Kereső toggle

Hatvan éve zajlott a magyarországi németek kitelepítése

Egy batyuval jöttek, egy batyuval menjenek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hatvan éve, 1946 tavaszán zajlott a magyarországi németek kitelepítése. Az
etnikai alapon elrendelt kollektív büntetést csak Rajk László belügyminiszter
1946. május elején hozott rendelete enyhítette. A népi németek áttelepítését
azonban – igaz, nem nyugati irányban, hanem a meghódított keleti területekre –
eredetileg Adolf Hitler kezdeményezte, és a Horthy Miklós is kitűnő ötletnek
tartotta.



Itt írták alá a potsdami szerződést

Amikor a győztes nagyhatalmak konferenciája a potsdami Cecilienhof kastélyban
1945. július 17-én megkezdődött, már folyamatban volt a keletporoszok,
sziléziaiak és szudétanémetek kiűzése. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia –
kész tények előtt állva – engedtek a Szovjetunió követelésének, és hozzájárultak
a német lakosság „áttelepítéséhez”. A potsdami szerződés XIII. cikkelye erről
így rendelkezett: „A három kormány, minden vonatkozásban megvizsgálva a kérdést,
elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt
német lakosságnak vagy egy részének Németországba való áttelepítésére vonatkozó
intézkedéseket kell foganatosítani. Egyetértenek abban, hogy bármilyen
áttelepítés történjék is, annak szervezetten és emberséges módon kell
végbemennie.”

Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke már 1945 tavaszán
felszólította a magyar kormányt, tegyen előkészületeket a magyarországi németek
kitelepítésére. A pártok képviselői 1945. április 11-én kezdtek erről tárgyalni,
és hamar kiderült, hogy a vélemények ellentétesek.



Rajk László, Vorosilov

A kisgazdák és a szociáldemokraták elvetették a kollektív felelősség elvét, a
kommunisták és a parasztpártiak viszont a hazai németséget kivétel nélkül ki
akarták telepíteni. Kovács Imre, a parasztpárt főtitkára (a „Néma forradalom”
szerzője) erről így nyilatkozott: „A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval
is menjen. A svábok önmaguk szorították ki magukat az ország testéből, minden
tettükkel azt bizonyították, hogy együtt éreznek a hitleri Németországgal.”

Az 1938. november 26-án Basch Ferenc vezetésével megalakult magyarországi
Volksbund a német politika kiszolgálója lett, és mint Basch is hangoztatta,
százszázalékosan követte a Führert. De a magyarországi németek egy része mégse
volt hajlandó követni a Volksbund irányvonalát. 1942-ben bontakozott ki a
Dunántúlon az úgynevezett hűségmozgalom (Treuebewegung). Német nyelvű
hetilapjuk, a Die Donau, a Szent István-i állameszme jegyében a magyar nemzet
egysége mellett foglalt állást, és figyelmeztette a magyarországi németséget,
hogy ne higgyen a Volksbund náci propagandájának, mert a magyar hazához
hűtleneket kitelepítik.

Az 1941-es népszámlálás adatai alapján a trianoni, tehát a visszacsatolt
területek nélküli Magyarországon a német anyanyelvűek száma 477 ezer volt, és
ezek közül 303 ezren vallották magukat német nemzetiségűnek.

A potsdami konferencia befejezése után Vorosilov marsall újra és nyomatékosan
felszólította a magyar kormányt, hogy készítse el 450 ezer magyarországi német
kitelepítésének tervét. Bibó István, aki akkor a Belügyminisztérium
törvény-előkészítő osztályának vezetője volt, memorandumot készített a kormány
számára, és rámutatott arra, hogy a kitelepítés megvalósítása ily módon és
mértékben erkölcsi csődöt jelentene a magyar demokrácia számára.

A küszöbön álló országgyűlési választásokra való tekintettel a pártok a döntést
elhalasztották.

Mindszenty József hercegprímás 1945. október 17-én pásztori levélben tiltakozott
a tervezett kitelepítés ellen: „Mindazt, amit az elmúlt évtized során a németség
kívülről vagy belülről hazánk ellen elkövetett, megbocsáthatatlannak tartjuk, és
határozottan elítéljük. Ugyanakkor állást kell foglalnunk az ellen, hogy hazánk
németsége az elkövetett hibák, sőt valóban nagy hibák miatt kollektív büntetés
áldozata legyen. Az pedig, hogy hazánk németségét házukból és birtokukból
elűzik, a legjobb akarattal se nevezhető emberiesnek vagy kereszténynek. Mi nem
szólnánk, ha csak a bűnösöket büntetnék meg. Ne kövessük el azt, amit
Csehszlovákiában magyarok ellen elkövetnek, s amit mi joggal felháborítónak és
elviselhetetlennek tartunk… Ahhoz a magyar államhoz és demokráciához, mely
büszkén hirdeti az emberi szabadságjog elveit, nem méltó az, hogy nem képes
biztonságot nyújtani azoknak, akik bizonyos egyesületeknek csupán tagjai voltak,
s az is talán csak kényszerből.”

Ekkor hasonlította össze valaki először nyilvánosan a magyarországi németség és
a csehszlovákiai magyarság háború utáni sorsát. A háború befejezése után a
szlovákiai magyarokat gyűlölt idegenekként kezelték. A magyar iskolákat
bezárták, és sok helyen a magyar nyelv használata is veszéllyel járt. Az
úgynevezett Benes-dekrétumok a Csehszlovákiában élő németeket és magyarokat
megbízhatatlan személyeknek nyilvánították. Vagyonuk állami kezelés alá került,
csehszlovák állampolgárságukat elvesztették.

A potsdami konferencián a csehszlovák delegációnak nem sikerült megnyerni a
nyugati hatalmak beleegyezését a magyarok kitelepítéséhez. A többhetes tárgyalás
után 1946. február 27-én végül létrejött lakosságcsere-egyezmény alapján
összesen 72 ezer szlovákiai magyar települt át Magyarországra.

A Nagy Imre vezetése alatt álló Belügyminisztérium 1945. december 29-én kiadott
rendelete, „A magyarországi német lakosságnak Németországba való
áttelepítéséről, a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. november
20-án kelt határozata” alapján kitelepülés alá estek mindazok, akik az 1941-es
népszámlálás alkalmából magukat német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek
vallották, továbbá azok, akik a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német
alakulatnak (SS) tagjai voltak. Mentesítést csak azok kaptak, akik „a
magyarsághoz való nemzethű magatartásukért üldözést szenvedtek”.



Forrás: www.bogardi.com

A magyarországi németek kitelepítése 1946 januárjában kezdődött meg. Amikor a
budapesti népbíróság január 18-án Basch Ferencet halálra ítélte, Budaörsön
megtörténtek az előkészületek, hogy az első szerelvényt útnak indítsák. A
kollektív büntetés alapján meginduló kitelepítések ellen a magyar szellemi élet
kiváló képviselői tiltakoztak a Magyar Nemzet 1946. január 18-ai számában,
közöttük Füst Milán, Gellért Oszkár, Heltai Jenő, Kassák Lajos, Kéthly Anna és
Sík Sándor: „Az embertől otthonát, környezetét, faluját, házát, földjét,
kenyerét, vizét emberségesen elvenni nem lehet. Aki nem követett el gaztetteket,
csak éppen részese volt egy tömegtébolynak, melynek annyi magyar is részese
volt, vagy aki azzal a közömbösséggel nézte a náci uralom fejleményeit, melyet a
múlt esztendőkben a magyar társadalom nagy része is tanúsított, azt ne engedjük
veszni, azt próbáljuk megmenteni az igazi demokratikus Magyarországnak.”

Az akkor már Rajk László vezetése alatt álló Belügyminisztérium 1946
augusztusában módosította a rendeletet, és kivonta a kitelepítés hatálya alól
azokat, akik 1941-ben magyar nemzetiségűnek vallották magukat, nem voltak
Volksbund-tagok, és nem önként szolgáltak az SS-ben.



Füst Milán, Gellért Oszkár, Heltai Jenő, Heltai Jenő. A tiltakozók. Aki nem
követett el gaztettet, otthonát elvenni nem lehet

Végül összesen 185 ezer magyarországi németet űztek el otthonából. Közülük
kereken 135 ezren Dél-Németországba, 50 ezren pedig a szovjet megszállási
övezetbe kerültek. A történelmi igazság kedvéért azonban nem árt emlékeztetni
arra, hogy az úgynevezett népi németek áttelepítését eredetileg Hitler tervezte.
1939. október 6-ai beszédében a Führer a népi németeknek a meghódított keleti
területekre való áttelepítését helyezte kilátásba. Ezt Horthy Miklós 1939.
november 3-án Hitlerhez intézett levelében „kitűnő ötletnek” nevezte.

(A szerző Münchenben élő történész)

Olvasson tovább: