Kereső toggle

Reménységgel vetnek

Kezdődik a hét bő esztendő? Rekordárakra számítanak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nincs még igazi színe a búzának, itt-ott még a tavalyi kukoricaszár is
kilátszik belőle, de már zsendül, erősödik az őszi vetés. Erős északi szél fúj,
hajtja a fellegeket maga előtt, eső illatát hozza felénk. János gazda a szemét
árnyékolva, bizakodva néz a távolba, és halkan megjegyzi: a kovácsházi határ már
ázik. Jó jelnek számít.

Miközben a tanyája felé döcögünk, a tavalyi termésről beszélgetünk. Volt
fagy, volt aszály, de mégis sikeres volt a mezőgazdaságnak a tavalyi év. A
gabonaárak a csillagos égig emelkedtek, és tavaszra is ott maradtak.
Hatezerötszáz a kukorica mázsája, de még a zab is ötezer felett van – mondja
János elgondolkodva. Ilyen év még nem volt, amióta a mezőgazdaságban dolgozik, a
világpiac meglepő áremelkedést produkált. Persze a magyar gazda ilyenkor is sír,
de János csendben bevallja, nincs okuk a panaszra.

A kígyósi határban fekszik a tanyája, közvetlen a nemzeti park mellett . Az
ősgyepet bérbe kaszálja egy vállalkozó, legeltetni tilos rajta. János szerint ez
butaság, mert a gyepnek kell a birka- meg a marhatrágya, de hiába győzködi évek
óta a hatóságot, nincs pardon: ha a jószág a tilosban legel, bizony bírság a
dolog vége. Bürokrácia. János szerint ez az ország összes bajának az oka, és
erre már csak hab a tortán az unió szabta pályázati, támogatási rendszer. „A
paraszt értsen a földhöz, a fiskális szántsa a papírt” – idézi a nagyapja
kedvenc szavajárását a kígyósi gazda.

„Deres fejjel kellett iskolába járni, hogy papírt szerezzek arról, amihez mindig
is értettem, amit mindig is műveltem” – mondja bosszúsan János. Tavaly az egyik
vidékfejlesztési pályázat benyújtásának feltétele volt az aranykoszorús
gazdabizonyítvány megszerzése. Mese nem volt, újra iskolapadba kellett ülni. A
környezetvédelem előírásairól tanultunk a legtöbbet, úgyhogy a pesti
„cserebogár-simogatók” (Greenpeace-aktivisták) se tudnak többet, mint mi –
mondja nevetve János. Nagyon komolyan vettük a tanfolyamot, mert az oktató már
az első nap elmondta, hogy az unió az összes bevételének a negyvenöt százalékát
költi a vidék- és agrártámogatásra. „Mondom is a komámnak, na ezt jó, hogy
megtudtuk, mert hátha nekünk is csurran-cseppen ebből a kimondhatatlanul nagy
pénzből egy kicsi, ha már hivatalosan tanultuk a gazdálkodást.”

A tavalyi gabonapiaci árrobbanás után most mindenki bevetette még a hátsó
udvarát is búzával – mondja János. A búza ára folyamatosan növekszik, de a
kukorica mázsánkénti ára is emelkedik majd nyár elején, mert az olcsóbb
készletek rövidesen elfogynak. János szerint a búza vetése mindig jobban
jövedelmez a gazdáknak, mert a kukorica tenyészidején az aszály kialakulásának
lehetősége sokkal nagyobb.

A portán igazi tanyasi rendetlenség fogad bennünket. A kuvaszok acsarkodnak
felénk rövid láncainkról, a két korcs tacskó pedig a nadrágszáram után kapkod,
jobbról és balról egyszerre. János gazda csak mordul egyet, mire a kutyák
azonnal leülnek. Kell a tanyán a házőrző, tavaly negyven tyúk tűnt el egy
éjszaka. „Talán róka volt” – mondom tétován. „Valószínű, de két lábon járt, meg
gumicsizmában, mert megtaláltuk a nyomát” – mondja a gazda komoran. Szólt ugyan
a körzeti megbízottnak, de az csak mondta, tartson több kutyát. A tyúkoknak
azóta sincs se híre, se hamva. Megfogadtam a jó szót, ide hoztam ezt a két
„vérebet”, azóta még a postás sem mer kiszállni az autójából – mondja büszkén a
gazda. A tanya körül sűrű bozót, tyúkok, gyöngyösök kapirgálnak békésen.
Lábasjószág azonban alig van. Az istállók, a disznóólak szinte üresek, nem éri
meg tartani, csak maguknak. Olyan alacsony árakkal dolgoznak a felvásárlók, hogy
a disznók által felzabált takarmány ára sem jött már vissza. A szürkemarhákat a
múlt héten adták el, hat tehenet meg négy bikaborjút vitt el az egyik ismerős,
aki megszállottként rajong az őshonos jószágokért. A kaszálás csak vitte a
pénzt, a kukorica meg túl drága volt ahhoz, hogy takarmányként etessék fel.
Maradt néhány disznó, szigorúan a családnak.

„Évekkel ezelőtt sokat küzdöttem a környékbeli földekért, és bár nehezen, de
sikerült megvenni őket egy német befektető elől. Ma már aranyat érnek, pláne ha
jól terem a búza” – meséli a birtok történetét János gazda.

A fóliasátor felé indulunk, ahol a kisebbik fiú ülteti a paprikapalántákat.
Sanyi környezetvédelmet tanul a mezőtúri főiskolán, de a földművelés a mindene.
A mezőgazdaság jövedelmezőségéről kezdünk vitázni, de a fiú megingathatatlanul
állítja: szép jövő áll a magyar agrárium előtt. A világpiacon óriási kereslet
van a gabonára, és az árak sem esnek vissza a tavalyelőtti szintre. Sanyi gyors
kereskedelmi mérleget állít fel: itthon tizenhatmillió tonna gabona terem
évente, ebből nyolcmillió a hazai fogyasztás. Ha az állattenyésztés frontján
sikerül az unióval egyezségre jutni, akkor egy-két millió tonna elmegy
takarmányozásra. A maradék a bioetanol ágazatba kerülve nagy hasznot hajt majd a
gazdáknak. Vitázunk ezen a megállapításon is, mert a nagy hírveréssel
beharangozott bioetanol üzemekből még egy sem működik, de nem győzöm meg az
igazamról. Sanyi szerint annyira átalakult a birtokszerkezet az utóbbi néhány
évben, hogy a nagybirtokosoknak csak egy célja lehet, a gabonatermesztés. Aztán
legyint egyet: ha nem is lesz etanolüzem meg bioüzemanyag, akkor sincs gond,
mert az élelmiszerárak növekedése megállíthatatlan lesz a jövőben.

János gazda mosolyogva hallgatja a vitánkat, majd csendben csak annyit mond,
hogy a kedélyeket lehűtse: „nagyapám mindig azt mondta, csak azzal a terméssel
számolj, ami már a góréban van”. Olyan bölcsesség ez, amire egyikünk sem tud
semmit mondani, úgyhogy inkább ebédelni indulunk a szép jövőben reménykedve.

Olvasson tovább: