Kereső toggle

Kivonulás után: kik a győztesek és kik a vesztesek?

Alakul a Hamaszland Gázában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Talán nem felelőtlen jósolgatás kijelenteni, hogy azok a fotósok, akik a gázai kivonulásról készítettek képeket, számtalan rangos díjban fognak részesülni. Kevés alkalma lehet egy fényképésznek arra, hogy ilyen témát találjon. Önmagában az sem gyakran fordul elő, hogy egy állam nem katasztrófahelyzetben kitelepíti a polgárait, teljes településeket számol fel, de ennél is ritkább, hogy a kitelepítést végrehajtó katonák, rendőrök, annak dacára hogy nem értenek egyet a kitelepítéssel, fegyelmezetten hajtják végre a
parancsot, és ha egyet is értenek vele, együtt sírnak a kitelepítettekkel. A képeket sokan minősítették emblematikusnak, de a kommentárok többsége csak a felszínt karcolja, legyen szó a kivonulás várható hatásairól vagy a történtek lehetséges mélyebb jelentéseiről. 

Az általános vélemény, hogy Izrael jelentős lépést tett, ám ezt rögtön követi az a bizonyos "de" –, hogy de ez még kevés. Jellemző módon, amikor a minap Pakisztán óvatosan megpendítette, hogy esetleg felvenné a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, mintegy elismerésként és bátorításként a gázai kivonulásért, rögtön magára vonta saját iszlamistáinak és az Arab Liga főtitkárának, Amr Muszának a haragját. Bizonyos szélsőjobboldali és szélsőbaloldali kommentárok ennél is továbbmennek. Különféle akrobatamutatványokkal sikerül bebizonyítaniuk, hogy tulajdonképpen az egyoldalú elszakadási terv is az izraeli megszállás és "fasizmus" kifejeződése, ami újfent azt látszik bizonyítani, hogy téves az az axióma, mely szerint ha megszűnne az izraeli megszállás, akkor csökkenne az Izrael-ellenesség is. Inkább azt mondhatjuk, hogy az Izrael elleni indulathoz csak ürügy a megszállás. Hiszen ezen logika szerint értékelni kellene a kezdeti lépést. A körülmények ismeretében nem meglepő, hogy Izrael ragaszkodik a gázai légtér és tengerszakasz felügyeletéhez – ugyanis nincs semmi, ami Izrael biztonságát ellenkező esetben garantálná. Egyes ciszjordániai telepek bővítése csak a továbbiak fényében értelmezhető, aszerint hogy a palesztin vezetésnek sikerül Gázában bebizonyítania, hogy szükség lesz-e egyoldalú lépésekre Ciszjordániával kapcsolatban vagy érdemes tárgyalni. Az egyoldalú kivonulást keveslőknek vagy a kivonulás módját kritizálóknak három dolgot nem szabad elfelejteniük.

Először is azt, hogy a gázai kivonulás minden szempontból egyoldalú volt, mert a palesztin fél semmit nem tett a terror megfékezésére, vagyis semmivel sem bizonyította, hogy készen állna a békére. Másodszorra a sokat hivatkozott, de a mindenki által felületesen ismert 242-es határozat azt írja elő, hogy az 1967 előtti – nem határok, hanem – tűzszüneti
vonalak korrekciójáról tárgyalni kell, amire a palesztin fél nem hajlandó. Az ugyanis nem tárgyalás, ha a területeket teljes egészében
visszaköveteli, miközben nem hajlandó a terrorizmus struktúráját felszámolni. Harmadjára akár elégséges ez a kivonulás, akár nem, a világtörténelemben eddig nem igazán fordult elő, hogy egy háború győztese önként kivonult volna a megszerzett területekről, nem nagyon fordult elő, hogy az ellene harcoló, s elpusztítására törő támadónak adja át ezen területeket. A támadó félt vesztes háborúk után nem szokás jutalmazni. Franciaországtól senki sem várja el (még a legnagyobb német-francia barátság közepette sem), hogy átadja Elzászt Németországnak, senki nem szólítja fel a környező országokat, hogy a trianoni területeket adják át Magyarországnak. Különösen azt nem várja el senki, hogy eközben kitelepítsék a francia, román, szlovák, osztrák, ukrán vagy szerb polgárokat.

Arra is emlékeztetnünk kell, hogy 1967 előtt a palesztin nép jogainak felkent védelmezői és szellemi elődeik egyszer sem kárhoztatták és nevezték fasisztának, apart-heid államnak Egyiptomot, Jordániát, amiért az általuk annektált Gázában és Ciszjordániában nem szorgalmazták egy palesztin állam létrejöttét, amiből akár arra is következtethetnék, hogy csak Izrael számára fontos a palesztin állam. Ugyanakkor miközben mindenki számára természetes, hogy Izraelben arab polgárok élnek, addig senki sem vetette fel, hogy a palesztin állam miért nem hajlandó vagy hajlandó lenne-e állampolgáraiként megvédeni azon telepeseket, akik a maradás mellett döntöttek volna.

A fanyalgó cikkek közül több elemzés több-kevesebb kárörömmel a vallásos cionizmus vagy általában a cionizmus kudarcáról, válságáról, végéről értekezik. 

A kórushoz olyan mértéktartónak tartott lapok is csatlakoztak, mint a The New York Times. Ezt a fanyalgást különösen az teszi érdekessé, hogy ugyanezek az emberek eddig azt mondták, hogy az jelenti a cionizmus végét, ha Izrael nem vonul ki. A vallásos cionizmus egy ága valóban válságba került, de az egész cionista gondolat – egy zsidó nemzeti otthon léte a Szentföldön – aligha. A kommentárok szerzői szokott módon nincsenek tisztában a fogalmak jelentésével és a történelemmel. Így semmi meglepő sincs abban, hogy képtelenek a történteket a helyükön kezelni, és helyesen értelmezni a jelképeket. 

Ahelyett, hogy lényeges kérdésekről beszélnének – a kivonulás lehetséges következményeiről, az izraeli és palesztin társadalom viselkedéséről, az elszakadás üzenetéről –, vakvágányra terelik a kivonulással kapcsolatos diskurzust. Pedig a feladat korántsem bonyolult. Az történt, ami eddig rendszeresen, s amit Izrael mindig is hangsúlyozott. Az izraeli politika soha nem ragaszkodott a megszállt területekhez (Kelet-Jeruzsálemet leszámítva), amit az is bizonyít, hogy nem annektálta őket. Miként a Sínai-félsziget kérdését kezelte, amikor átadta Egyiptomnak a békeszerződésért cserébe, akként kezelte Gáza és Ciszjordánia problémáját is. Olyannyira, hogy a Sínai-félszigettel együtt Izrael Gázát is felkínálta Egyiptomnak, de az visszautasította. Ők tudták, miért – amikor 1987-ben kitört az első intifáda, az az egyiptomi területeket is érintette, de csak néhány hétig, mert az egyiptomi kormány villámgyorsan vérbe fojtotta. Nyugodtan tehette, ugyanis ahogy 1967 előtt, úgy utána sem fenyegette az a veszély, hogy a palesztinok jogainak sárba tiprójaként vívja ki
a palesztin nép "önzetlen" (a palesztinoknak többet ártó, mint használó) barátainak haragját.

Az egész oslói békefolyamatnak nevezett kudarcsorozat azt példázza, hogy Izrael tárgyalásos rendezés során próbálta elérni, hogy biztonságáért cserébe a területeken létrejöjjön egy palesztin állam. Nos, ez az álom tényleg kudarcnak bizonyult, és Saron azt ismerte fel, hogy nincs tárgyalópartner, ezért módosítani kell vagy éppen feladni a területet békéért elvét. Ennek egyik következménye a gazdaságilag is komoly terhet jelentő Gáza feladása. 

A gazdasági gondok mellett Gáza akkor is demográfiai problémát jelent, ha a PFSZ és egyéb palesztin szervezetek adatain alapuló népességstatisztika több forrás szerint is túlzó. Ellenséges érzelm? lakosságra egyetlen államnak sincs szüksége. 

A folytatás a palesztinokon múlik. A 2000-ben kirobbantott második intifáda ára, ha bizonyos ciszjordánai telepekről a palesztin vezetésnek le kell mondania, és ha a leendő határok nem úgy alakulnak, ahogy alakulhattak volna 2000-ben Camp Davidben. Tegyük hozzá, a palesztinok számára Ciszjordánia határai egybeesnek Gáza határaival. És itt találjuk a legnagyobb különbséget az izraeli és a palesztin hozzáállás között: még a legszélsőségesebbeknek aposztrofált telepesek sem (kevés kivételtől eltekintve) folyamodtak erőszakhoz, nem ragaszkodtak két kézzel "Nagy-Izrael" álmához. Ez az, ami megtéveszti a cionizmus haláláról író publicistákat, holott ami történt, az beleillik az Egyiptommal kötött béke, az oslói folyamat izraeli logikájába, az izraeli társadalom képes a kompromisszumra, a palesztin társadalom nagy része viszont nem.

A balliberális sajtó eddig éppen az ellenkezőjét állította, tehát ha valóban arról cikkezne, ami a fotókon is látható, és amiről a kivonulás szólt, akkor összeomlana a világképe, elveszítené hivatkozási pontjait. Ezért írt a kivonulás előtt már-már apokaliptikus hangon, ezért sorakoztak fel a tévétársaságok kamerái. Az apokalipszis elmaradt, az ütős képek üzenete viszont csak ritkán fogalmazódik meg a kommentárokban, pedig röviden összefoglalható: megegyezéssel vagy anélkül, de Izrael a békéért cserébe hajlandó engedményekre, kivonulásra, ha kell a szélsőségesekkel szemben is, szemben a változatlanul Nagy-Palesztinában gondolkozó és a szélsőségesek, a terroristák ellen csak ímmel-ámmal fellépő palesztin politikával.

Bár a Hamasz hetek óta saját fényes győzelmeként ünnepli a gázai kivonulást, ha ezt a palesztinok elhiszik, és tovább folytatják terrorhadjáratukat, akkor minden eddiginél nagyobb tragédiát zúdíthatnak magukra. Gázában immár nem lehet 

a megszállásra hivatkozni, s a palesztin vezetés felelőssége, hogy megakadályozza a további merényleteket. Ha bebizonyítja, hogy képesek kezükbe venni sorsukat, a segélyeket fegyverek helyett építésre, az életszínvonal emelésére fordítani, akkor megindulhatnak a tárgyalások Ciszjordániáról.
Amennyiben viszont a Hamasz útját követik, és tovább folytatják a terrort, akkor hamar kiderülhet, hogy a fényes győzelem egy újabb tragédia előszele volt. Az újabb, Gáza területéről érkező támadásokat Izraelnek a nemzetközi jog szerint is jogában áll viszonoznia, és ha a támadások ennek ellenére is folytatódnak, az hamar a gázai állam-álom rémálommá változását jelentheti – hacsak az ENSZ, az EU nem ragaszkodik egy újabb terrorállam finanszírozásához. És ha a káosz átterjedne Egyiptomra is, akkor Kairó aligha habozna hasonló módon felszámolni a válsággócot, ahogyan azt eddig is tette. Ez az utóbbi hiteltelenné tenné a palesztin államiság további követelését, és a múlt tapasztalataiból kiindulva, legkevésbé magukat a gázai palesztinokat zavarná az egyiptomi elnyomás, hiszen visszatértek az Umma kebelére. 

Akár az optimista forgatókönyv valósul meg (gázai minidemokrácia, amelyet egy ciszjordániai követ), akár a pesszimistább (teljes káosz, terror, Egyiptom bevonulása), az Izrael-ellenesség nem fog jelentősen csökkenni, sem az arab világban, sem a nyugati balliberális körökben. Ha teljesül az első cél – izraeli visszavonulás az 1967 előtti "határok" mögé, ami korrekció nélkül nem lehetséges Izrael számára –, akkor előkerül majd Kelet-Jeruzsálem vagy a menekültek kérdése. Amennyiben Izrael ezekben is teljesítené az arab követeléseket, akkor újabb és újabb ügyek kerülnének elő, hiszen az eredeti cél Izrael megszüntetése, s
a "palesztin függetlenség" nem más, mint egy ürügy, amit minden további nélkül újakkal lehet helyettesíteni. A terror ideológusai sosem rejtették véka alá valódi szándékukat, s csak a Közel-Kelet valódi arca iránt tökéletesen érzéketlen izraeli és nyugati széplelkek és a szándékos rosszhiszeműek nem voltak hajlandóak ezt meghallani. Ahogy könnyedén felkapták a "palesztin nép" fogalmát, úgy felejtik el, amint az arab és a palesztin vezetők új dalt kezdenek játszani. A megoldás kulcsa újra (még mindig, egyfolytában) a muzulmán világ zsebében van, az iszlám gondolkodásának megreformálásában, az arab világ problémáinak kezelésében. Amíg az arab-muzulmán világ a Hamasz győzelmét ünnepli, addig Izrael egyet tehet, igyekszik szemmel tartani és kontrollálni, ami Gázában és Ciszjordániában történik, de radikálisan leválasztja magát a palesztinokról, ha kell saját polgárait is kitelepítve. Mint minden olyan állam, amely felelősséget érez polgárai iránt – és ezt még a telepesek többsége is megértette. Erről szólnak azok a bizonyos fényképek – már ha valaki megfelelő esztétikai, történelmi és kulturális érzékenységgel tekint rájuk, és nem indul rossz irányba a jelképek szövevényes erdejében.

Kivégezték Arafat unokaöccsét

Szeptember 7-én hajnalban mintegy száz álarcos fegyveres rohanta le Musza Arafat (képünkön középen), a néhai palesztin vezető unokatestvérének a házát Gázában. A hatvanöt éves Arafatot pizsamában rángatták ki az ágyából, és a nyílt utcán agyonlőtték, miután harminc percen át tartott a lövöldözés a támadók és a házat védő testőrök között. A gépfegyverekkel és vállról indítható rakétákkal felszerelt fegyveresek elrabolták Musza Arafat fiát és három testőrt is. Az események néhány utcányira történtek a Mahmúd Abbász palesztin elnök ellenőrzése alatt álló biztonsági erők központjától. A felelősséget a Népi Ellenállási Bizottság (NEB) nev? szervezet vállalta magára, amely főként Jasszer Arafat Fatah-mozgalmának egykori tagjaiból, valamint a Hamasz és az Iszlám Dzsihád terrorszervezetek embereiből áll. "Allah törvényét hajtottuk végre" – nyilatkozta a NEB szóvivője az AP hírügynökségnek. Mohammed Abdel Al azt is hozzátette: "Azért öltük meg Arafatot, mert a Palesztin Hatóság nem tette ezt meg." Musza Arafat hosszú időn keresztül a palesztin biztonsági erők egyik vezetője volt. Idén januárban Abbász korrupció vádjával menesztette, de megtartotta mint egyik vezető katonai tanácsadóját. A gyilkosság azt követően történt, hogy Izrael átadta a Gázai övezet ellenőrzését a Palesztin Nemzeti Hatóságnak, ezért sokan úgy látják, hogy a támadás nyílt kihívás Mahmúd Abbász ellen, akitől a nemzetközi közvélemény azt várja, hogy megteremtse a független palesztin állam alapjait Gázában. (Hetek)

Olvasson tovább: