Kereső toggle

Aranyásók

2009-ben valahol Magyarországon

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kunszentmártoni rendőrök a közelmúltban négy nyugdíjast szabadítottak ki, akiket szabályosan rabszolgasorban tartottak. Fogva tartóik eltartási szerződést kötöttek velük, majd munkára kényszerítették őket, járandóságukat pedig rendre elvették tőlük. Egy lapunknak nyilatkozó emberi jogi aktivista szerint elsősorban vidéki oláhcigány családoknál elterjedt szokásról van szó, ahol – a lehetőleg „gádzsó”, vagyis magyar – csicska személyes tulajdonnak számít, és a család „fajsúlyát” érzékelteti köreikben, ha lehetőség szerint minél több sürgölődik a ház körül vagy a vállalkozásban.

Ferenc lakóhelyén szinte százszázalékos a munkanélküliség, ezért az itt élők többségéhez hasonlóan ő is alkalmi munkákból tengeti életét. Ez azonban többnyire feketézést és embertelen körülményeket takar – meséli az egykori művezető, akinek lassú lecsúszása tipikus társadalmi jelenségnek mondható. A legalját számára az jelentette, amikor egy vállalkozó família kezében volt a sorsa. Húsüzemben dolgoztatták kiskönyvvel, reggel háromtól este tízig két és fél hónapon át, miközben egy pincegarázsban aludt tizenkilenced magával. Mosdó az udvari csapnál volt, a WC pedig a száz méterre lévő kis-erdőben – elevenítí fel dermesztő élményeit a férfi, aki egyedül a kosztra nem panaszkodhatott: „egy húsüzemben nem szokott éhezni az ember”. Fizetéskor alig hitt a szemének: a bérükből vastagon levonták az étkezést és a szállást is. Ráadásul nem lehetett hazamenni, mondván, szezonális munkáról van szó, nem lehet itt szaladgálni jobbra-balra, majd hazamegy, ha vége. „Két és fél hónapig bírtam, akkor megszöktem, de a család nem adta fel, keresett mindenhol, úgyhogy a rokonoknál kellett bujkálnom” – emlékezik Ferenc, és máig nem mert rendőrökhöz fordulni, mert meggyőződése, hogy hosszú távon ő húzta volna a rövidebbet. Rejtőzködött és várt, hátha elfelejtik sanyargatói. Ma, a rémálom után másfél évvel érezheti csak biztonságban magát, miután hallotta, hogy a család másik szerencsétlen balekot talált helyette.
Tavaly háromszázharminckilenc esetben indítottak nyomozást személyi szabadság korlátozásának ügyében, a felderítési arány közel ötvenszázalékos. Külön nyomozócsoport nincs ráállítva ezekre az ügyekre, mert minden eset egyedi, az adott kapitányság folytatja le a vizsgálatokat – áll a rendőri tájékoztatóban.
„A felszínre csak a jéghegy csúcsa kerül, pedig egy igen elterjedt szokással állunk szemben” – állította lapunknak egy névtelenséget kérő emberi jogi aktivista, aki nem egy félős típus, családját azonban nem keverné a zavarosba. Amióta elesett emberekkel, – saját elnevezésében – „aranyásókkal” foglalkozik, számtalan fenyegetést kapott. Az aranyásók szinte mindegyike szerencsétlen sorsú, teljesen kiszolgáltatott, csaknem emberi roncs, akik sok esetben egy egész kolónia kiszolgálói, „csicskásai”. Főleg azok a roma családok alkalmazzák a modern rabszolgatartásnak ezt a módszerét, akik állattartással foglakoznak. A sok esetben állati sorban tartott emberek ennivalóért és koszlott szállásért dolgoznak, öregségi vagy rokkantsági nyugdíjuk „gazdájuk” kezében landol. „Amikor ilyen esetekkel találkozom – mondja a roma ősökkel is büszkélkedő Károly –, azonnal megmozdul bennem a tenni akarás, csakhogy nem lehet ajtóstul a házba rontani, komoly, megfontolt lépésekre van szükség ahhoz, hogy ezek az emberek újra önállóak legyenek.”
Egyik sikeres mentőakciója tipikus esettanulmánya az így derékba tört sorsoknak. A pesti születésű férfi szüleivel élte megszokott külvárosi életét, anyja halála után édesapjával laktak a viszonylag nagy házban, mivel azonban a telek értéke megemelkedett, nővére rábeszélte őket az eladásra. A történet itt fordult horrorba, mivel a testvér eljárása után még egy lakásra sem futotta a nekik jutó részből, ezért az apa szülőfalujában voltak kénytelenek egy rozzant vityillót vásárolni. A zsákfalu közvetlenül a román határon fekszik, és ennél már csak belvízhelyzete volt még nagyobb hátránya. Ezt az apja halála után egyedül maradó Pál hamar meg is tapasztalta, amikor a rozoga kalyiba egy ízben majdnem rádőlt. Az életveszélyes épületet végül a falu egyik gazdája vette meg húszezer forintért, Pál pedig átmeneti szállón húzta meg magát. Egészsége folyamatosan romlott, kórházba került, ahol egy szimpatikus roma férfival került „kórházi” barátságba. Szó szót követett, a férfi ellátást, kevés munkát, bőséges gondoskodást kínált hősünknek, aki gyorsan beleegyezett az alkuba. Jövedelme rokkantnyugdíjából állt, amit újdonsült barátai már első ízben átvettek helyette a postás kezéből. Az ígért kevés munka hajnaltól késő estig tartó robotban, nyolc ló, öt tehén, számtalan aprójószág ellátásában realizálódott. Ezt időnként még megfejelték a rokonságnál végzett udvartakarítással, sőt volt, hogy napszámba is adták egy kőműves mellé. Az étel változatos volt: a konyhai maradéktól a luxusnak számító zsíros kenyérig terjedt a minőség. Pál rendszeres verésről is beszámolt, amit a család gyerekei hajtottak végre egy kis szórakozás kedvéért.
Az egyik napszámosrobot idején találkozott Károllyal, aki autója csomagtartójába bújtatva szöktette meg a férfit, és biztosított neki egy helyet, ahol átmenetileg meghúzhatta magát. Holmijáért egy ismerős rendőrrel mentek el, akinek a jelenlétében sikerült visszaszerezni Pál kevéske értékét. A férfi ma sem él teljes életet, Károly gondoskodik segítségről, de a férfi boldog, mert megszabadult a – megfogalmazása szerint – földi pokolból.

Olvasson tovább: