Kereső toggle

Csodálatos elme

Nem a géneké az utolsó szó

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jeruzsálem – reggel kilenc óra harminc perc. Halk szavú, intelligens
fiatalember nyitja ki az intézet kávézójának ajtaját. Angol nyelven cappuccinót
és croissant-t rendelünk. Kiszolgál, visszaad, mosolyogva tűri, ha válogatunk.
Egy hét múlva az intézet hírlevelében döbbenten olvassuk ennek a szimpatikus
fiatalembernek nem mindennapi történetét: Laurent öt évvel ezelőtt terrortámadás
áldozata lett. Kritikus állapotban, súlyos agyi sérülésekkel szállították
kórházba. Fizikai kondíciójának egy évig tartó rehabilitációja után került
Reuven Feuerstein professzor intézetébe. Folyamatos, kétéves intenzív terápia
után a fiatalember korábbi mentális képességeinek újra birtokában megnyitotta
önálló kávézóját. S noha fémszilánkok még most is vannak az agyában, Laurent
láthatóan nem törődik többé a traumával. Ő az egyike azon több ezer fiatalnak,
akik a professzor módszereinek köszönhetik, hogy lehetőségük van beilleszkedni
az élet normális rendjébe. E módszerekről – és eredményeiről – kérdeztük a
professzor urat.

Miért és hogyan kezdett el gyermekekkel foglalkozni?

– Gyermek voltam, és a családom egyik ismerősének fia visszamaradott volt. A
gyermek idős apja elkeseredésében annyit kért tőlem, hogy legalább a halotti
imát tanítsam meg a fiának. Elvállaltam a feladatot, hogy az apa boldogan
halhasson meg. Ám közben sikerült megnyitnom a fiú intellektusát. Ma ez az ember
nyolcvannégy éves – rengeteg unokája és dédunokája van.

Ön azt állítja, hogy az intelligencia rugalmas és változtatható, nem pedig
rögzült entitás.

– Ma a nyugati világban széles körben elterjedt az a nézet, hogy a sérült és
problémás gyerekekkel akkor teszszük a legjobbat, ha állapotukat szeretettel és
méltósággal viselve a lehető legnagyobb gondoskodással veszszük őket körül. A
széltől is óvjuk, s esetleg speciális intézetek mélyére dugjuk őket. Nos, ez az,
amiben én nem hiszek. Én úgy gondolom, hogy még egy olyan tragikus
élethelyzethez, mint mondjuk egy Down-kóros vagy egy súlyos mentális problémával
küzdő kisgyermek megérkezéséhez sem úgy kell hozzáállni, ahogyan sok helyen
teszik vagy tanítják, azaz passzív elfogadással tekintve a történtekre.
Szerintem egy ilyen helyzetet nem szabad „elfogadni”, hanem aktívan, kemény
munkával és rengeteg szaktudással változtatni kell és lehet rajta.

Az általam kifejlesztett elmélet a világ legoptimistább tudományos rendszere. Ha
nem hiszel, semmit sem fogsz csinálni: a beteg gyermek úgy marad, ahogy van. A
hit működésre, munkára késztet: menjél és tegyél! Hitünk aztán magasabb
régiókban is hatalmas falakat kezd megváltoztatni: ma már ideggyógyászok kezdik
felülbírálni elképzeléseiket, miszerint az idegsejtek állapota nem változtatható
meg. Az általunk kezelt gyermekek százával bizonyítják ennek ellenkezőjét:
funcionalitásuk, működési szintjük soha nem látott szinteket ér el. Nemcsak
működési szintjük ugrik meg, nemcsak arról van szó, hogy a konkrét helyett
absztrakt szinten is megtanulnak gondolkodni, s nemcsak arról van szó, hogy
viselkedésüket a környezetük elvárásai szerint képesek szépen kontrollálni,
hanem még az agyi szerkezetük, a neuronrendszer is megváltozik.

Ma az orvostudomány hihetetlenül súlyos eseteket is képes meggyógyítani, de
mégis a tanulásban akadályozott, azaz a fogyatékos és problémás gyermekekről oly
könnyen lemondanak. Miért?

– Azok a koncepciók, melyek az elmúlt évszázadban az emberiség antropológiai
felfogását célozták, általában a karakter örökletességét, a gének
megváltoztathatatlan befolyását hangsúlyozták. Szerintem abszolút tévesen.
Hiszek az öröklődésben, de nálam nem a kromoszómák mondják ki az utolsó szót. Ma
már agysebészek fordulnak hozzám fontos kérdésekben: arról szoktunk beszélgetni,
hogy mennyire rugalmas az agy, és milyen gyorsan megváltoztatja a szerkezetét.
Tudja például, hogy izmaink sokkal kevésbé változtathatók, mint az agyunk? S azt
is kezdik elismerni, hogy az intelligencia nem stabil és merev, hanem tanult és
nyitott. Nyitott a változásra.

Ezért igyekszem meggyőzni a szülőket, hogy ne adják fel. Van egy könyvem,
melynek címe: Szeretsz engem. Tehát ne fogadj el úgy, ahogy vagyok! Vagyis hitem
szerint a gyermek beszél hozzánk: taníts, változtass meg engem! Ne hagyj úgy,
ahogy megszülettem! Csak akkor szeretsz.

Melyik volt az az eset, amely még az Ön várakozásait is felülmúlta, hogy úgy
mondjam, megdöbbentette?

– Minden eset megdöbbentő, hiszen a szülők vagy az általunk kiképzett
terapeuták gyors változásról, kiváló hírekről tájékoztatnak bennünket. De talán
Alex példáját emelném ki, akinek édesanyja a gyermek kilencéves korában fordult
hozzánk. Szóval ennek a gyermeknek a bal oldali agyféltekéjét epileptikus
rohamok miatt eltávolították. Két év alatt megtanítottuk írni-olvasni. Majd
szakmát tanult. Leérettségizett, és most főiskolai tanulmányait kezdi – könyvelő
lesz.

Miként lehet rávenni az agyat, hogy egy ilyen sérült vagy egyenesen hiányzó
rész funkcióját egy másik területen átvegye? Magyarán, milyen elemekből áll az
Önök módszere?

– Elméletünk, a strukturális kognitív módosíthatóság (SCM) nagyjából azt
jelenti, hogy a fizikai struktúrákkal ellentétben, amelyek természetüket
tekintve statikusak, a szellemi-emocionális struktúrák dinamikus összetevőkből
állnak. Ha csak egyetlen elemet is pozitív irányba változtatunk meg, az az egész
rendszerben – még a beteg részekben is – pozitív változásokat eredményez.
Rengetegszer megtapasztalhattuk már, hogy egy-két csökkent agyi funkcióval vagy
esetleg több teljesen hiányzó agyi funkcióval rendelkező betegeink esetében is a
meglévő, ép funkciók szisztematikus edzésével a hiányzó egységek is újra
megjelentek, felépültek. Amikor egy gyermek hozzánk kerül, egy alapos
mérőrendszerrel – melyet csak LPAD-nek nevezünk – képesek vagyunk feltérképezni
a gyermek pontos kognitív állapotát és megállapítani tanulási potenciáljának a
mértékét. Ez időigényes folyamat, nemegyszer egy-két, sőt három hétig is eltart.
Ha megvan az összkép, mediált tanulással (MLE) – azaz a terapeuta odaáll az
inger és a gyermek közé, és szisztematikus módon ő szervezi meg és juttatja be
az ingert a páciens fejébe – megindítjuk az agy helyes használatát. Később
eszközgazdagító feladatlapjainkkal (IE) egyszerre annyi agyi funkciót
működtetünk, amennyit csak lehetséges. Az a csodálatos, hogy mindezt aztán a
gyermek „magától”, azaz önszabályozó és önmozgató módon viszi tovább.

A fenti elméleti kereteket és azok gyakorlati módszereit a lehető legszélesebb
körben alkalmazzuk. A súlyos genetikai problémákkal küzdő gyerekektől kezdve az
agysérülteken át a csupán enyhe tanulási zavarokkal rendelkező átlagos tanulókig
egyaránt sikeresen működik világszerte. Néhány éve pedig terápiás csoportokban
az időskorúak szellemi és intellektuális frissessége megőrzésének eszközeként is
használjuk. De a módszernek létezik már kifejezetten vakok részére kifejlesztett
változata is.

Azt is hallani Önről, hogy gyakran még fontos vezetőségi tárgyalásokat is kész
otthagyni, ha hallja, hogy egy gyermek, egy új kis páciens neszez az ajtaja
előtt. Miért teszi mindezt? Hogyan képes állandóan csak segíteni?

– Azt hiszem, egy ellenállhatatlan belső erő hajt, mely messze túlhaladja a
belső logikámmal és érzelmeimmel elérhető szintet. Egy felelősségérzet: felelős
vagyok ezekért a gyermekekért. Van egy intézetünk, ahol agysérülteket gondozunk.
Itt van egy személy, nem akarom megnevezni az illetőt, de amikor először
találkoztam vele, úgy nézett ki, mint egy összehajtott kifli. Az orvosok
lemondtak róla Az én hitem nem engedi, hogy a gyermek adott állapotából induljak
ki, a roncsból, hogy erre nézve ítéljem meg további sorsát. Így hát megkértem
őket, mégis végezzék el a szükséges MRI és egyéb vizsgálatokat. Megtalálták a
probléma fő okát. Elkezdtük kezelni, de az állapota nem sokat javult. Aztán
addig gondolkodtam, míg új technikákat nem találtam ahhoz, hogy hozzáférjünk az
agyához. Új specialisták is segítettek. És képzelje, ma ez a személy képes
tanulni, aktívan teljesít, és szép jövő felé halad! Természetesen abban hiszünk,
hogy a szülőket is fel kell ruháznunk megfelelő tudással ahhoz, hogy a gyermek
lehetőségeihez mérten a legeslegjobb állapotba kerüljön. El kell érnünk náluk,
hogy ne adják a végzet kezébe gyermeküket. Ne mondjanak le róla.

Egy módszer atyja

Reuven Feuerstein professzor (86) diplomáját a genfi egyetemen André Rey,
Jean Piaget és C.G. Jung évfolyamtársaként pszichológiából és pedagógiából
szerezte, doktorátusát pedig a párizsi Sorbonne-on fejlődéspszichológiából védte
meg. A háború után nem sokkal Izraelben letelepedve a holokauszt borzalmaiból
érkező gyerekek rehabilitációjával kezdte pályafutását, majd Izraelben a Youth
Aliya vezető pszichológusaként a különböző kulturális háttérből Izraelbe érkező
gyerekek integrációjával foglalkozott.

Munkája során kialakított tanulási elméletét és annak gyakorlati alkalmazását
kiszélesítve egyre jelentősebb sikereket ért el a legkülönbözőbb fejlődési
zavarokkal küzdő gyerekek kezelésében – az értelmi fogyatékosoktól kezdve az
autistákon át a Down-kórosokig.

Nemzetközi hírnevét és tekintélyét is elsősorban ezzel alapozta meg. Feuerstein
elméletét és az azon alapuló gyakorlati kezelést a világ 33 országában, mintegy
68, az alapító által elismert intézetben alkalmazzák sikerrel, s mintegy 70 –
különböző nyelveken írt – önálló szakkönyv, 150 doktori disszertáció és
publikációk százai tárgyalták az elmúlt évtizedekben.

A Feuerstein által alapított jeruzsálemi intézet és annak elődje a hetvenes évek
közepétől kezdve foglalkozik instruktorok, terapeuták képzésével. Azóta több
mint 25 ezer szakembert képeztek a világ minden tájáról. A módszer sikerét
bizonyítja, hogy több ország igyekszik Feuerstein elméletének alapelemeit a
normál (nem speciális) nemzeti oktatási rendszerbe integrálni, ezek között élen
jár az Egyesült Államok, ahol a United States Department of Education
felhatalmazásával mintegy 30 amerikai állam oktatási rendszerébe épült be a
módszer, de Brazíliában is 8000 tanár kapott képzést. Sőt, Feuerstein és Jacques
Chirac 2003 novemberében történt találkozása óta Franciaországban is széles
körben alkalmazzák.

Olvasson tovább: