Kereső toggle

Hatvanégy vármegye zenéje

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar királyság visszaállítása fizikailag még várat magára, de lélektől
lélekig építkezik a magyar. Leginkább zenével, abból is a nemzeti rock műfaj
frontzenekarával, a Kárpátiával. Ők a nemzeti „tektonikus” rock fenegyerekei,
akik három év alatt körbeturnézták az egykori Nagy- Magyarországot, és elérték
azt, amit eddig még senki: slágereiket nem játssza ugyan egy adó sem, mégis
kívülről fütyüli a nemzet ifjúsága. Az együttes jelenség, sőt egyenest
szimbólum, akik megtalálták a módját, hogyan ártsanak a nemzet ügyének: hogyan
váltsanak ki ezrekből szimpátiát – és milliókból ellenszenvet – a magyarság
iránt, határon innen és túl.

A Kárpátia egy jelenség – mondja az egyik polgári körös ismerősöm, civilben
zenetanár. Hegedűt tanít az egyik vidéki kisváros zenetanodájában, amolyan igazi
finom művészléleknek tartottam, míglen egy nap az utcán összefutottunk, és
meglepődve tapasztaltam, hogy a művész úr militarizálódik. Külsőre, belsőre
egyaránt vonatkozik a megállapítás, mert a terepszínű katonanadrág és a
Castro-sapka közé fekete rovásírással díszített pólót húzott, amelyre a „nem nem
soha” szöveg volt nyomva, csak úgy, egy Nagy-Magyarország térkép közepére. A
póló hátán pedig a Kárpátia zenekar totemkeresztje virított a trianoni dátummal.

Szó szót követett, és művész barátom hamar az ideológia talajára rángatott,
mondván, most talált rá igazi énjére és főleg zenéjére, mivel a kettő nála
egynek számít. Koncertről koncertre követik a zenekart, a hétvégén a közeli
kisvárosban lesz fellépésük, megegyezünk, találkozunk. A fesztiválhangulat
délután már teljes, egy nevenincs, latin zenét játszó zenekar asszisztál a
sör-virslihez. A ligeti idillnek fél öt táján vet véget egy hard motoros banda,
nemzeti lobogóba öltözve robbannak az álmos délutánba. A tér lassan megtelik
„igaz magyarokkal”, akik a nemzeti bódulat mellé bőven öntik magukba a sört is.


A viselet egyenszerelés: fekete póló különböző revizionista feliratokkal, és
nemzeti zászlók árpádsávos lobogókkal váltva. Ötre tele a tér, kétezren jönnek
össze a rajongók, mikor is a zenekar rekedt hangú énekese rázendít az első
nótára: a „Hol vagytok, székelyek” című slágert ordítja kétezer torok egyszerre.
A mellettem álló, Szálasit éltető pólóba öltözött magyar a refrén közben
kibontja eddig a szatyrában rejtve hordott zászlaját, majd üvöltve közli
mindenkivel: „Kitartás, testvérek!” A dal roppant egyszerű: a bujdosó székely az
égből kéri számon testvéreit, mit tettek a rájuk bízott szent földdel, amire zúg
a refrén: elvették a bocskoros oláhok. Aztán jönnek a rockosított revizionista
dalok, „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”, a „Székely himnusz”, majd egy,
az őszi szabadságharcra írt lírai eposz: a „Barátom mondd, merre vagy”. A
hangulat tetőfokán mindenki együtt énekel Petrás Jánossal, aki a zenekar
frontembere: „Magyarország katonái, tudtok-e még talpra állni, tudtok-e még a
hazáért a fél világgal szembeszállni” – szól a strófa.

A színpad elé küzdöm magam, és jó néhány ismerőssel találkozom, katonák,
tűzoltók és rendőrök csápolnak a tini rajongók között. A sörsátor alatt rejtőzik
a „vip” páholy: a főszervező, a jobboldali városka polgármestere és szinte egész
testülete átszellemülten énekeli a dalokat. A közelükben áll egy zászló és
transzparens hirdetvén, hogy alatta a helyi polgári kör tagjai szórakoznak, sőt
csatlakozhat hozzájuk minden igaz magyar.

A tömegextázisban szinte indulnának a szent ezeréves határra, ha valaki kiadná a
parancsot. „Izzik a tűz a gyenge hamu alatt” – mondja a zenekar frontembere.
Mellettem a „Szálasi” fiú és környezete valóságos átéléssel magyarázza: aki nem
magyar, nem tudja, mi a fájdalom. Látva kissé riadt tekintetem, megkérdezi, csak
nem zsidó vagyok-e, mert nem kell félni, nem fog fájni. Rövid kiképzést kapok a
zenekarból és a turáni hazafiasságból, így megtudom, öt album jelent meg eddig a
zenekar kiadásában, ősszel jön a hatodik, rengeteg koncert, éves szinten kétszáz
körüli a fellépések száma, ami az őszi választások után csak növekedett, mert az
igaz magyarok kerültek a hatalomba, és nem kell tovább rejtegetni az ízlésüket.


A média, a zsidóbérenc tévék nem játsszák a zenekar klipjeit, mert gazdáik
tiltják, de sebaj, a Hír TV majd játssza, mert eljön az igazság pillanata, de
hamar – magyarázza a rajongó.

A ráadásszám címe is sokatmondó, a „Lesz még, lesz még”. A tartalma is ilyen
egyszerű, minden újra magyar lesz: Kolozsvár, Szabadka, Munkács, na meg a
Hargita és Krasznahorka büszke vára.

Megverték Toroczkait

A vajdasági Zentán, a 8. Nyári Ifjúsági Játékok helyszínén többezres
látogatottságot jegyezhettek fel az idén is a fesztivál szervezői. A
rendezvénynek mind a négy napján sokan jöttek ki a Népkertbe. Az
eseménysorozaton egy atrocitás történt csupán: a biztonsági szolgálat
munkatársai bántalmazták Toroczkai Lászlót. Lapunknak a főszervező nyilatkozott,
aki szerint több mint két ezreléknyi alkohol volt a Hatvanégy Vármegye
vezetőjének vérében, és megverését megelőzően leköpte a biztonsági szolgálat
munkatársait.

Kisspéter Szilveszter az eset hátteréről elmondta: a Kárpátia-koncert ideje
alatt történt az incidens, mert Toroczkai két alkalommal is felmászott a
közönséget és a nagyszínpadot elválasztó kordonra, ahonnan kétszer
letessékelték, de ő harmadik alkalommal is megkísérelt felmászni erre a
barikádra, egyben leköpte a biztonságiakat, akik ezt követően tették
ártalmatlanná az erősen ittas Toroczkait. A főszervező kihangsúlyozta, hogy ez
az eset semmiképpen sem nemzeti indíttatásból történt, hanem egyedi akcióról
beszélhetünk.

Toroczkai László a MIÉP egykori önkormányzati képviselője. A MIÉP-ből való
kilépése után 2001-ben megalapította a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat,
melynek tevékenysége miatt öt évre kitiltották Szlovákiából, egy évre Szerbiából
és három hónapra Romániából. Jelenleg a „Mi magunk” mozgalom elnöke. Mint
ismeretes, Toroczkai László volt az, aki 2006. szeptember 18-án a Kossuth téri
tömeg egy radikális csoportját átvezette az MTV-székházhoz.



Fotó: Somorjai László

Olvasson tovább: