Kereső toggle

Emo: a nyafogó-kultúra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 13-15 évesek körében ma az emo számít menőnek. Bár ez a letargikus
hangvételű, punk-pop stílus a különböző irányzatok rangsorában még legalul van,
sőt az idősebb punkok is ellenérzéssel viseltetnek iránta, jó ideje óriási
sikert arat Európában. Az emók túlnyomó többsége feltehetően csak a külsőségeket
utánozza, míg egy ideologizáló kisebbség az öngyilkosságot és a homoszexualitást
eszményíti. Úgy tűnik, a zeneipar és a média a mostani tinikben egy fogékony
korcsoportot talált a nyafogókultúrára – amiből egyébként 17 éves korra illik
kinőni.

„A Tokio Hotel együttes budapesti koncertjén 13-15 év közötti fiatal lánykák
százai feszegették a Syma csarnok fémkordonjait, már kora reggel – mesélte
lapunknak Hartai Edina, aki aznap ott dolgozott. – A fanatikusabbak előző este
birtokba vették a területet, a parkolóban aludtak, hogy az elsők közt
vívhassanak kézitusát a biztonságiakkal a legjobb helyekért. A kislánysereget
egyébként egy-két szülő is elkísérte, némelyikük gondosan felügyelte a
csemetéjét, nehogy agyonnyomják vagy megsérüljön a hisztéria közben. A
beengedéssel látszólag elcsitultak a kedélyek, de a négy fal között tovább
visított a felhergelt lánytábor, ami még a fellépőket is megrettentette. Az
együttes a végén sietősen távozott a helyszínről, nagy csalódottságot okozva
ezzel a tömegnek. Abszolút teltház volt, az ötezer jegy hamar elfogyott.”

A Tokio Hotel egy Kelet-Németországból jövő pop-punk tinibanda, s bár németül
énekel, ez semmit sem von le az extrém módon lányos külsejű fiúk hallatlan
népszerűségéből, akik civilben egyébként meglehetősen konszolidált gyerekek.
Sokak szerint ők az egyik jellegzetes zenei képviselői ma annak a
divatirányzatnak, amit gyűjtőnéven emoként emlegetnek. A kifejezés az angol
emotional szó rövidítése, és annyit tesz: érzelmes, túl érzelmes. Ennél sokkal
többet sem az emo szócsövei, sem a külsőségeket már hazánkban is tömegesen
majmoló fiatalok – az úgynevezett „pooserek” – sem igen tudnak mondani róla.
Zenei szakértők szerint az emo mint a hardcore ellenében korábban létrejött
lágyabb zenei gyűjtőirányzat tavaly tört föl Európában, az amerikai MTV
zenecsatorna révén.

Címke ide vagy oda, kevés idesorolt együttes tartja magát igazi emósnak,
leszámítva a stílusirányzat komoly bevételeket produkáló médiasztárjait, mint
például a Full Out Boy. Amikor egy alkalommal megkérdezték Guy Picciottot, a
Fugazi és a Rites of Spring frontemberét, milyen érzés az emo létrehozójának
lenni, így válaszolt: „Sosem éreztem, hogy az »emo« egy zenei stílust jelöl.
Számomra mindig is a legidiótább kifejezések közé tartozott. De komolyan, én
mindig azt hittem, hogy punk-rock zenekarokban játszom. Nem látom sok értelmét a
dolognak.” Vagy ott van a másik emofétis, Chris Carrabba, akinek folyamatosan
megénekelt szerelmi bánatát némileg ellensúlyozza, hogy kiegyensúlyozott
házasságban él, amit évek óta gondosan titkol tini rajongói elől.

Érzékenyebbek

Több hullámot követően az emo a kilencvenes évek végére vált igazán
populárissá az USA-ban. Közönsége is ekkor mozdult el a serdülő korosztály
irányába. Az emo-tudat kisajátította magának a lelki szenvedést és a
személyiséget felőrlő spleent (világfájdalmat), erényként állítva be azt az
önmagukat kereső tizenéves fiúk és lányok számára. Az emo fiatalok érzékenyebbek
az átlagnál, többet sírnak, zárkózottak, verseket írnak, elmondásuk szerint az
emberek nemtörődömsége ellen lázadnak. Figyelemfelkeltésük elsődleges eszközei a
netre feltett bizarr felvételek: kóbor állatok feletti véres könnyhullatás,
baljós misztikum, önvagdosás és csókolózó egyneműek látványa kimerítő
mennyiségben. Arra a kérdésre, mit szeretnek az emóban, ilyen és ehhez hasonló
válaszokat kapunk: „én sokat sírok, és az szerintem jobb, mintha magamba
fojtanám, az emósságban pedig kifejezhetjük magunkat”; „elsősorban a zene, az
őszinteség (elmondhatom, hogy mi fáj a pici szívemnek), másrészről az
öltözködés, a haj, a piercing”; „cejetem az emósokat, mert tudnak örülni és
szomik lenni”. Egy tizennégy éves emós lányka blogjában pedig így vélekedik:
„Néha tök boldog vagyok, máskor meg legszívesebben meghalnék... Fáradt vagyok,
alig aludtam valamit, egész éjszaka különböző dolgokon gondolkoztam. Például a
mostani életemen, mire fogom vinni az életben. Aztán elkezdtem azon gondolkodni,
mennyire utálom a hajamat: göndör és megrekedt valahol a szőke és a barna
között. Tehát szörnyű. Talán be kellene melírozni.”

Marketingpunk

A külsőségeiben és életérzésében egyaránt a tiniket megcélzó „marketingpunk”
jellegzetes külső ismertetőjegyei között szerepel az arcba fésült fekete haj,
erősen festett arc, fekete szemkontúr, szűk ruházat, csípőnadrág, tornacipő,
piercingek, fémes övek, kapucnis felsők, kitűzők, láncok vagy halálfejes
motívumok – miközben a kifestett, anorexiagyanús fiúk és lányok a megtévesztésig
egyformán néznek ki, és szívesen fel is vállalják a nemcserét. Egy emós fórumon
feltett kérdésre, miszerint kik tetszenek jobban, az emós görlök vagy bojok (EmoKID),
a válaszadó tinik többsége így válaszol: „ez is, az is, biszex vagyok!”

Egy másik fórum tizenéves lánykája az alábbiakat tette közzé: „tök zárkózott
vagyok, ki nem mozdulnék itthonról, egész nap csak zenét halizok meg gépezek, a
karomat vagdosom (már egyre jobb formákat tudok belevágni)”. A Depeche Mode, a
Nirvana vagy a Guns N’ Roses után a mai szülőknek a lázadás terén már nem sok
újat lehet felmutatni, egyesek szerint a homoszexualitás és az öngyilkosság
imitálása talán képes lehet a felnőttek ingerküszöbét átvinni, figyelmüket
felkelteni. Mondhatni, íme a gyerekek méltó reakciója a kizárólag magukkal
elfoglalt felnőttek agresszív világára, amit a média jó érzékkel kiaknáz.

„A popipar rendkívül profizálódott, jelen esetben sincs másról szó, mint az
egyre fiatalabb korosztályt megcélzó trendgépezetről, amely felkarolt egy zenei
szubkultúrát Amerikában – mondja Király Györgyi kulturális menedzser. – Ezúttal
a célcsoport a nem elhanyagolható piaci szegmenst jelentő tini korosztály, akin
keresztül jól pumpolhatók a szülők. A kamaszkori életérzés fájdalmaira építő,
harsány külsőségekkel operáló stílusirányzat szükségszerűen hamar el fog múlni,
miután kiöregednek belőle mind az előadók, mind közönségük, az új generációk meg
szükségszerűen mást keresnek majd.”

Ma az is ciki, ha valaki 17 éves korára még nem nőtt ki az emóból, ami mellesleg
a leglesajnáltabb irányzat a fiatalok körében, sőt: a lehúzására magyar antiemo
szövetség is alakult. Az emónak szerteágazó a hatása, terjedésének, a külsőségek
burjánzásának az internet a táptalaja, s bár elég idegborzolók egyes honlapok,
azért semmi jel nincs arra, hogy tömeges öngyilkosság lenne kitörőben. A
szakember szerint a felháborodás helyett sokkal inkább azon kellene
elgondolkodni, hogy miért tud ma harsány divattá válni az önsajnálattal teli
nyafogókultúra. A jelenség a maga módján vészjelzőként kellene hogy tudassa a
túlontúl elfoglalt felnőtteknek, hogy semmilyen kapcsolatuk nincs a
gyermekeikkel, akik teljesen magukra hagyva élnek az interneten.

„Rózsadombi” nyafogás?

Gábor Kálmán ifjúságkutató szerint a kilencvenes években hazánkban is
felgyorsult a fiatalok korai önállósodása, legalábbis a pénzköltés és
szabadidőtöltés tekintetében. A szülőkkel egy lakáson osztozó, de önálló
életvitel ma tizenkét-tizenhárom éves korban elkezdődik, és elhúzódik a
harmincas évekre. A korai önállósodás része az is, hogy az iskolai és a szülői
tekintély meggyengülésével párhuzamosan fölerősödik a média befolyása a fiatalok
értékválasztására. A felkészületlen életkorban rájuk zúduló fogyasztói kultúra
szinte maga alá temeti és kihasználja őket.

Az emós életérzés minden bizonnyal az elit, de legalábbis a középosztálybeli
gyerekek „nyafogása”. Tóth S. Katalin, egy szakiskola magyartanára például így
válaszolt érdeklődésünkre: „Emo? Mármint nálunk, a szakiskolában? Á, ez nekik
igen távoli! Ők többnyire olyan hátrányos helyzetű, a lét peremén küzdő
gyerekek, akik nem jutnak el ilyen magaslatokig. Nekik nincs is naponta
internetezési lehetőségük. Mondhatni soha. Az első két év nálunk arra megy el,
hogy a tanulók elérjék a nyolcadikosoktól elvárható készségszintet, és
egyáltalán kialakuljon némi önbizalmuk. Ha egy gyerek itt nem megy haza napokig,
otthon a kutyát nem érdekli, hol volt, mit evett, jár-e iskolába. A fiatalok
olyan komoly anyagi és családi gondokkal küzdenek, hogy egy Converse vagy Vans
cipő náluk szóba sem jöhetne. Konszolidálódni akarnak: plázanő és kigyúrt
őrző-védő – nekik ez jelenti az elérendő ideált.”

EMOnapirend a rosszmájúak szerint

8:00 – Felkelni, tükörbe nézni, majd elsírni magunkat, hogy elaludtuk a
hajunkat.

8:30 – Előző pont miatt öngyilkosság megkísérlése.

9:15 – Két sikertelen kísérlet után folytatni a napot.

9:20 – Kiválasztani a ruhát a mai napra.

9:50 – Fürdőszoba: hajbelövés, körömfestés, smink.

11:00 – Az új képeket feltölteni a myspace-re, e-mailek lebonyolítása,
myspace-en megosztani a haverjaiddal, hogy mennyire szorít az új farmerod,
megírni, hogy mennyire elkeseredett vagy.

12:00 – Némi táplálék elfogyasztása.

13:00 – Sírás.

13:25 – MSN-en megbeszélni, hogy beszakadt a körmöd tegnap.

14:00 – Megosztani a világgal a fájdalmaidat.

15:00 – Végre kimerészkedhetsz az utcára. Elmégy a barátaidhoz megbeszélni a
legújabb divatot, kollektív sírás.

17:00 – Vacsora könnyekkel kísérve.

18:00 – MSN, myspace és társai.

20:00 – Fürdés, smink eltávolítása.

20:45 – Smink nélkül a tükörbe nézni, majd szembesülni, hogy mennyire ronda
vagy, sírás.

23:00 – Myspace-en összegezni a napodat, elköszönni a netes haveroktól.

00:00 – Lámpaoltás, kis pityergés, még mielőtt elalszol.

(Forrás: …az egyik fórumról: Ottoarctól)

A példaképek

A közelmúltban hazánkban fellépő, az emo harmadik, populáris hullámához
tartozó tinibanda, a Tokio Hotel elődjét, a Devillisht (Ördögi) 12 éves korukban
alapították az NDK-s születésű Kaulitz ikrek, akik példaképükként Nenát és David
Bowie-t emlegetik. Magyarországon a No Thanx tiniformáció képviseli felvállaltan
az emo stílust. Átlagéletkoruk 16 év.

Olvasson tovább: