Kereső toggle

Sziréna, óvóhely, becsapódás

Exkluzív beszámoló egy Hezbollah-rakétatámadásról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hír:

A kisvárdai ifjúsági tánccsoport húsz tagja és négy felnőtt kísérőjük épségben
hazaérkezett az izraeli Karmiel városból, ahova vendégként utaztak egy
táncfesztiválra. A libanoni határ közelében fekvő kisvárost ért rakétatámadást a
csoport egy légópincében vészelte át.

Tel Aviv-i és budapesti diplomaták segítségével sikerült másnap egy Budapestre
induló repülővel hazahozatni őket.

És ami mögötte van:





A tánccsoport három tagja és tanárnőjük a kisvárdai tornacsarnokban Fotó: Benczi
Jolán

 

Milyen apropóból utaztak épp most Izraelbe?

Szilágyiné Magdolna tanárnő: – 1995 óta van szorosabb kapcsolatunk
Karmiel városkával. Most a mazsorettcsoportunkat hívták meg egy fesztiválra.
Szerda este érkeztünk meg, vacsora után, kilenc óra felé elkocogtunk úszni egyet
az ottani strandra. Vendéglátóink másnapra gazdag programot terveztek. Nagy volt
a választék: Holt-tenger, Jeruzsálem, Názáret. De a korai reggeli után valahogy
elkezdtek szűkülni a lehetőségek, hol erre, hol arra hivatkozva kiestek a
programok. Végül azt tanácsolták, hogy ne menjünk aznap sehova. Nem értettük,
miért, de semmi rosszra nem gondoltunk. Rajtunk kívül valószínűleg már egész
Izrael tudta, mi vette kezdetét két napja, és hogy a határ menti települések
háborús övezetté válhatnak. Az ebédet is otthon fogyasztottuk el, s kérték, hogy
ne menjünk a városba, maradjunk az alagsori nagy nappaliban, ahová
elszállásoltak. Az hűvös volt ugyan, de különös benyomást keltett vastag, széles
falaival, kicsi kerek ablakaival, hatalmas vasajtajával. Páran a kicsik közül a
teraszon gyakorolták a tánclépéseket, a botpörgetéseket vagy azt, ami nem ment
nekik. Köztük volt Macskin Zita is, aki Európa-bajnokságot is nyert. A házunk
fölötti kert kis fahídjáról két huszonéves fiú komolyan és szúrósan nézett
minket: a házat, a teraszt, a lányokat. Egy kis idő múlva azt látom, hogy már
ott állnak az ajtónál. Kicsit megijedtem: ott vagyunk húsz fiatal lánynyal – mit
figyel ez a két fiú? Megszólítottam őket angolul, de oroszul válaszoltak. Mivel
én is jól beszélem a nyelvet, elkezdtünk beszélgetni. Azt mondták, hogy ez a
hely, ahol el vagyunk szállásolva, Karmiel legbiztonságosabb légópincéje, és
szeretnének bejönni hozzánk a támadások idejére. Először azt hittem, rosszul
értem, amit mondanak. Értetlenségemet látva megkérdezték, hogy mi nem tudunk
semmiről? Elmondták, hogy a rádió egy ideje másról se beszél, mint hogy a várost
rövid időn belül rakétatámadás éri, és aki csak tud, menjen biztos óvóhelyre.
Hirtelen minden vér kiment belőlem, falfehér lettem, se lépni, se beszélni nem
tudtam. Miközben a két orosz fiú arról beszélt, hogy pár napja mi történt Izrael
és a Hezbollah között, és milyen rakéták zúdulhatnak erre a térségre, megszólalt
egy mély, morajláshoz hasonló sziréna félelmetes hangon. Ez a hang a szovjet
háborús filmekből volt ismerős, ahol is az ilyen szirénahangot repülők moraja és
a szétszóródó bombák okozta robbanások hangja kísérte. A szirénát hallva a két
orosz fiú elkezdte: riadó, riadó, befelé! Dermedt rémületem hisztériába csapott,
kiabálva próbáltam beterelni a gyerekeket az óvóhelyre, akik – ilyen élményük
nem lévén – nem értették, miért pánikolok. Az én kis táncos lányaim továbbra is
mutatták egymásnak a tánclépéseket. Ők a szirénahangokat mentőknek hallhatták,
és mosolyogva kérdezték: Magdi néni, miért jön ide a mentő? Falfehéren kiabáltam
nekik, fussatok már befelé, mindjárt felrobbantanak minket. Egy-két kislány
odabújt az ölembe, és sírva mondta: Magdi néni, menjünk haza. – Hova, kislányom?
– Budapestre. A kisebbek a bunker hátuljában, a nagyobbak középen, egymásba
karolva, szótlanul figyelték, mi történik.

És mi történt?

– Egyre többen jöttek le a bunkerbe, mivel még nyitva volt az ajtaja.
Városiak lehettek, itt akarták átvészelni a támadást. De ők jóval nyugodtabbak
voltak. Látszatra. Volt, amelyikük azt bizonygatta, hogy nincs is ilyen
hatótávolságú rakétája Libanonnak, és különben is, sokszor voltak már ilyen
riadók a környéken, de soha nem lőttek. Volt egy középkorú, katona külsejű
férfi, aki látta, hogy sok gyerek van velünk, és nyugtatott minket, hogy higgyük
el, nincs nagy baj, ez csak egy próba. De az arca nem ezt mutatta. Ez az ember
meg egy másik úgy tíz perc múlva elővettek valahonnan egy-egy pisztolyt, és az
ölükbe helyezték.

Mi hallatszott kintről?

– A sziréna egyfolytában szólt, belül kicsit tompább volt a hangja, mint
kívülről, de ott is félelmetes volt. Az egyik ott lévő arról beszélt, hogy ő is
hallotta, hogy most olyan rakétákkal fognak lőni a libanoniak, amelyek nemcsak
Karmielig, hanem Haifáig is elérnek. Ebben a pillanatban mintha valami
robbanásfélét hallottunk volna. Többen, a két orosz fiú is, remegő kézzel
elkezdtek SMS-eket írni.



Mentés a nyolc halálos áldozatot követelő haifai támadás után

Fotó: AP

Hogy lett vége mindennek?

– Tizenöt-húsz percig tarthatott mindez, majd csend lett. Ekkor páran
odamentek az ajtóhoz, és kinyitották. Fél órán belül, nem is láttam, mikor, de
elszállingóztak az emberek, csak mi maradtunk a pincében. Pár perc múlva a
szervezőink és vendéglátóink álltak az ajtóban, és furcsa nyugalommal próbálták
a pánikjukat leplezni: Magdolna, semmi baj, semmi baj. – Később tudtuk meg, hogy
a legtöbb rakétát az izraeliek még a levegőben hatástalanították, de egy
becsapódott két kilométerre a szálláshelyünktől. Ketten meghaltak, és voltak
sebesültek is. Ezt a vendéglátóink vagy nem tudták még akkor, vagy nem akartak
felzaklatni minket, mivel úgy folytatták, hogy higgyük el, semmi baj,
visszaverték a támadást az izraeliek, helyreállt a rend, negyed ötre jön a busz,
és végre megnézhetjük a várost. Mondtam, nagyon jó. Ha negyed ötre jön a busz,
azonnal bepakolunk, de nem városnézésre megyünk, hanem a Tel Avivi repülőtérre.
Most mondták ki először a vendéglátóink, hogy higgyük el, biztos helyen vagyunk,
mert ez Karmiel legbiztosabb légópincéje. Majd arról próbáltak meggyőzni, hogy
ha már a kisvárost elhagyjuk, akkor utazzunk Haifába, az még biztonságosabb
hely. Nagyon köszöntem, de nem: addig fogunk ülni a Tel Aviv-i repülőtéren, amíg
valamelyik járatra fel nem szállhat a csoportunk.

És felszálltak?

– Telefon telefont, szó szót követett, és a Tel Aviv-i magyar nagykövetség
készséges diplomatái segítségével – igaz, viszontagságos körülmények között,
több mint negyvenórás út után – hazaérkezhettünk.

A bejrúti állapotokról

Tamás Lajos, Libanon magyarországi nagykövete:

A mai napon, azaz július 19-én, támadás érte Bejrút több pontját is,
Dél-Bejrútot, Közép-Bejrútot és Nyugat-Bejrútot. Áldozatok nem voltak, csak
épületeket és teherautókat találtak el, pánik se itt a követségen, se a
városban, se a magyarok körében nem tapasztalható. Lényegesen kisebb a
gépkocsiforgalom, az árak viszont szembetűnően fölmentek. Gyakorlatilag minden
fontos élelmiszer megdrágult, de felvásárlási láz nem tört ki. Végül is Libanon
a kereskedelem őshazája, a tizenöt éves polgárháború alatt is megoldották a
saját maguk ellátását. Tegnap huszonöt-harminc magyar hazautazási problémáját
oldottuk meg.

A mai nap folyamán tizenhét-tizennyolc ember kérte a segítségünket, hogy el
tudja hagyni az országot. Sok magyarnak azt javasoljuk, hogy autóval utazzanak
Szíriába, ott a nagykövetség munkatársai segítenek abban, hogy Malév-járatra
jussanak.

Állandó telefonkapcsolatban vagyok Szíria magyarországi nagykövetével Medgyes
Péter kollégámmal, mint ahogy munkatársaink is egymással, így valamennyi magyar
helyzetét közösen próbáljuk megoldani.

Olvasson tovább: