Kereső toggle

Aral: a haldokló tenger

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Edigejnek elcsüggedt a szíve – maga is tengervidéki sztyeppelakó volt, megszokta az Aral-melléki pusztaságokat, de ilyenre nem volt felkészülve. Az örökké változó, kék tengertől, amelynek a partján felnőtt, a víz nélküli halott vidékre!” Az idézet Csingiz Ajtmatov 1981-ben íródott könyvéből való, de ami az Aralt illeti, a történet régebben kezdődött.

Aral: a szó türk nyelven szigetet jelent, és az itteni emberek életében valóban egyfajta éltető oázis szerepét töltötte be a környező sivár sztyeppék között elterülő hatalmas víz. Az itt élő kazahok nem vándoroltak egyik helyről a másikra, eltartotta őket a halban gazdag tenger, így ment ez évszázadokon át. A változás az 1960-as évek után kezdődött. Sok halász biztosan nem ismerte az akkori kormány döntéseit, az viszont egyre észrevehetőbb lett, hogy a víz megy el: évről évre mind messzebb és messzebb kellett gyalogolni a partig, míg már mindenki tudta – a tenger haldoklik, szárad. Az Aral, egykor a világ negyedik legnagyobb tava, beltengere gyors ütemben zsugorodni kezdett – annyira, hogy 2003-ban a víz felületéből egynegyed maradt csupán, tömegéből pedig mindössze tíz százalék. A víz mind beljebb és beljebb húzódott a partoktól, rozsdásodó hajókat hagyva a sós pusztaság kellős közepén, míg a nemrégiben forgalmas városok kikötői víz nélkül maradtak – sok-sok kilométernyire az egyre távolodó tengertől.
„Az Aral-tenger nem elpusztult, az Aral-tengert megölték” – mondja Nazsmadin Muszubajev, a régió egyik vezetője. Ő még emlékszik, amikor az 1960-as években a szovjet kormány Üzbegisztán fővárosában, Taskentben tartotta plenáris ülését. Akkor és ott ismertette a vízügyi miniszter a környék gyapottermelésének növelésére irányuló grandiózus kormányterveket, melyek értelmében a két legnagyobb közép-ázsiai folyó – az Amurdarja és Szirdarja – medrét elterelik, hogy ezáltal biztosítsák Kazahsztán és Üzbegisztán gyapotföldjeinek öntözését.
„És mi lesz az Arallal?” – kiáltott fel valaki a teremben. „Az Aralnak – felelte a miniszter – nem marad más, mint szépen meghalni”. Az Aral halála azonban nem sikerült szépre.
Ahonnan elvonult a tenger, nem sok minden maradt: az egyre messzebb húzódó és sósabbá váló vízből kipusztultak a gazdasági szempontból értékes halak – így a környéken lakó, halászatból élő emberek jelentős része munkalehetőség híján kénytelen volt elhagyni szülőföldjét és más vidékre költözni. Az ittmaradottak rendkívül ínséges körülmények között küszködnek a megélhetésért – sokszor az éhezés határán. A szél által hatalmas körzetben szétoszlatott sós (és műtrágyás) pornak köszönhethetően sok növény és állatfajta kipusztult, az embereknél pedig drámai módon megugrott a különböző, errefelé eddig nem ismert betegségek megjelenésének aránya. A nyelőcsőrákosok számát tekintve világelsők lettek, de gyakori a vérszegénység, valamint többfajta légúti, szem-, máj- és vesebetegség, és megnőtt a gyermekhalandóság.
Az Aral egykor hatalmas vízfelülete jótékony hatással volt a klímára: a párás levegő kellemes időjárást biztosított, míg most a nyár kibírhatatlanul forró és száraz, a telek pedig kemények és hosszúak. És ha ez nem elég, van még egy kis gond. Az egykori szovjet kormány az Aral-tenger egyik lakatlan szigetét használta biológiai fegyverekkel kapcsolatos kísérletezésekre. A Vozrozsgyenije (Újjászületés) nevet viselte az a szupertitkos hely, ahol lovakat, juhokat, majmokat és más kísérleti állatokat oltottak be olyan betegségek kórokozóival, mint például a himlő. Miután 2001-ben a sziget összeolvadt a szárazfölddel, megnőtt az esélye annak, hogy a halálosan veszélyes mikroorganizmusok megőrizvén életképességüket fertőzött rágcsálókon vagy más úton-módon elterjedhetnek.
Sokáig valóban nem történt semmi, csak a pusztulás tétlen szemlélése; aztán a rendszerváltással itt is megmozdult valami. A tenger megmentésére irányuló első tervek a kilencvenes években jelentek meg, egy évvel azután, hogy az Aral kettévált egy kisebb északi és egy nagyobb déli részre. A 2005-ben felépült hatalmas Kokarali-gáttal legalább a felső, úgynevezett Kis-Aralt tudják megőrizni a pusztulástól – ezzel azonban a déli részre vár biztos halál. A tudósok számításai szerint az egész tengert nem lehet többé megmenteni. Még ha egyáltalán nem használnák az Amurdarja és a Szirdarja folyók vizeit öntözésre, (tehát megszűnne a mezőgazdaság a régióban), akkor is kétszáz évig tartana, míg a víz elérné eredeti méreteit. A Világbank segítségével, hatvannyolc millió dollárnyi hitelből megépült gát hozzájárult ahhoz, hogy a Kis-Aral már negyven százalékban visszanyerte tömegét, és vize sem olyan sós már. A halászhajók újra a vizeken vannak, a környék pedig csapadékosabb lett.
„A tenger elment a kikötőnkből, de nem ment el a szívünkből” – hirdeti egy ütött-kopott tábla a valamikor virágzó, ma igencsak kopottas, elhanyagolt város bejáratánál. A tenger innen még negyven kilométerre van, azonban – ahogy ígéri a kazah kormány – a második gát megépítésével 2010-re elér idáig. A 126 millió dolláros beruházás reményt ad arra, hogy Aralszk, az egykor legnagyobb arali város kikötőjét újra elérje a víz.
A város lakói egy emberként várják ezt a percet. Mindenki igyekszik elfelejteni azokat a sötét éveket, amikor eltűnt a víz, a munka és a remény. A férfiak tömegesen nyúltak az üveg után, sokan öngyilkosok lettek. Most jövögetnek vissza még az öregek is: „Ráérünk még meghalni – mondogatják – most már kivárjuk, míg újra itt lesz a tenger.” Egyikük meséli hogy hány tengerben fürdött már: az Északiban, a Kaszpiban, a Fekete-tengerben, de ahogy mondja: „Egyik sem az igazi: olyan csípősek azok. Az Aral az selymes, kellemes. Rengetegen nyaraltak itt Aralszkban a szovjet időkben, nemhiába – emlékezik vissza az öreg.
A már megépült gátnál zajlik az élet: a parton valóságos sátorváros van, itt laknak azok a halászok, akik messziről utaztak ide a munkáért. Bár sokat kell távol lenni otthonaiktól, a növekvő bevételek miatt egyre többen mégis ezt választják.
Ami pedig a tovább száradó déli Nagy-Aralt illeti – ott más típusú terveket szövögetnek. A néhai meder ugyanis valószínűleg kőolajmezőket rejt magában, a helyszínen már évek óta folynak a kutatások. Bár ez komoly anyagi haszonnal kecsegtet – (legalábbis a máris jelenlévő Shell és a japán JNOS társaságok, valamint, ahogy a helyiek megjegyezték: az „oligarcháink” számára) – ez az évszázadok óta itt élő halászdinasztiák mai, tengerük nélkül maradt leszármazottainak sovány vigasz. Arról nem is beszélve, vajon milyen újabb ökológiai következményekkel jár egy újabb ambíciózus emberi beavatkozás.

Olvasson tovább: