Kereső toggle

Huszonöt éves a naplóbotrány

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amikor 1938-ban az amerikai CBS csatornán leadták Orson Welles Világok harca
című rádiójátékát, amely tudósítás formájában egy valódi Mars-támadást imitált,
az emberek félelmükben az utcára tódultak. A Da Vinci-kód vagy Nessie, a skót „taviszörny”
szintén busás hasznot hozott már kitalálóinak, ám a nívós nyugatnémet Stern
magazin 1983. április 25-ei számának címlapján bejelentett fantasztikus hírről
kezdetben még a tudósok is elhitték, hogy igaz.

A politikai hetilap rögtön le is közölt tíz részletet „a Führer kézírásos
naplójából”, melyet állítólag 1932-ben kezdett, és két héttel a berlini
bunkerben elkövetett öngyilkossága előtt hagyott abba. A szerkesztőség tervei
szerint az első részt még 28 folytatás követte volna heti adagolásban. A
szenzációs anyag 62 darab fekete műbőrbe kötött, egyenként másfél centiméter
vastag jegyzetfüzetből állt. A nagypolitikai események mellett az igazán érdekes
részeket a személyes, magánjellegű bejegyzések szolgáltatták. Egy helyen Hitler
arról panaszkodik, hogy az orvosai által felírt gyógyszerektől folyton
felfúvódik és bűzös a lehelete. Máshol elmeséli, hogyan szerzett VIP-jegyet a
szeretőjének az 1936-os olimpiára. A legtöbb feljegyzés azonban olyan unalmas
protokolláris eseményekről tájékoztat, mint egy pártkongresszus megnyitása vagy
egy-egy város polgármesterével való találkozás.

A kéziratra a napló egyik riportere, Gerd Heidemann bukkant. A történelem után
érdeklődő férfi korábban még a lakását is eladta, hogy megvásárolhassa Hitler
egykori helyettesének, Hermann Göringnek a jachtját. 1980-ban Heidemann
meglátogatta Fritz Steifelt, a náci relikviák egyik gyűjtőjét, aki mutatott neki
egy részt az állítólagos naplóból. Állítása szerint azt egy Dr. Konrad Fischer
nevű férfitól kapta, akinek viszont Kelet-Németországban élő testvére
csempészte át azt a határon. A háború utolsó napjai alatt a nácik megpróbálták
megakadályozni, hogy értékes dokumentumok kerüljenek a szövetségesek kezére,
ezért a berlini bunkerből a bajor Alpokban található Berchtesgadenbe küldték
azokat. Fischer állítása szerint azonban a naplót szállító repülőgép a cseh
határ közelében lezuhant, az értékes iratokat pedig egy helybeli parasztgazda
találta meg és rejtette el. Ezeket szerezte meg később Fischer bátyja, aki az
NDK belügyi tisztjeként szolgált. Heidemann készségesen elhitte a történetet, és
rábeszélte főnökeit, hogy 9 millió márkáért vegyék meg a naplót a
tulajdonosától.

A sajtó óriási szenzációként tálalta a felfedezést, amely valóban nagyot
durrant. A lap eladott példányszáma nagyságrendekkel nőtt, a londoni Sunday
Times pedig hatalmas összeget fizetett a közlési jogért. Az amerikai Newsweek
kissé óvatosabb volt, és hiteles szakértői vizsgálatot követelt. A Stern
korábban elfogadta Hugh Trevor-Roper brit történész és Gerhard L. Weinberg
amerikai professzor véleményét, akik rövid szemrevételezés alapján
nyilvánították valódinak a naplót.

Egy sajtótájékoztatón azonban egy másik brit történész kellemetlen kérdést tett
fel: vajon megvizsgálták-e vegyileg a tintát, amellyel a naplót írták, hogy
megbizonyosodjanak eredetük időpontjáról? Ettől kezdve egyre több kétely merült
fel a hitelességről. Hitler egykori munkatársai és a korral foglalkozó
történészek sem tudtak arról, hogy a Führer kézzel írt naplót vezetett volna.
Szinte mindig diktált, mert Parkinson-kóros keze nagyon remegett.

Ezt követően a Stern is kénytelen volt alaposabb vizsgálatot követelni. Az
írásszakértő – megvizsgálva a naplórészletet – néhány nap után kijelentette,
hogy „egy igen gyatra hamisítvánnyal” van dolga. A legmegdöbbentőbb hiba a
címlapon levő gót betűs monogram, amelyet A. H. helyett F. H.-nak írtak, és
eddig senki nem figyelt fel rá. Amúgy a szövegét Max Domarus 1962-ben kiadott
Hitler: Beszédek és nyilatkozatok, 1932–1945 című könyvéből vették át, és még az
abban szereplő pontatlanságokat sem javították ki.

A döntő bizonyítékot azonban a dokumentum vegyelemzése szolgáltatta. Az
ezüst-kloriddal történt vizsgálat minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy
a papírlapok nem régebbiek két évnél. Emellett azt is kimutatták, hogy a tinta,
a műbőrkötés és a jegyzetfüzetek kötésében található ragasztó is mind a háború
utáni időszakból származnak. Mindezek alapján a német szövetségi bűnügyi hivatal
május 5-én kijelentette, hogy csalás történt, és eljárást indított az ügyben
szereplők ellen.

Hamar fény derült a teljes igazságra. Fischerről kiderült, hogy Stuttgartban él,
valójában Konrad Kujaunak hívják, és kovácsként dolgozik. Valóban él egy
testvére keleten, de nem tábornok, hanem vasúti sorompókezelő. Az ügyes kezű
Kujau a hetvenes évek végén kezdett náci relikviákat hamisítani, amelyeket
gazdag és hiszékeny gyűjtőknek adott el. Amikor aztán a kezébe akadt Domarus
könyve, úgy döntött, hogy megpróbál ő is meggazdagodni egy nem létező napló
megteremtéséből.

Éjjel-nappal dolgozott. Először felskiccelte a mondanivalóját, majd tintával
bemásolta őket a naplóba. A papírlapokat kőporral dörzsölte be, majd teával
foltozta össze, hogy a sárgás színnel teremtsen régies megjelenést neki. Amikor
elkészült, már csak egy kalandos történet kellett, hogy elhitesse, hogyan került
a birtokába.

A férfi ugyan sokáig tagadott, de amikor a tárgyaláson kiderült, hogy Heidemann
sokkal több pénzt kért a Sterntől a naplókért, mint amit neki ígért, végül mégis
kitálalt. Két évvel később mindkettejüket bűnösnek találták csalásban. Miután
Kujau kiszabadult a börtönből, egy galériát nyitott Stuttgartban, ahol hiteles
hamisítványokat adott el – ezúttal törvényesen. A Stern főszerkesztője azonban
belebukott a botrányba. Az „évszázad csalása” ugyan lelepleződött, de még ez sem
ért fel 300 év eltüntetésével a történelemből. Márpedig Kujau kései utódja,
Herbert Illig német történész éppen ezt tette. Csakhogy ő valóban meggazdagodott
erősen vitatott elmélete révén.

Olvasson tovább: