Európa egyik legszörnyűbb tengeri katasztrófája 1994 szeptemberében 852 ember életét követelte. Az érintett családok minden évben a helyszínen hajítják a Balti-tenger hullámaiba a kegyelet koszorúit. Ám sokan még ma is azt kérdezik: miért?
1994 szeptemberében fagyos viharokkal köszöntött be az ősz a Balti-tengeren és egész Észak-Európában. Ám az észt fővárosban, Tallinnban, a hatalmas Estonia komphajóra felszálló utasoknak ez mindössze egy kis kalandot ígért a nem túl hosszú útra a svédországi Stockholmig. A hatalmas vízi jármű csaknem tizenöt éve rótta már az északi vizeket, és – a tengerészbabonára fittyet hányva – már többször is nevet cserélt, míg végül 1993 januárjában a svéd–észt EstLine Marine Company cég vásárolta meg. Az újra független Észtország ugyanis közben ismét bekapcsolódott a balti térség utasszállításába. Ettől kezdve az Estonia oda-vissza járta a két város közötti egyéjszakás távot.
Szeptember 28-án este 803 vidám utas özönlött be a hatalmas hajótestbe. A gépjárművel érkezők felhajtottak a rámpára, és a hajó gyomrában elhelyezkedő óriási raktérben a személyzet utasítása szerint leparkolták a 42 teherautót és a 34 személygépkocsit. Ezt követően az autóikat megfelelően rögzítették, az orrkaput bezárták, a sofőrök pedig csatlakoztak a többi utashoz a kabinokban és a fedélzeten. Este negyed 8-kor Avo Piht kapitány megadta a jelt az indulásra, és a 186 fős legénység mindent megtett a kényelmes utazás érdekében. A csaknem 100 km/óra erősségű szél és a 7 méteres hullámok ellenére az Estonia teljes sebességgel haladt.
Már félúton jártak valahol a Finn-öbölben, amikor éjjel 1 óra körül az utasok furcsa zajra lettek figyelmesek az orrkapu felől: mint amikor két fém összeütközik. Egy gyors ellenőrzés semmilyen hibát nem mutatott, ám alig negyedóra múlva a hajó erősen oldalra dőlt. Öt perccel később egy kétségbeesett női hang hallatszott a hangszórókból: „Häire, häire, laeval on häire” (Riadó, riadó, a hajón riadó van). Egy pillanattal később a személyzetet utasították, majd nem sokkal utána az általános „mentőcsónak-riadó” (hét rövid és egy hosszú kürtjel) is elhangzott, melynek hallatán mindenki köteles a kijelölt gyülekezőhelyre sietni. A hajó azonban közben annyira megdőlt, hogy ez gyakorlatilag lehetetlenné tette a mozgást. A folyosók halálos csapdává váltak. Sokan ittasak is voltak, ami még jobban megnehezítette számukra a tájékozódást és a fedélzetre való feljutást.
A rádiós ugyan leadta az S. O. S. jelzést, de a kommunikációs nehézségek és az áramellátás megszakadása miatt nem tudta megadni helyzetüket. Az Estonia rádióadása fél 2-kor hirtelen megszakadt. A túlélők szerint ekkor rohamosan süllyedni kezdett, és alig negyedóra alatt teljesen eltűnt a hullámokban. Tíz mentőcsónakja ugyan automatikusan felfújódott, ám az erős szél elfújta őket, így a fedélzetre kijutó utasok kénytelenek voltak mentőmellényben a 10 fokos vízbe vetni magukat. A többségük azonban a hajótestben ragadt, amely egyben a koporsójuk is lett.
A Mariella nevű utasszállító ért leggyorsabban a szerencsétlenség helyszínére, és azonnal megkezdte a mentést, amelybe a parti őrség helikopterei is bekapcsolódtak. A hajók megpróbáltak a vízen lebegők mellé sodródni, ám ezt nagyon megnehezítették az egyre rosszabbodó időjárási viszonyok. Ráadásul az Estonia mentőmellényei javarészt régiek és hibásak voltak. Ezért több mint 200 mentőmellényt és sok felfújható narancssárga, fedett gumicsónakot dobtak le a fedélzetükről. Így is csak 138 embert sikerült élve kihalászniuk a jeges vízből. Egy ember egy svéd kórházban halt meg. Az utolsó túlélőre csak reggel 9 órakor találtak rá egy mentőcsónakban. A csodával határos módon még nem végzett vele a hipotermia.
Egy svéd vízimentő magához ragadott egy tehetetlenül lebegő férfit a vízben, de mivel a helikopter emelőgépe éppen elromlott, egy másik helikoptert kellett hívni a kiemelésre. Sajnos az a tíz perc, mire odaért, túl hosszú időnek bizonyult. A holttestek közül csupán 95-öt tudtak a felszínre hozni, és egy későbbi megállapodás szerint a többiek végső nyugalmát már nem fogják zavarni.
A balesetet vizsgáló bizottság 1997 decemberében tette közzé a jelentését. A víz alatti kamerák felvételei is megerősítették, amit a szakemberek már korábban feltételeztek: az orrkapu zárjai a viharban eltörtek. Ezért vált le a hajóorr, szabad utat engedve a beáramló víznek. Sajnos az érzékelők a helyükön maradtak, így a kapitányi hídon nem jelezték a műszerek, hogy nyitva az ajtó. Ráadásul a komp nem rendelkezett az első és hátsó kapu mögötti vízelválasztó zsilippel, ami megakadályozta volna, hogy a hajótest megteljen. A rakománytérben lévő kamera képén ugyan lehetett volna látni a beáramló tengert, de a személyzet nem nézett a monitorra. Az Estoniát ugyan eredetileg partközeli forgalomra tervezték, de a Tallinn–Stockholm közötti útvonal több mint fele a nyílt tengeren zajlott. Egyes vélemények szerint a hajót az orosz titkosszolgálat süllyesztette el, mert rájött, hogy a svéd hatóságok kémkedésre használták a járművet. Ez azonban inkább csak fantáziadús forgatókönyvírók agyszüleménye. Az áldozatok családtagjai később hatalmas összegű kártérítést kaptak, ez azonban nem enyhítheti fájdalmukat.
2009. 10. 30. (XIII/44)
