Kereső toggle

Az űrverseny Ötven éve

Szputnyik, műhold, űrszemét

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1957. október 4-én Nyikita Hruscsov Ukrajnában járt. Este a tiszteletére
adott ünnepségen türelmetlenül várt egy telefonhívásra, amely végül nem sokkal
éjfél előtt meg is érkezett. A hívást követően Hruscsov széles mosollyal
bejelentette: „fantasztikus dolog történt”.



Jurij Gagarin és Szergej Koroljev

Tizenegy nappal később Eisenhower elnök tizennégy vezető amerikai tudóst és
műszaki embert hívott a Fehér Házba, hogy véleményüket kérje a kialakult
helyzetről. Aznap este ugyanis az SZKP főtitkára Szergej Koroljev hívását várta,
aki a nap végén arról számolt be, hogy sikerült fellőni a Szputnyik–1 nevű
mesterséges holdat, megnyitva ezzel az űrkorszakot.

Eisenhower aggódása érthető volt. A Szovjetuniónak az Egyesült Államok
technológiai és anyagi fölénye ellenére sikerült az amerikaiak előtt mesterséges
holdat küldenie az űrbe. Az elnök kíváncsi volt arra, hogy az oroszok miért
jártak sikerrel. Edwin Land, a Polaroid kamera feltalálója és egyben a cég
vezérigazgatója szenvedélyes előadást tartott arról, hogy a szovjetek számára a
tudomány egyben életforma, szemben az amerikaiakkal, akik elsősorban a háború
utáni gazdasági szárnyalás luxusát akarják élvezni. Eisenhower gyors döntést
hozott, és még ugyanebben az évben aláírta azt a törvényt, amely egymilliárd
dollárt pumpált a természettudományos oktatásba, és megváltoztatta az amerikai
felsőoktatást. Mint később kiderült, a Szputnyik fellövése nem a szovjet
tudomány felsőbbrendűsége miatt járt sikerrel, hanem elsősorban Szergej Koroljev
megszállottságának köszönhetően. Mindeközben Werner von Braun és csapata már
hónapokkal korábban készen álltak egy műhold fellövésére.

A német V2-es rakéta birtokában az Egyesült Államokban már a negyvenes évek
második felében felvetődött egy műhold fellövésének ötlete, amely tudományos
vizsgálatokat (is) végezne. A légierő 1946-ban elkészített egy tanulmányt arról,
hogyan lehet egy közel 200 kilogrammos mesterséges holdat Föld körüli pályára
állítani. A tanulmány – amely 1951-re prognosztizálta az első műhold fellövését
– nem sokkal később Moszkva kezébe jutott. A szovjet titkosszolgálat Mihail
Tyihonrahov rakétaspecialista véleményét kérte a terv megvalósíthatóságáról.
Tyihonrahov Szergej Koroljevet, a Szovjetunió rakétaprogramjának vezetőjét kérte
fel segítségül a projekt kivitelezéséhez.

Bár Koroljevet sikerült meggyőznie, tervüket eleinte elutasítás fogadta. Eközben
az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsa 1955. május 20-án áldását adta egy
kísérleti műhold megépítésére. A nagy kérdés csak az volt, hogy milyen
hordozórakétával lehet egy műholdat Föld körüli pályára állítani. Kézenfekvő
megoldásnak ígérkezett a Hitler csodafegyverét, a V2-t megalkotó Werner von
Braun által tervezett Jupiter hordozórakéta, amely hivatalosan a szárazföldi
haderőkhöz tartozott. Létezett ezenkívül egy kidolgozatlan projekt, amelynek
gazdája a tengerészet volt. 1955 szeptemberében a hivatalos vezetés váratlanul a
tengerészetet bízta meg a műholdprojekt megvalósításával, a rossz nyelvek
szerint azért, hogy ne a német tudós vigye el a pálmát. Von Braun pedig már
ekkoriban közel állt a megoldáshoz, az 1951. szeptember 21-én fellőtt Jupiter
rakéta már majdnem elérte a Föld körüli pályára álláshoz szükséges sebességet.


A szovjet mérnökök időközben változtattak a kezdeti koncepción, és a korábban
becsült mintegy 1000 kilogramm helyett egy mindössze 80 kilogrammos szonda
fellövését tervezték. Első próbálkozásuk sikertelennek bizonyult, 1957. május
15-én az R–7 hordozórakéta 103 másodperc után felrobbant. Alig két héttel később
Werner von Braun újabb sikeres fellövést hajtott végre, vagyis az Egyesült
Államoknak még ekkor is lehetősége lett volna elsőként fellőni a műholdat. 1957.
október 4-én azonban a verseny véget ért: a bajkonuri titkos bázisról este tíz
óra huszonnyolc perckor a szovjetek egy 280 tonnás R–7 rakétát lőttek fel, amely
öt perccel később Föld körüli pályára állította az emberiség első mesterséges
holdját. Az amerikaiak csalódottsága tovább fokozódott, amikor a haditengerészet
1957. december 6-án fellőtt Vanguard-1 nevű szatellitje élő adásban robbant fel.
Ezt követően kapott Werner von Braun és stábja zöld lámpát – ők nem hibáztak, és
1958. január 31-én sikerrel állították pályára az Explorer 1-et.

Fiaskók és sikerek

Az űrkutatás nagyon drága műfaj, ennek megfelelően rendkívül alapos tervezést
és kivitelezést igényel minden egyes fellövés, különben drága műszerek, sokévi
munka veszhetnek kárba. Mindezek ellenére számos látványos fiaskó emberi
mulasztás eredményeképpen következett be.

Az egyik legismertebb ilyen eset a Hubble-teleszkópé, amelynek optikai
rendszerét rosszul szerelte össze a gyártó Perkin Elmer cég, aminek
következtében a mintegy 2,5 milliárd dollár értékű műszer eleinte csak homályos
képeket tudott közvetíteni. A műszer mára az űrkutatás egyik legfontosabb
eszközévé vált, ehhez azonban arra volt szükség, hogy az űrsikló legénysége
elvégezze a megfelelő javításokat, melyek összköltsége 630 millió dollárra
rúgott.

Az egyik legcsúfosabb kudarcot szintén a NASA könyvelhette el. 1998-ban a vörös
bolygó atmoszféráját vizsgáló Mars Climate Orbiterrel azért szakadt meg a
kapcsolat, mert egy manőver során az adatokat metrikus egység helyett az
angolszász mértékrendszerben adták meg. A szonda ennek következtében a
biztonságos 140-150 kilométeres magasságban való keringés helyett belépett a
Mars atmoszférájába, ahol minden bizonnyal tönkrement.

Szintén banális hibával hiúsították meg a Mars holdjait vizsgáló Phobosz–1
küldetését szovjet mérnökök: az 1988-ban fellőtt műhold egy hibás parancs miatt
– a küldött kód a szükségesnél egy számjeggyel többet tartalmazott –
elfordította napelemeit a Naptól, ennek következtében megszűnt az
energiaellátása.

A hibák mellett hatalmas sikereket is feljegyez az űrkutatás története. Többször
szinte a biztos bukástól sikerült megmenteni költséges expedíciókat. Az egyik
ilyen esetre a közelmúltban, a Jupitert és holdjait vizsgáló Galileo űrszonda
expedíciója során került sor. 1991-ben, két évvel a fellövést követően a NASA
mérnökei parancsot küldtek a szondának, hogy nyissa ki fő kommunikációs
antennáját, ez azonban nem sikerült. A földi irányítóközpont így csak a
másodlagos antennán keresztül tudta tartani a kapcsolatot a műholddal, amely
azonban tízezerszer lassabb adattovábbításra volt csak képes. Az irányítóközpont
kutatói és mérnökei ezt követően számos fejlesztésbe kezdtek: kidolgoztak egy új
típusú kódrendszert a rádiókommunikációhoz, valamint kitalálták a mára már
általánossá vált képtömörítési technikát, amelynek következtében közelképet
kaphattunk a Jupiter világáról.

Félmillió darab hulladék

Amikor 1957-ben először hangzott fel a Szputnyik–1 „bípelése”, az űr még
nagyon nyugodt, tágas hely volt. Mára azonban mintegy 5000 tonnányi tömeg kering
a Föld körül, és ennek csak a kisebbik része műhold, nagyobbik része szemét. Ma
ugyanis negyven ország 860 működő műholdja az Európai Űrügynökség (ESA) becslése
szerint a Föld körül keringő objektumok mindössze 7 százalékát teszi ki. A
maradék 93 százalék szemét, korábbi expedíciók, kísérletek maradványai.
Tekintettel arra, hogy például egy ilyen 10 centiméteres, nagy sebességgel
keringő „szemétdarab” végzetes lehet egy műhold számára, mind a NASA, mind az
ESA katalógust vezet a Föld körül keringő tárgyakról. Az ESA becslése szerint 18
ezer és 580 ezer közé esik a 10 centiméternél nagyobb darabok száma. Ez a
darabszám azonban 25 százalékkal növekedett idén január 11-én, amikor az egyre
agresszívabb űrpolitikát folytató Kína egy üzemen kívüli műholdat robbantott fel
egy katonai hordozórakétával. A szatellit maradványai a Földtől 863 kilométerre,
a legzsúfoltabb régióban terültek szét.

A Szputnyik–1 fellövése óta eltelt időben az űrkutatás hatalmas utat tett meg,
amelynek következtében a Plútót kivéve a Naprendszer mindegyik bolygójára
sikerült már műholdat küldeni. (A Plútó felé jelenleg már úton van egy műhold.)
Míg a Szputnyik–1 gyakorlatilag csak a koncepció bizonyítására volt alkalmas –
valójában nem nevezhető tudományos műholdnak –, az eltelt ötven évben
csúcstechnológiával felszerelt műholdak sokasága vizsgálta a Naprendszer
bolygóit. A legtöbb expedíció (szám szerint 80) célja természetesen a Hold volt,
a második helyen a Vénusz (40), a harmadik helyen pedig a Mars (38) áll. A sok
sikertelen próbálkozás ellenére – az expedíciók kevesebb, mint fele volt
eredményes – a Naprendszer megismerésére irányuló kutatások hatalmas
ismeretanyagot halmoztak fel az elmúlt ötven évben. Mindeközben több műhold
hosszú évekkel fellövése után is ontja az információkat a Naprendszer
legtávolabbi sarkaiból. Az űrszondák matuzsálemeinek az 1977-ben fellőtt Voyager–1
és –2 űrszondák tekinthetőek, amelyek harminc évvel fellövésük után még mindig
sugározzák mérési adataikat a földi irányítóközpontnak.

Olvasson tovább: