Kereső toggle

Interjú Julian Rubinstein újságíróval

A Viszkis balladása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Viszkis rabló balladája (alcíme: Igaz történetek bankrablásról, jéghokiról, erdélyi szőrmecsempészetről, fusizó rendőrökről és megtört szívekről) könyvsiker lett Amerikában és Magyarországon is. Az Ambrus Attila történetén keresztül a kilencvenes évek Magyarországát bemutató művet azonban csak az olvasók fogadták egyforma szeretettel az óceánon innen és túl. A kritikák Amerikában 2004 egyik legjobb elsőkönyves bemutatkozásaként írtak Julian Rubinstein művéről. Itthon egy hónapon belül a harmadik kiadás fogyott el, ennek ellenére a Viszkis történetét hallgatással (Frei Tamás műsora az üdítő kivétel volt), vagy ami még rosszabb, gyanúsításokkal fogadták. Aki elolvassa a könyvet, megérti, miért. Mint a Heteknek adott interjúból kiderül, a magyar fogadtatás Julian Rubinsteint sem lepte meg.



Ambrus Attila. Nem akar showman lenni Fotó: Somorjai L.

– Mi indította arra, hogy több mint három évet szánjon Ambrus Attila pályafutásának, és rajta keresztül a távoli és a közelebbi magyar múlt eseményeinek felkutatására? A könyvéből úgy tűnik, mintha egész életében erre készült volna…

– Szó sincs róla. Mielőtt elkezdtem ezen a könyvön dolgozni, szinte semmit sem tudtam Magyarországról. Budapesten is csak egyszer jártam, az egyetem után egy baráti társasággal. Átutazóban voltunk, és csak a bulizás érdekelt minket. Néha azonban előnyt jelent, ha nincs semmilyen előzetes véleményünk egy helyről. Amikor pedig elkezdek dolgozni egy sztorin, mindennek igyekszem alaposan utánajárni. Szeretnék mindent megtudni, amit csak lehet.

– Ha nem volt magyar ismerőse, aki ajánlotta volna a sztorit, hogyan bukkant rá a Viszkis rabló történetére?

– 1999 nyarán hallottam először Attiláról, miután megszökött a Gyorskocsi utcai börtönből. Egy cikket olvastam róla a Sports Illustrated cím? amerikai magazinban. Akkoriban nekik dolgoztam sporttudósítóként. Nem volt hosszú írás, de elég volt ahhoz, hogy kíváncsivá tegyen. Elhatároztam, hogy nekivágok és alaposabban utánanézek a dolognak. Miután Budapestre érkeztem és elkezdtem az interjúkészítést a rendőrségi emberekkel, a hokicsapat tagjaival, Attila barátnőivel és másokkal, rájöttem, hogy olyan történetbe botlottam, amely még annál is izgalmasabb, mint azt elsőre gondoltam. A tragédia és bohózat olyan ritka kombinációja volt, amely bemutatott egy egész kort. Messze többről szólt, mint egy bankrabló kalandos pályafutása.

– Könyvében rengeteg magyar közéleti szereplő bukkan fel, politikustól kezdve ügyvédeken át újságírókig. A jellemzések találóak és kerülnek mindenféle udvariaskodást, ugyanakkor még a legnegatívabb szereplők emberi méltóságát is tiszteletben tartja. Nem gondolja, hogy az amerikai vagy más külföldi olvasó számára a könyv elolvasása után mégis riasztóbbak lesznek a "vadkeleten" élő magyarok?

– Bízom abban, hogy az olvasók inkább rokonszenvesnek fogják találni a könyv szereplőinek többségét. A jó történetek ritkán működnek szimpatikus karakterek nélkül. Lehet, hogy nem mindenki van így ezzel, de én, amikor az emberek elmesélik nekem az életüket, a legtöbbjüket megkedvelem.

– Már jó ideje dolgozott a könyvön, amikor először találkozott a történet főhősével. Miután híres lett, a Viszkis rablót a magyar sajtó igyekezett minden módon lejáratni, miközben a közvélemény egy része a rendőrökkel szemben Ambrus Attilának drukkolt. 

A személyes ismeretség menynyire változtatta meg önben a Viszkisről alkotott képet?

– Éppen azon a napon találkoztam először Attilával, amikor a budapesti bíróságon ítéletet hirdettek ellene. Bár ez a tárgyalás életének talán a legnehezebb napja volt, úgy láttam, hogy céltudatosan, szerényen és okosan viselkedett. Nem örült túlságosan annak, hogy nemzetközi hírnevet szerezhet magának. Ezen meglepődtem, de utóbb rájöttem, hogy Ambrus Attiláról két ok miatt is rossz kép él sok emberben. Egyrészt a rendőrség és az állami hatóságok meglehetős sikerrel tudták őt gonosz, erőszakos bűnözőnek beállítani, pedig ne feledjük: két egymástól független bíróság is elutasította a gyilkossági kísérlet alaptalan vádját ellene. A másik ok pedig az volt, hogy Attila korábbi ügyvédje, Magyar György hosszú időn keresztül az egyetlen ember volt, aki Attila nevében szólhatott a nyilvánosság előtt. Őt pedig nyilvánvalóan az érdekelte a legjobban, hogy üzletet csináljon a történetből. Attila személyisége azonban nagyon-nagyon különbözik az ügyvédétől. Őt nem a marketing érdekelte: az igazságot akarta. Azt hiszem, az emberek egy részében téves kép maradt meg róla. Emlékszik, milyen szakállt viselt a tárgyalás alatt? Egyszer javasoltam neki, hogy vágassa le, mert úgy tisztességesebb ember benyomását keltené a Legfelsőbb Bíróság előtt. Azt válaszolta: "Elegem van abból, hogy showman legyek." Nem érdekelte a publicitás. Úgy érezte, hogy tisztességtelenül bánt vele a magyar média, és ha őszinték akarunk lenni, tisztességtelenül is bántak vele. 

– Egy magyar újságcikk önt is azzal vádolta meg, hogy könyvével egy bűnöző kétes hírnevét akarta növelni.

– Nem csodálkozom rajta. Amikor Magyarországon dolgoztam, az volt az érzésem, hogy én magam is hasonlóképpen fogok járni a könyvem miatt, mint Attila.

– Ambrus egy helyen keserűen jegyzi meg, miután eljutott gyermekkori álmai földjére, Budapestre: sikerült elszöknie az egyik diktatúrából, csak azért, hogy egy másikba érkezzen. Mit gondol, ha egy ilyen sokoldalú ember egy szabad országban látja meg a napvilágot, másként alakul az élete? Tisztességes életet tudott volna élni?

– Természetesen. Sőt, Magyarországon is el tudta volna ezt érni, de túl sok minden dolgozott ellene. Bár az újságírók nem akarták, hogy az emberek együtt érezzenek vele, ezért mindenféle rágalmat igyekeztek terjeszteni róla, tudni kell, hogy Attilának rettenetes gyermekkora volt. Nem mintha másoknak nem lenne, és ez nem is mentség arra, amit tett. Egyszerűen tény. Ne felejtse el, Attila sok-sok munkát kipróbált, hogy becsületes életet kezdhessen. Volt sírásó, templomfestő, portás, kutyasétáltató, házfelügyelő, jégkorongozó, szőrmecsempész, golyóstollügynök. Amikor megérkezett Romániából, templomokban, jótékonysági szervezetek ingyenkonyháin étkezett, mert különben éhen halt volna. Semmije sem volt. És bármilyen keményen dolgozott, mégsem tudott egyről a kettőre jutni. Így aztán végül azt az egyetlen utat választotta, amely elérhetőnek tűnt a számára.

– Találkoztak azóta, hogy megírta a könyvét?

– Igen, augusztus végén jártam Attilánál a börtönben. Vittem neki egy példányt a könyv angol változatából. Remélem, tetszeni fog neki. És persze azt is remélem, hogy ki tudja bírni a börtönidejét. Ha bármi is történne vele, nagyon mélyen megrázna. Tudja, ez alatt a három év alatt jobban megismertem őt, mint néhány régi barátomat. Tisztelem őt. Hadd hangsúlyozzam még egyszer: Magyarországon sok ember elfelejti, hogy Attila nem mondta magáról, hogy ő nem bűnöző. Mindent beismert, amit csak elkövetett. Én sem állítom azt, hogy ne lenne bűnöző. Az. De ez még nem jelenti azt, hogy más szempontokból ne lenne értékes ember. Nem gonosz, és nem is erőszakos személy, hanem olyan valaki, aki nagyon is okos és érzékeny személyiséggel rendelkezik. Őszintén sajnálom, hogy ott kell ülnie Sátoraljaújhelyen. Állítom magának: Ambrus Attila nem tipikus bűnöző.

– Milyen kép alakult ki önben Magyarországról? Három év alatt jobban megismerte az országot, mint a legtöbb honfitársa, politikusokat is beleértve.

– Magyarország sok szempontból zavaros hely, elég csak a korrupciót említeni. Ilyen problémák azonban másutt is vannak, még Amerikában is. Hogy ki tudna-e törni Magyarország ebből a helyzetből? Valószínűleg igen. De nem vagyok benne biztos, hogy ki is fog. Ez a probléma a kapitalizmussal, hogy a rendszer kapzsiságot szül. A kapzsiság pedig a legnagyobb romlást okozó erő. Az emberek gyorsan elfelejtik, hogy milyen játékszabályokat és erkölcsi értékeket kellene követniük, amikor hirtelen megnyílik előttük a pénzkereset lehetősége. 

– Nyugaton sokan úgy tekintenek Magyarországra mint amely a kommunizmus bukása után valódi demokráciává vált. Osztja ezt a nézetet?

– Magyarországon valószínűleg nincs igazi demokrácia, mint ahogy Amerikában és a világ sok más részén sincs igazi demokrácia. Igazság szerint, amikor a pénz ekkora befolyásra tesz szert, akkor már nem az igazi, egy ember-egy szavazat elvén álló demokráciáról van szó. Azoknak az embereknek, akik kevesebb pénzzel és kevesebb kapcsolattal rendelkeznek, kisebb a képviseletük a hatalomban. Egy szempontból azonban Magyarország és általában Kelet-Európa is tényleg rosszabb az Egyesült Államoknál: ez pedig a szervezett bűnözés hatása a politikára. De ez nem jelenti azt, hogy hálásabb vagyok azért, mert amerikainak születtem. Nézze csak meg, mivé vált Amerika az idő alatt, miközben a könyvet írtam. Szégyen…

– A Viszkis története a kilencvenes évekhez kötődik. Azóta olyan új ügyek bukkantak fel – például a brókerbotrány –, amelyek szinte kiáltanak a további tényfeltáró írások után. Tervezi a folytatást?

– Nem, azt hiszem a három és fél év munka Magyarországon elég volt nekem.

Névjegy



Julian Rubinstein. Három és fél év …elég volt

Julian Rubinstein újságíróként elnyerte a legjobb amerikai bűnügyi tudósító és legjobb sportriporter címet. Írásaiban különleges személyiségek és hajmeresztő történetek nyomába eredt. Hol a brazil őserdőben kutatott a kábítószercsempészek útvonala után, hol a Pokol Angyalai kanadai kalandjairól tudósított. Máskor a botrányhős teniszfenomént, John McEnroe-t mutatta be vagy a Los Angeles-i extasykereskedők és a New York-i ortodox jesivahallgatók között kialakult furcsa munkamegosztást leplezte le. Első könyve, A Viszkis rabló balladája 2004 szeptemberében jelent meg az egyik legtekintélyesebb amerikai kiadónál. Hét nyelvre fordították már le, és az HBO televíziós társaság megvette a könyv megfilmesítésének a jogait.

Olvasson tovább: