Kereső toggle

A festő és árnyéka

Van Gogh, a 21. század művésze

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Jobban szeretem az emberek tekintetét megfesteni, mint a katedrálisokat.Mert az emberi szemben valami olyan van benne, ami nincs benne a templomokban,
bármilyen magasztosak és hatalmasak is” – írta Van Gogh öccséhez szóló egyik
levelében. A festő, akinek művei ma a legmagasabb áron kelnek el a
műkincspiacon, életében egy fillért sem keresett képeivel.

A mérhetetlenül magányos, az örökkévalóság kapujában megtorpanó, az
önpusztításba menekülő művész igazi 21. századi figura, nem véletlen, hogy éppen
korunk értékeli – dollármilliókban is kifejezve – legtöbbre zseniális
művészetét.

Vincent Willem Van Gogh 1853. március 30-án született a hollandiai Zundertben
egy református lelkipásztor hat gyermeke közül elsőként. Anna Cornelia Carbentus
és Theodorus Van Gogh fia a keresztségben nagyapja és egy nála pontosan egy
évvel előbb, koraszülöttként világra jött báty nevét örökölte. Egyes
életrajzírók szerint a halott testvér nevének viselése mély nyomokat hagyott
Vincent lelkében. A családban egyébként meglehetősen gyakori név volt a Vincent,
és éppen ilyen hagyománynak számított a művészettel való foglalkozás, valamint a
vallás is. Vincent három nagybátyja is műkereskedelemmel foglalkozott, és öccse,
Theo is jómódú műkereskedő lett Párizsban.

Élete első szakaszában Vincent Van Gogh is volt műkereskedő, tanár és
prédikátor; alkotói pályáját csak viszonylag későn, huszonhét évesen kezdte.
Munkáit – összesen mintegy kilencszáz festményt és közel ugyanennyi rajzot –
élete utolsó tíz évében alkotta. A halála előtti két hónap különösen termékeny
volt: képei közül mintegy kilencven ebben az időszakban készült.

„Az ifjúságom szomorú, hideg és sivár volt” – emlékezik vissza Van Gogh korai
éveire. A falusi iskolában töltött néhány hónap után nevelőnő folytatja a fiatal
Vincent oktatását, majd bentlakásos középiskolák következnek. Ebben az időben
tanul meg angolul, franciául és németül, valamint rajzórákat is vesz. 1868-ban
otthagyja az iskolát, hazatér, majd egy év múlva – mindössze tizenhat évesen –
Hágába költözik, és egy másik Vincent, az egyik nagybácsi segítségével a Goupil
& Cie galériában vállal munkát. Cége hamarosan Brüsszelbe, majd Londonba küldi.
Húsz-évesen büszkén állapítja meg, hogy máris többet keres apjánál. Londont egy
viszonzatlan szerelem emlékével hagyja el, hogy Párizsba költözzön. Miután a
művészet áruba bocsátásáról vallott nézeteit a vevőkkel is megosztja, cégével
közösen úgy döntenek, jobb, ha felmond. Ezekben az időkben lassan
elszigetelődik, és egyre inkább a vallás felé fordul.

Angliába már azzal a meggyőződéssel tér vissza, hogy megtalálta élete valódi
feladatát, és jótékonysági munkát vállal – eleinte egy ramsgate-i bentlakásos
iskolában tanárként, majd valamivel később egy metodista lelkész segédeként már
arra készül, hogy „mindenhol az evangéliumot hirdesse”. Hazatérése után családja
– terveit támogatva – tengerésztiszt nagybátyjához küldi Amszterdamba, ahol a
teológiai főiskola felvételijére készül. Ebben segítségére van köztiszteletben
álló teológus nagybátyja, Johannes Stricker, aki elsőként adta ki Hollandiában
Jézus életét. Vincent vizsgái azonban nem sikerülnek, így elhagyja Brüsszelt,
hogy a közeli Laekenben elvégezzen egy három hónapos misszionárius-tanfolyamot.
Tanulmányaiban azonban itt sem jár sikerrel.

1879 januárjában Van Gogh ideiglenes állást kap a belga Petit Wasmes
bányászfaluban. Lelkipásztorként apja hivatását folytatja, a gyerekeket tanítja
olvasni és katekizmusra, betegeket ápol, szabad idejében pedig első tájképeit
alkotja. Tevékenységét azonban szélsőségek is jellemzik: igyekszik úgy élni,
mint a szegények, és hogy szenvedéseikben osztozzon, maga is szalmán alszik egy
kicsiny kunyhóban, a falusi pék udvarában. A pék felesége gyakran hallja egész
éjszaka sírni a szállásán. Egyházi felettesei nem nézik jó szemmel a
magatartását, úgy vélik, lejáratja a lelkipásztorság tekintélyét, így állását
hamarosan el kell hagynia.

1880-ban egy időre hazatér, apjával való éles konfliktusa miatt azonban
Hágába költözik, ahol Theo öccse segítségével műtermet rendez be, és tovább
folytatja a festést. 1882-ben letelepedik Hágában, és egy ideig egy alkoholista
prostituálttal él együtt. Később a magánytól vezérelve ismét szüleihez költözik,
akik ekkor már a hollandiai Nuenenben élnek. Egy szégyenteljes szerelmi ügy után
(a két család tiltása ellenére össze akar házasodni Margot Begemannal, aki a
család ellenállása miatt sztrichninnel megmérgezi magát) minden idejét a
festésnek szenteli.

1885-ben először keltenek érdeklődést a festményei: ma már Van Gogh első
jelentős képének tartják a Krumplievőket, amelyet egy hágai műkereskedő
kiállított. Két éves nueneni tartózkodása alatt Van Gogh számos rajz és
vízfestmény mellett mintegy kétszáz festményt készített. Ezeken a képeken
elsősorban komor földszíneket használ, különösen a sötétbarnát – nyoma sincs
ekkor még a későbbi ragyogó, vibráló színeknek.

Az ezt követő, Antwerpenben, majd Párizsban töltött időszakban elsősorban a
színelméletet tanulmányozza, múzeumba jár, különösen Peter Paul Rubens képeinek
a színvilágát igyekszik felfedezni. Nagy szegénységben él, gyakorlatilag
kenyéren, kávén és cigarettán hónapokig. A fogai meglazulnak, egészségi állapota
leromlik, és egyes feljegyzésekből arra is lehet következtetni, hogy
szifilisszel kezelik. Ebben az időben kezdi el az abszint fogyasztását. A
gyógynövényekből készített, kábító hatású alkoholos italt később Van Gogh
életének több kutatója okolja betegségéért.

Rövid párizsi tartózkodása során lenyűgözik az impresszionisták alkotásai,
azonban a saját útját keresi. A fény és a színek iránti vonzalma viszi
Dél-Franciaországba, Arles-ba. A provence-i táj szépsége lázas munkára
sarkallja. Többszöri hívására, magánya oldására végül megérkezik Arles-ba Paul
Gauguin is, akivel Theo révén ismerkedett meg. Egy ideig együtt dolgoznak,
kapcsolatuk azonban egyre feszültebbé válik. A krízispont 1888. december 23-án
érkezik el, amikor egy vita során Van Gogh borotvával támad Gauguinre. A festőt
nem érte sérülés, Van Gogh azonban hazamenetele után saját fülének egy darabját
vágta le a borotvával, majd újságpapírba csomagolva átadta azt egy Rachel nevű
prostituáltnak, hogy „jól őrizze meg”.

Gauguin ezután elutazott, és a két művész többet nem találkozott. Van Gogh
ezután többször is kórházba került, „kritikus állapotban”. Hallucinációktól
szenvedett, és abban a meggyőződésben élt, hogy megmérgezték. Arles-ban az
emberek nem szerették, őrültnek tartották. Egyik kórházi tartózkodása alatt a
lakosok kérésére, akik csak „fou roux”-nak, azaz vörös hajú őrültnek nevezték
maguk között a festőt, a rendőrség lezárta a Van Gogh által bérelt házat. 1889
májusában a saint-remy-i szanatóriumba költözött, ahol hamarosan addigi élete
legsúlyosabb idegrohama tört rá. Ezután kénytelen volt tudomásul venni, hogy
gyógyíthatatlan beteg, és egész további életében kezelésre szorul.

A fájdalmas rohamok között lázas munkát folytatott. Saint-Rémyben a mellette
mindvégig hűségesen kitartó Theo utánajárásának köszönhetően két „szobája” is
volt – valójában aprócska cellák –, az egyikben lakott, a másikat műteremnek
használta. 1890-ben, rövid párizsi kitérő után Van Gogh a Párizshoz közeli
Auvers-sur-Oise szanatóriumába költözött, ahová a műkedvelő dr. Gachet hívására
érkezett. Itt közelebb volt szeretett testvéréhez is. Dr. Gachet korábban több
művészt kezelt már, és maga is amatőr festő volt. Van Gogh első benyomása
Gachet-ról így szólt: „Szerintem betegebb, mint én, hogy többet ne mondjak.” Van
Gogh három portrén is megörökítette a melankolikus atmoszférát árasztó orvost.


Saint-Rémyben töltött utolsó heteiben sokat gondolt az északon töltött időkre,
és Auvers-sur-Oise-ban töltött hetven napja alatt festett mintegy hetven képén
gyakran szerepelnek az északi tájak és motívumok. Egyre mélyülő depressziója
végül elviselhetetlenné vált – 1890. július 27-én kisétált a mezőre, és szíven
lőtte magát. Anélkül, hogy tudatosodott volna benne, hogy halálosan megsérült,
visszasétált a fogadóba, ahol szobát bérelt. Két nappal később, július 29-én
halt bele sérüléseibe. Utolsó szavait öccse jegyezte fel: „La tristesse durera
toujours” – A szomorúság örökké fog tartani. Ravatalára a barátai napraforgókat
vittek. Mindössze harminchét éves volt.



Fotó: Somorjai László

A fényre vágyott

Van Gogh betegségével kapcsolatban számos találgatás él. Orvosai
epilepsziával kezelték, ma azonban a legtöbben megkérdőjelezik a diagnózis
helyességét. Saját füle megcsonkítása minden bizonnyal valamilyen idegroham
következménye, utolsó éveiben bizonyítottan mentális problémákkal küzdött.
Ezekben az időkben néha nem festett – néha nem is engedték festeni. Vita folyt
arról is, vajon állapota milyen befolyással volt művészetére. Az évek során több
mint százötven pszichiáter próbálta diagnosztizálni Van Gogh betegségét, és több
mint harminc különféle diagnózis született. Ezek között szerepel a skizofrénia,
a mániás depresszió, a szifilisz, a lenyelt festéktől származó mérgezés
(köztudott, hogy Van Gogh szerette nyalogatni a festéket, aminek fémtartalma
komoly mérgezést okozhatott), az epilepszia. Ezek bármelyike lehetett az
alapbetegség, amit valószínűleg súlyosbított a megfeszített munka, az
alultápláltság, az álmatlanság, valamint az alkohol, és különösen a Van Gogh
korában divatos abszint mértéktelen fogyasztása. Egyes elméletek szerint Van
Gogh látásával is problémák voltak, ennek köszönhető, hogy előszeretettel
alkalmazta festményein a sárga színt.

A festő látását befolyásolhatta az abszint – az ebben található idegméreg nagy
dózisban olyan látásproblémát okoz, amelytől az érintett mindent sárgában lát. A
Van Gogh-életrajz kutatói idővel kiderítették, hogy a festő halála napján
szemészorvosnál járt – már öccsének írt korábbi leveleiben is panaszkodott
látászavarokra. Fényre vágyva hagyta el Párizst, és utazott Dél-Franciaországba,
de képei Provence-ban is egyre sötétebb tónusúak lettek.

A rettenetes szükség

Az életrajzírók többnyire Istentől elfordult, az egyházi szolgálatban
kudarcot vallott, a vallást a festészetre cserélő embert látnak Van Gogh
tragikus sorsában. Kathleen Powers Erickson, a Chicagoi Egyetem
teológiaprofesszora szerint azonban a művész nem Istennek, hanem a holland
kálvinista egyházra mondott valójában nemet. „Bár sikeres volt a lelkészi
szolgálatban, a református hierarchia elutasította őt, ezért kereste ezután a
prédikálás helyett a művészetben azt a szabad kifejezési módot, amelyen
keresztül a láthatón túli világról, az igazi valóságról szólhatott” – írja
Erickson az Örökkévalóság kapujában című (Van Gogh egy híres képének címét
viselő) könyvében, amelyben van Gogh spirituális életrajzát írta meg. A teológus
azt állítja, hogy a festő őszinte elhivatottsága arra, hogy válogatás nélkül, ha
kell, a nincstelen parasztoknak is az evangéliumot hirdesse, ellentétben állt a
bibliakritka által áthatott, meddő, bigott moralizálásba merült hivatalos
egyházzal, amely kivetette magából Van Goghot. „Ó, valóban nem vagyok a mai
kereszténységnek barátja – írja egyik késői levelében –, pedig az alapítója a
legmagasztosabb személy volt.” A talajt vesztett hit és a mardosó bűntudat – ami
ott van az elválaszthatatlan, sötét árnyék formájában a Festő úton hazafelé című
híres képén is – az önpusztítás felé sodorta a művészt, de a vágy ott maradt
benne a tisztaság, „a fény fehér sugarai” iránt. Egyszer azt mondta öcscsének:
„Úgy érzem, rettenetes szükségem van valamire – vallásra, ha mondhatom ezt a
szót. Aztán nekiindulok éjszaka, hogy megfessem a csillagokat”.

M.P.

Olvasson tovább: