Kereső toggle

Üres bölcső

A Lindbergh-bébi elrablása: az első globális celebhír

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1935. február 13-án egy New Jersey állambeli bíróságon alig hathetes tárgyalás után halálra ítéltek egy embert, akinek a bűnösségében még ma is sokan kételkednek. Az „évszázad perének” tartott tárgyalássorozatot a világsajtó mindvégig érdeklődő figyelemmel kísérte, ugyanis a kor egyik legismertebb és legnépszerűbb férfija is érintett volt benne.

Charles A. Lindbergh, egy vagyonos minnesotai képviselő fia húszévesen hagyta abba tanulmányait, hogy ezentúl kedvenc hobbijának, a repülésnek élhessen. Osztályelsőként végezte el a repülőakadémiát, majd egy remek egymotoros gépet vásárolt, amelyen magasra törő céljai elérésének érdekében szünet nélkül gyakorolt. 1927. május 20-án aztán a New York-i Roosevelt térről felszállva elsőként szelte át az óceánt, hogy közel hatezer kilométert repülve másnap este landoljon Párizsban. Tettével nemcsak a kitűzött 25 ezer dolláros díjat, de soha nem látott népszerűséget és az emberek szeretetét is elnyerte.
Anne Morrow-val való egybekelése után a média állandó zaklatása elől Lindbergh és családja egy 270 hektáros vidéki birtokra költözött. Az erdővel sűrűn benőtt hegyek között álló, tízszobás nyaralójukban végre nyugalomra leltek, és 1930 nyarán megszületett első gyermekük, az ifjabb Charles. Az elragadó kisfiú természetesen szintén a sajtó állandó célpontja volt, alig telt el hét, hogy ne cikkeztek volna róla. Arra a borzalomra azonban, amely ezután következett, senki sem számított.
1932. március 1-jén a hideg és nyirkos időjárás mindenkit a házban marasztalt. A házaspár egyik földszinti szobájában olvasgatott, míg a kisded az emeleti gyerekszobában békésen szundikált a kiságyában. Legalábbis így gondolták. Amikor ugyanis a gondozónő este tíz tájban megérkezett, nem találta a babát a helyén. Először nem gondolt semmi rosszra, de amikor a szülőket hiába kérdezte a kicsi Charlie hollétéről, szinte sokkot kapott a félelemtől. Miután tűvé tettek mindent a házban, az apa alaposabban körülnézett a gyerekszobában. Ekkor vett észre az ablakpárkány melletti fűtőtesten egy fehér borítékot, amelyben rendkívül rossz helyesírással valaki arról tájékoztatta, hogy a fiát elrabolták, de ha nem hívja fel a rendőrséget, és hajlandó különböző címletekben 50 ezer dolláros váltságdíjat fizetni, akkor nem esik bántódása. Aláírásként két összefonódó kört használt, amelyek metszetét pirosra színezte.
Lindbergh azonnal értesítette a hatóságokat, és a kiérkező rendőrök a nyaralótól 60 méterre, egy bokorban házilag barkácsolt létrára leltek. Egy véső és néhány tisztán kivehető lábnyom is előkerült, ujjlenyomatok azonban nem maradtak. Négy nappal később további két üzenet is érkezett Lindberghhez, amelyekben már 70 ezerre emelték az összeget. A kétségbeesett apa ekkor nyilvánosan bejelentette, hogy eleget tesz a követeléseknek. Az ügy jelentőségét bizonyítja, hogy Al Capone maffiafőnök a börtönből üzent, hogy segít előkeríteni a picit, ha szabadon engedik.

Fogd a pénzt, és fuss!

Néhány nappal a bűntény után jelentkezett egy nyugdíjas tanár, John F. Condon, hogy szívesen közvetít a család és az emberrablók között, akikkel újsághirdetéseken keresztül tartotta a kapcsolatot. Egy elhagyatott temetőben találkozott is az állítólagos emberrablóval, aki a baba egyik ruhácskáját mutatta fel bizonyítékként. A maszkos férfi azt állította, hogy a kicsit egy Nellie nevű hajón tartják fogva, és ha a pénzt megkapja, azonnal elárulja a rejtekhelyét. Lindbergh döntött: átadja a bankjegyeket, amelyeket a rendőrség előzőleg megjelölt, hogy később azonosítani tudja őket. Ám keservesen csalódnia kellett, ugyanis hiába adták át az 50 ezer dollárt, a megjelölt helyen nem találták meg a babát, és az emberrablók többé nem jelentkeztek.
Az ügy május 12-én vett újabb fordulatot. Aznap William Allen teherautósofőr néhány mérföldre Lindberghék otthonától félreállt az úton, hogy könnyítsen magán. A falevelekkel elfedett árokban hirtelen észrevett egy már oszlásnak indult, apró, az erdei állatok által szörnyen megcsonkított holttestet. Az azonosítás után kiderült, hogy a Lindbergh házaspár többé már nem reménykedhet abban, hogy élve látják viszont gyermeküket. A vizsgálat szerint egy fejre mért erős ütés végzett vele.
Néhány nyomozó úgy gondolta, hogy a Lindbergh-bébi elrablóit belülről kellett valakinek segítenie, és nemsokára jelentkezett is egy tanú, aki a házaspár szolgálatában álló brit Violet Sharp-ban felismerni vélte az egyik elkövetőt. Az asszony azonban a kihallgatása alatt halálos mennyiségű ciánkálit vett magához.

Árulkodó bankjegyek

Az ügy azt követően vett igazi fordulatot, amikor a rendőrség által megjelölt bankjegyek kezdtek felbukkanni Manhattanben és Bronxban. 1934 őszén egy benzinkutas pedig feljegyezte annak a férfinak a rendszámát, aki a forgalomból előző évben kivont tízdollárossal fizetett. Ezen keresztül jutott el a rendőrség Bruno Hauptmann német származású ácshoz, aki akkoriban családjával együtt New York egyik szegénynegyedében élt. Garázsában különböző rejtekhelyeken 14 590 dollárt találtak, ami bizonyítottan a váltságdíjból származott. Ezenfelül hálófülkéjében a szekrény oldalára írták a nyugdíjas tanár, Condon címét és telefonszámát. Hauptmann sorsát igazán az pecsételte meg, hogy Lindbergh és a tanár is felismerni vélte a hangját.
A tárgyalás a világháború előestéjén általános németellenes hangulatban zajlott. Hauptmann ráadásul többrendbeli betörés miatt menekült el hazájából, potyautasként érkezett az Egyesült Államokba. A fennhéjázó Edward J. Reilly ügyvéd sokszor gintől részegen „védelmezte” a vádlottat, míg Wilentz főállamügyész, aki a vádat képviselte, meggyőződéssel hangoztatta: „New Jersey állam, New York város és a szövetségi hatóságok egy olyan állatot állítottak önök elé, aki alábbvaló, mint az állatvilág legalábbvalója.” Nem csoda, hogy az esküdtek alig tizenegy óra tanácskozás után bűnösnek találták, bár Hauptmann mindvégig tagadott. Vallomásában azt állította, hogy a pénzt egyik ismerősétől kapta. Ráadásul egy írásszakértő is kijelentette, hogy a váltságdíjat kérő levelet nem Hauptmann írta.
Az elnök felesége, Eleanor Roosevelt asszony a halálos ítélet hallatán kimondta, amit sokan gondoltak: „Nem rokonszenvezem Hauptmann-nal, de az embernek fel kell tennie magának a kérdést: mi van akkor, ha ártatlan ember állt a bíróság előtt?” A riporterek zöme szintén megkérdőjelezte a bizonyítékokat, és úgy vélték, hogy azok javát maguk a rendőrök kreálták. Az ítélet végrehajtását ugyan többször is elhalasztották, ám 1936. április 3-án reggel egy papot kísértek a férfi cellájába. Miután meggyónt, elfogyasztotta utolsó bőséges reggelijét, amely többek között grillcsirkéből, hasábburgonyából, olajbogyóból és cseresznyés süteményből állt. Amíg becsatolták a villamosszékbe, mindvégig az ártatlanságát hangoztatta.

Olvasson tovább: