Tizenöten harmincöt négyzetméteren. Egyre nehezebb a kitörés Fotók: Somorjai László
Battonyán a korai hó már csak foltokban található. Kár, mert legalább elfedte volna a nyomorunk egy részét – mondja Jenő, aki főiskolásként is már cigány szociológiával foglakozott. Jenő nem helybéli, de azt mondja, a romák helyzete vidéken szinte egyforma képet mutat, vagyis növekvő szegénységet, vagy ha úgy tetszik, nyomort.
Egy átlagos cigány családban csak harmadannyi jut egy emberre, mint a nem cigányoknál – mondja kísérőm, miközben a városka széle felé lépdelünk. A roma gyerekek huszonöt százaléka még ma is kisegítő iskolákba jár. Az elkülönítés, a szegregáció egyre nagyobb méreteket ölt, és ehhez gyakran az önkormányzatok is aktívan hozzájárulnak: előszeretettel jelölnek ki külön-külön utcákat a cigányoknak és a nem cigányoknak. A hetvenes években a romák számára megnyílt a városszéli "gettókból" való kilépés lehetősége, eltűntek a putrik, de a kilencvenes évek óta újraindult a gettósodás. A településen hatezer-hétszáz főből egyébként csak kétszázan vannak a cigányok, de az itt élők szegénysége messze földön híres. Jenővel egy távoli rokonhoz, "Dezsőékhez" igyekszünk az Aranykalász utcába. Tizenhárom gyerek van a családban mintegy harmincöt négyzetméterre. Dezső azt állítja, hogy mindig dolgozott, de csak ennyire tellett a tehetségéből. A gyerekek járnak iskolába, de a jövőjük felől "nincs mit beszélgetni, mert csak úgy máról holnapra élünk" – mondja a férfi sóhajtva.
Rádainé Rácz Róza öt éve foglalkozik a helybéli romák sorsának jobbra fordításával. A "romamenedzser" nem sok reményt lát a helybeli cigányok felemelkedésére. A szülők nem akarják, nem tudják támogatni a gyerekek tanulását, iskola nélkül pedig nincs jövő nemzedék.
2005. 11. 25. (IX/47)
