Kereső toggle

Albert Györgyi: talán eltűnök hirtelen

Szomorúan sikeres élet után tragikus halál

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hirtelen, de nem előzmények nélkül tűnt el Albert Györgyi. Sokat beszélt
magáról, hol terápiának beállítva, hol a hasonló helyzetben levők iránti
felelősségérzetet emlegetve. A média előtti feltárulkozásának köszönhetően sokat
tudunk róla, de azt senki nem tudja, mi lehetett volna belőle, ha élete fontos
pontjain másképp dönt.



Fotó: Somorjai László

Így csak annyit mondhatunk, hogy egy tehetséges ember tűnt el a személyében,
a rendszerváltás időszakában megújulni vágyó média száguldó riportere, aki
fénykorában „csak azzal nem készített interjút, akivel nem akart”. Ma a
köztudatban személye mégis összeforrt a depresszióval, az értelmiségi
alkoholizmus emblematikus figurája lett, akinek szinte az egész élete a
férfitársadalom elleni vádirat.

Pszichológusok vitatkoznak a diagnózisán. Van, aki úgy véli, helyes volt
antidepresszánsokkal és kibeszéléssel segíteni, mások úgy vélik, nem véletlen,
hogy tíz év alatt sem történt az állapotában javulás, hiszen a helyes diagnózis
borderline személyiségzavar lett volna, amihez más kezelési módot kellett volna
találni. A veszteség miatt most sok jóérzésű ismerőse is úgy érzi, tehetett
volna többet érte, ám valójában az látható, hogy bőven akadtak Györgyi életében
olyanok, akik készek lettek volna segíteni. Akadtak, akik legszívesebben erővel
is kirángatták volna az alkohol és a depresszió által ásott gödörből. De Györgyi
felkészült értelmiségi válaszokat adott a nagyjából tudatos önpusztításra, sőt
saját ideológiát épített az ellene elkövetett csoportos és egyéni vétségekből.
Ahhoz azonban, hogy hány feleség emlegette keserű szívvel, annyi
hozzáfűznivalója volt, hogy „a szerelemről nem tehet senki”… (Élet a halálból.
Hetek, 2005. szeptember 23.)

A szerelem kedvéért eldobott életekkel, vagyis az abortuszaival kapcsolatban már
sokkal tisztábban látott. „Ha nekem nem lettek volna ezek az abortuszok, akkor
még ma is azt hajtogatnám, hogy felvilágosult nőként jogom van a testemhez, és
hogy tizenkét hétig a magzat még nem ember. Ezzel szemben a tapasztalatom az
volt, miután először feküdtem fel az asztalra, hogy a megfogantatás pillanatától
kezdve az, és én egy ártatlan embert fosztottam meg attól, hogy kipróbálja,
milyen az, élni. Úgy éreztem, valami ősbűnt követek el” – vallotta meg a fent
idézett cikkben. Innentől kezdve vált az az életforma, amire úgy emlékezett
vissza, hogy a városban minden valamirevaló férfi „megvolt” neki – akadt köztük,
aki éveken át egyszerre tartott ki mellette és a felesége mellett, volt, akiről
azt állítja, az esküvője előtt találtak ideiglenesen egymásra, mással a felesége
terhessége idején volt kapcsolata –, szóval az abortuszok után vált ez az
életforma alkoholtól csúszóssá a lába alatt. Pedig ő csak azt szerette volna,
hogy szeressék…

Mindvégig makacsul megtartotta a szüleihez fűződő, megbocsátást nélkülöző
viszonyát, valami olyan érv mentén, hogy ők tehetnek arról, hogy nem találja a
helyét a világban. Ezzel minden tanács ellenére sem volt képes leszámolni, pedig
érkeztek hozzá minden irányból. Valamiért úgy érezte, alanyi jogon jár neki ez a
neheztelés, kiérdemelte a depressziójával. Olyannyira nyíltan beszélt magáról, a
betegségéről, hullámzóan változó érzelmeiről, hogy ezzel többek szerint átlépett
egy bizonyos határt, amit előtte még nem léptek át. A helyzet sajnos az volt,
hogy a depressziósok és az alkoholisták nem sokat nyertek az általa levont
tanulságokból, a valóságshow-k világában viszont éppenséggel kapóra jött egy
végletekig spontán megnyilvánuló médiaszemélyiség. Az őszinteség elvét valló
száguldó riporterből így lett reality-sztár…

Egyik utolsó próbálkozásaként a televízió nyilvánossága előtt egy hivatásos
„látó”, Joshi Barat segítségével igyekezett értelmezni az értelmezhetetlent:
miért úgy reagált az élete eseményeire, ahogy? Alig két héttel később egy
budapesti taxi ülésén tragikus hirtelenséggel örökre lezárult a kérdés számára.

Nagyon nehéz elbúcsúzni egy negyvennégy éves embertől, akiről biztosan lehet
tudni, hogy életének csak a felét élte meg, és szakmai sikerei ellenére sem
lehet feltétlenül azt mondani, hogy éppenséggel a jobbik felét. Vajon azt mondta
volna ő is, hogy „elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom”? Vajon úgy
érezte-e, hogy volt élete a halál előtt? Azt, hogy van-e élete a halál után,
most már biztosan tudja.

Negyvennégy év címszavakban

Albert Györgyi 1964-ben született Budapesten. Szüleivel együtt élt Indiában,
Nigériában, Líbiában. A nigériai Lagosi Egyetem után az Eötvös Loránd
Tudományegyetem angol–történelem szakára járt, majd a rendszerváltás hajnalán
elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskoláját. Dolgozott többek között a Magyar Rádió
Külföldi Adások Főszerkesztőségén, szerkesztő-műsorvezetője volt az Ötödik
sebesség
és a Reggeli csúcs című rádiós műsoroknak. A Magyar
Televízióban volt szerkesztő-műsorvezetője egyebek mellett a Reggelnek, a
Nap-keltének, dolgozott főszerkesztőként is a Total Film című
folyóiratnál. Több ízben közvetített az Oscar-díjak átadásáról, készített
interjút többek között John Travoltával, Madonnával, Gregory Peckkel, Joseph
Hellerrel, Paul Simonnal, Glenn Close-zal.

Az utóbbi időben a megújult ATV-ben A nő helye című műsort vezette.
Megjelent önéletrajzi könyve, amelyben a nyilvánosság elé tárta depressziójának
részleteit, majd egy újabb kötetben még részletesebb leírást adott
párkapcsolatairól. Legújabb könyve előkészületben volt, és közben egy
úgynevezett „igényes aktfotósorozatra” készülődött. Utolsó éveiben főként a
bulvárlapok profitáltak nyilvánosság előtt zajló életéből.

Olvasson tovább: