Kereső toggle

Trenddel szemben szabadon

Értekezés a konzervatívok feladatáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Rend a lelke mindennek, így tanultam nagyapámtól" - mondta szezonnyitó parlamenti felszólalásában Bajnai Gordon. A miniszterelnöki „bölcsességgel" a kormány is igyekezett mutatni, hogy ismeri és követi is a politikai trendet. A trend pedig a rend: minden előtt és minden felett.

Így van. Magyarország ma rendért kiált. És pontosan ezért kell ma a szabadság értékeiről is beszélni, és védeni őket. Ez a feladat azonban valóban értelmezhetetlen a népszerűségi mutatók, kutatási adatok és szavazatszámok bűvköréből nézve. Egyszerűbb az egyik, az éppen népszerűbb értékre rábökni, és ész nélkül képviselni, mintsem gondolkodni (netán erre kérni a választókat is). Mert a rend és a szabadság értékei között nem választani kell, hanem helyes arányban, a kor követelményeihez mérten együtt képviselni, s amelyik éppen jóval gyengébb a másikkal szemben, azt megvédeni.

Két évszázados története folyamán a konzervatív politikában mindig is központi kérdésként merült fel: hogyan lehet megteremteni a rend és a szabadság kényes egyensúlyát. A konzervativizmus azonban mindig is ódzkodott a szabadság és a rend univerzális definiálásától. A politikai cselekvést nem „nagybetűs" fogalmakból, hanem a mindennapokban meggyökerezett, a common sense által legitimált kategóriákból kívánta levezetni. A konzervatív ember a szabadság és a rend absztrakt értelmezését mindig is gyanakodva nézte (Edmund Burke szavaival: „Absztrakt szabadság más absztrakciókhoz hasonlóan nem létezik" ), és az ideáknál sokkal többre értékelte a valódi tartalommal bíró szabadságjogokat és a valódi eredményeket felmutatni képes, szervezett erőt.

A konzervativizmus felismerése helyesnek bizonyult: egy állam akkor mondható stabilnak, ha a szabadság és a rend kiegyensúlyozottan jelenik meg a politikai erőtérben. A kiegyensúlyozott politika feltétele az, hogy a szabadságpárti és a rendpárti hagyományok ne merüljenek feledésbe, mindkét elvnek legyenek markáns képviselői, és legyenek olyan mérsékelt politikai erők, melyek képesek felmutatni a két elv praktikus szintézisét.

Magyarországon a rendszerváltást követően létrejövő többpártrendszerben is kirajzolódtak a szabadság és rend értékei által meghatározott törésvonalak. A két legnagyobb párt közül az SZDSZ inkább a szabadságot, az MDF pedig a rendet hangsúlyozta. 1990-ben mind az SZDSZ, mind az MDF igencsak heterogén párt volt. Ez utóbbi esetében a rosszul felfogott rendpártiság olyan markáns - inkább szélsőséges - képviselői is megjelentek, mint például Csurka István vagy Király B. Izabella. Az úgynevezett „nemzeti liberálisok" kizárásával, illetve Antall József halálával azután tovább erősödött a Lezsák-féle rendpárti vonal, és szinte teljesen visszaszorult a szabadelvű szárny - megmaradt tagjainak egy nagy része évekre távozott az MDF-ből. A szabadság értékei csak a Fidesztől való függetlenedéssel kerültek ismét előtérbe, és a 2004-es Konzervatív Kiáltvánnyal kezdtek polgárjogot nyerni az MDF-en belül.

A kilencvenes évek elején az MDF rendpártisága tehát stratégiai szempontból érthető volt, hiszen legnagyobb ellenfele, az ellenzék legmeghatározóbb pártja, az SZDSZ markánsan liberális - azaz „szabadságpárti" - politikát folytatott. A 21. század nyitányára azonban megváltozott a helyzet. Az SZDSZ 2002 óta nagyon kevés eredményt tudott felmutatni szabadságpárti szavazóinak, és 2006 őszén tanúsított magatartásával maradék hitelét is eljátszotta. A rendőri vezetőség feltétel nélküli támogatása őszintén megdöbbentette, Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitány kitüntetésének visszatetsző szimbolikus gesztusa pedig egyenesen sokkolta az addig kitartó szabadságpárti szavazókat. Az elsietett és szervilisnek ható gesztus az SZDSZ törzsszavazói számára egyet jelentett az emberi jogi szemlélet opportunista arculcsapásával. A párt hitelvesztése - a reformfolyamat kudarcával együtt - 2009 júniusára a liberális szavazótábor teljes elolvadását eredményezte.

Szerencsére egy egészséges demokráciában nem a liberális pártok a szabadság egyedüli letéteményesei. S bár négy (és egy fél) párt foglal helyet a parlamentben, a szabadság képviselete Magyarországon ma mégis csehül áll. Az ok: a legtöbb párt gondolkodás nélkül belemasírozott a radikálisok csapdájába. A pártokat június 7-e éjjele döbbentette rá, hogy a hobbimozgalomként kezelt Jobbik politikai tényezővé vált. És hirtelen a paletta szinte összes meghatározó pártja igyekezett átsorolni a rendpárti sávba. A probléma az, hogy miközben az MSZP és a Fidesz egymást és a Jobbikot igyekszik megelőzni „rendcsinálásban", nagy sebességgel hagyják maguk mögött a szabadság valódi értékeit.

A baloldalnak már saját nevelésű, MSZP-tagkönyvvel bíró Jobbik-elnöke van Hajdúsámsonon, a szélsőjobboldali párt igazgatójának adatai szerint pedig több mint félezren cserélték le már fideszes párttagságukat Jobbik-tagkönyvre. A Fidesz és az MSZP vergődik a Jobbik hálójában, konkrét kérdésekben pedig csak versenyezni próbál annak bombasztikus üzeneteivel. Sok szocialista politikus így igyekszik kompenzálni az elmúlt évek súlyos politikai kudarcait. A Fidesz pedig - hiába igyekszik ezt Orbán Viktor egyedül a baloldal problémájaként feltüntetni - kényelmetlen ideológiai szorítóba kormányozta magát. Ezért fagy beléjük a szó akkor, amikor országgyűlési képviselőjük már szimplán börtönbe küldené a melegeket, és magzatcsonkítással vádolja meg a roma asszonyokat.

Mindezzel persze nem állítom, hogy az MDF a legjobb helyzetben van, és mindig a legtökéletesebb lépéseket tette. Nem nevezhető az a párt még kellően erősnek és jó érdekérvényesítőnek sem, miközben sok olyan kompromisszumot kellett megkötnie a fennmaradásáért, amelyet más pártoknak is. Azt sem állítom, hogy csak az MDF környékén vannak konzervatívok, hiszen a Fideszben is, sőt, még a szocialistáknál is szép számmal található ilyen mentalitású közéleti ember.

Mégis, hét szűk esztendő után kormányközelbe kerülve a Fideszt gúzsba köti saját jobboldali populizmusa. Nincs meg a válasz arra az új jelenségre, hogy a rendpártiság fő igazodási pontja már bizony nem a Fidesz, hanem a Jobbik. A Jobbik periferikus helyzetéből adódóan pedig minden erkölcsi és racionális logikai kritériumra fittyet hányva rakosgathatja egyre alacsonyabbra a rendpártiság mércéjét, majd hátradőlve várhatja, vajon a Fidesz hajlandó-e felvenni vele a versenyt.

Az MSZP és a Fidesz tehát igyekszik tartani a tempót, tart a versenyfutás „a rend valódi pártja" címért. De a retorikai harcot rendre elvesztik, hiszen ordenáré, vaskos kijelentésekben a Jobbikkal demokrata versenyezhet ugyan, de soha nem győzhet.

A rendpártiság ma a szabadságnál sokkal könnyebben „eladható" érték, s nincs is hiány az olyan „sajátmárkás, gazdaságos" ötletekből , mint a Jobbik „csendőrségnek" nevezett hétvégi utcai hőzöngése, a szocialisták tartalmilag sajnos végig nem gondolt Településőrsége vagy a Fidesz jogállami normákat is feszegető - és szakértők szerint a közbiztonság szempontjából teljesen indifferens - „három csapása".

Mára a szabadság korábbi képviselői vagy hátat fordítottak a szabadság politikájának, vagy elnyelte őket a történelem süllyesztője.  Az egyensúly aránytalanul elbillent a vak rendpártiság irányába, és ez a tendencia gyökeresen megváltoztatta a magyar konzervatívok helyzetét, szerepét és hangsúlyait.

Ebben a helyzetben semmilyen józan, európai konzervatív politikai csoportosulásnak sem szabad bekapcsolódnia újabb szólamként a minden más hangot elnyomó rendpárti kánonba. Egy konzervatív párt ilyenkor is az egyensúlyért, a megfelelő arányok megtalálásáért kell hogy dolgozzon, és a szabadság egyre némuló hangjának felemelésével kell hogy helyreállítsa a megbomlott összhangzatot. Ez az első olvasásra megdöbbentőnek tűnő kijelentés rögtön értelmet nyer, ha a rendszerváltás óta belénk rögzített pártpolitikai klisék helyett a konzervatívok alapvető értékei felől közelítjük meg a kérdést.

A konzervativizmus minden korban a felelős egyén szabadsága és a közösségi rend együttesének elérését tűzte ki célul. A „legnagyobb magyar" példáján keresztül szemléltetve: Az 1830-as években még a Dessewffy Józseffel szemben radikálisnak számító Széchenyi István az 1840-es években már a konzervatív pólust foglalta el, amikor a szerveződő egységes ellenzék radikalizmusával szembeállította a maga mérsékelt programját. És ez nem populizmus volt, hanem a rend és szabadság egyensúlyát szem előtt tartó politika.

A társadalom számára ma a konzervatívoknak kell a mindennapokban megmutatniuk, mit jelentenek valójában az olyan kifejezések, mint „az élet feltétlen tisztelete", „az egyéni felelősségvállalás fontossága", s nem utolsósorban a vállalt értékek feltétlen képviselete - kedvezőtlen politikai klímában is.

A konzervatívok feladata ma is, hogy a rend és a szabadság értékeit megfelelő arányban elegyítve kínáljanak friss alternatívát az egymás „überelésével" elfoglalt többiekkel szemben.  Mert van, amikor célszerű szembemenni a politikai trenddel, és van, amikor ez egyszerűen kötelesség is. (A szerző politikai szakértő)

Olvasson tovább: