehajtani, azaz a források egyértelmû hozzárendelésével, a felelõsségi körök világos elhatárolásával, ám a kutatók tapasztalatai szerint az effajta koordináció hiányzik Magyarországon. Az idõközben megsokszorozódott források menedzselésére a kormányzati koordináció hagyományos eszközei teljesen alkalmatlannak bizonyultak.
A szakemberek szerint a hatékony problémakezelést szolgálhatja az esélyegyenlõségi elvre épülõ támogatáspolitika: a tavaly meghozott törvény az önkormányzatoknak bármilyen forrás megpályázásánál egy helyi esélyegyenlõségi program benyújtását is feltételül szabja. Ez azt jelenti, hogy a települési fejlesztéseket csak úgy lehetne megvalósítani, ha azt a legrászorulóbbak életkörülményeinek javításával is szinkronba hoznák. A jogszabály – amennyiben a következõ kormányzat is jónak látja – 2011. január 11-étõl léphet érvénybe Magyarországon.
Vidéken a helyzet fokozódik
A többségi társadalom is értékvesztésen megy át, az elszegényedés, a kilátástalanság rendkívül demoralizáló erõvel hat, a Kádár-nosztalgia igen erõs vidéken – mondja Szabó Ágnes kérdezõbiztos.
– Pest megyébe járok kérdezõsködni tíz éve, ami állítólag mindig is erõsen jobboldali beállítottságú volt. Én nyilván a közlékenyebb emberekkel szoktam interjúzni, de nem tapasztalok jobbos érzületet. Sokkal inkább a Kádár-nosztalgia a szembetûnõ. Akkor mindenkinek volt munkája, sõt aki nem dolgozott, azt megbüntették. Ezt borzasztóan visszasírják, fõleg az idõsebbek.
És a fiatalok?
– Õk nem sírják vissza Kádárt, de nekik is a munkanélküliség a fõ problémájuk. Ma már Pest megye északi részében is szembeszökõ az elszegényedés, de legfõképpen a kilátástalanság az, ami demoralizálja az embereket. Az értékvesztést csak súlyosbítja a politikusok korruptsága. Az emberek úgy érzik, hogy teljesen magukra vannak hagyva, a képviselõjelöltek elszakadtak a helyi közösségtõl, a rendõrség pedig nem képes megvédeni õket. A politikai állásfoglalástól egyébként eléggé elzárkózik mindenki, a félelem tapintható vidéken. Rettegnek attól, hogy a válaszukat valahol számon tartják, ráadásul úgy érzik, hogy attól, hogy megmondják a véleményüket, semmi sem fog megváltozni.
Mit várnak az emberek a politikusoktól?
– Mindenki azt fogalmazta meg, hogy nem segélyekre lenne szükség, hanem munkahelyteremtésre. Aki teheti, Pestre jár dolgozni, de az ingázásnak nagyon komoly anyagi vonzata van, ami fokozza a vidék elszigeteltségét. Ráadásul a legtöbb helyen minimálbéreket fizetnek, s az ingázóknak a fél életük és a fél fizetésük rámegy az utazásra, ami után jó, ha marad negyvenezer forintjuk. Jellemzõ kép a fûtetlen ház, a máról holnapra tengõdõ családok. Találkoztam egy anyukával, aki egyedül neveli két kisgyermekét, így kell megoldania, hogy eljárjon dolgozni hatvan kilométerrel messzebbre, miközben nincs, aki elmenjen a gyerekekért…
Mennyire segítik egymást az emberek?
– Eléggé, mert nagy az egymásrautaltság. Barátságosabbak is a vidékiek, mindig meg akarnak vendégelni, a semmibõl is. Úgy veszem észre, hogy leginkább az élõ hit és a háztáji gazdaság, ez a kettõ tud tartást adni, s az emberi viszonyokat élhetõbbé tenni. Az elhanyagolt településeken például sokkal jellemzõbb az uzsora is. Tatárszentgyörgyön, a romagyilkosságok egyik helyszínén is járok, ott viszont nagyon eldurvult az együttélés, rossz a közbiztonság. Mindenki panaszkodik, hogy állandóak a betörések, lopások, emiatt az emberek nem mernek kimozdulni a házukból.
