Tizenegyes a becsület ellen

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

Tanúim vannak rá, hogy én már néhány hónapja tudtam, azaz több, mint sejtettem. Amikor megjelent az első részlet a kiváló iratból, két dologból azonnal rájöttem. Az egyik az volt, hogy az illetőt keresték meg egy Ferencváros–Szombathely mérkőzés ürügyén, a másik, hogy a nyolcvanas évek elejéig jelentett a klubból, márpedig ehhez edzőnek is lennie kellett ugyanott, ahol játszott. E két adat ráillett az eredetileg Szombathely környéki későbbi mesteredzőre. Akkor még azt hittem, marad a jótékony homály, de nem maradt. Novák Dezső vallott, azóta köszöni, jobban van.

Magam egy televíziós stúdióban tapasztaltam meg, milyen nagy történet ez. Hetente eltöltök egy órát a nézők társaságában, azt hittem, október huszonkettedikén a másnapról lesz szó, úgy is készültem. Nálam volt a kipreparált Gyurcsány-Hiller, vártam a reakciókat, majd valaki Novák Dezsőről kérdezett. A következő telefonista ehhez szólt hozzá, és jól el is voltunk ezzel a műsor végéig. Lám, még mindig érdekli az embereket, vajon kinek volt kettős élete, kinek kell most kínosan nézegetnie az eddig általa másért figyelt arcokat? 



Az ok talán az, hogy egy nagyon híres, köztiszteletben álló ember bukott le? Lebukást mondok, hiszen Nováknak tizensok éve lett volna legalább a többieknek elmondani, ő nem csupán saját jogán kétszeres olimpiai bajnok, de a zseniális párbajtőröző, Nemere névrokona is, s mint ilyen, kevésbé dicsőséges a pályafutása. Nem tette meg akkor sem, később sem. Nagyjából egy héttel azelőtt tette meg, amikor egy napilap már készült a leleplezésre. Kár. Legalább fülbegyónásos alapon az Albertnek elmondhatta volna.

Novák tehetséges volt. Aki elég fiatal ahhoz, hogy nem látta játszani, annak elmondanám, egy rendkívüli rúgótechnikájú, remekül helyezkedő, technikás védőt tisztelhettünk benne, aki évekig rúgta a szabadrúgásokat meg a tizenegyeseket (mint ilyen – ellentétben a televíziós információkkal – kétszer hibázott tíz év alatt). Kivételes játékintelligenciája kiemelte a "rúgd, amerre éred" védők közül, jól látott a pályán, ezzel pótolta gyorsasági hiányosságait. Sportszerű, korrekt játékához időszakonként
könnyelm? megoldások párosultak, melyekből azonban többnyire jól jött ki. Ha ma játszik, a legtöbb nemzetközi nagycsapat szívesen látja. Ezért atipusos. A besúgás ugyanis az esetek döntő hányadában tehetségpótló. Az a jellemző a besúgóra, hogy képességei hiányát próbálja meg pótolni, mégpedig a bennfentesség biztonságával, az így szerzett kapcsolatok hatékonyságával. Legalábbis magam így tapasztaltam, de erről majd később, maradjunk Dezső bácsinál.

Dezső bácsi története annyiban típusos, hogy úgynevezett kisebb súlyú bűncselekmény ellentételezéseként lépett be a szervezetbe, magyarán megzsarolták. Ezzel kapcsolatban minimum két olvasat ismerhető. Az egyik, hogy szörny? joga volt annak a szörny? világnak. Ez egy jogos olvasat. Van abban valami agyrémítő, hogy emberek nem költhetik arra megszerzett pénzüket, amire akarják, ott, ahol akarják, és az így szerzett áruval nem tehetnek azt, amit akarnak. Polgári demokráciában elképzelhetetlen az ilyen, igaz, hiány sincs. 

"Azért pedig ne vessünk meg 

valakit, ha baráti körét nem 

a róla jelentőkből válogatja."

Novák idejében akadtak emberek, akiknek nem volt megfelelő a kiváló márkájú Rakéta, illetve Pobjeda márkájú szovjetszkij csasz. Magam beértem egy ilyennel. Hőseposzainkból tudhatjuk, mindenki abból élt, hogy csempészett, viszont a határon nem nézték őket, mit is hoznak befele, kivéve, ha valakivel épp bajuk volt. Akivel volt, annál véletlenül megtalálták az árut. Bolond lett volna, ki nem él a lehetőséggel, ez az egyik olvasat. Ennek egyik legfőbb prófétája Juhász István jobbfedezet, aki remélhetően elfelejtette anyanyelve bizonyos fogalmait a távoli San Diegoban, mert azt találta mondani, mindenki lopott, azaz ők maguk is állandóan loptak. Remélem, csak vámilag bűnöztek, mert a lopás, itt San Diegotól keletre is, azt jelenti, hogy valaki más tulajdontárgyát magáévá teszi. 

Ez pedig nem simli, nem jópofaság, nem jövedelemkiegészítés, hanem egyszerűen bűncselekmény, azt pedig tán ne propagáljuk, vegyünk példát a politikus urakról, akik mindig rendesen letagadják azt is, amit elkövettek. Bízom benne, hogy Juhász nem lopást, hanem svindlit akart mondani, mert azért ne tolvajozzuk le egymást sporikáim, úgy is, mint gyerekkori példaképeim. 

A nagy baj ezzel van, a példaképséggel. Mert bizony van ennek a kedves, harisnyás, ketyegős, villanyborotvás világnak egy másik olvasata is. Az, hogy a törvényt be illene tartani mindenkinek. Törvény pedig az, ami akkor éppen hatályos. Lehetünk erkölcsileg igényesek, nem mindegy, hogy valaki azért volt KMK-s (ez azt jelentette, hogy nem volt munkahelye) mert prostituáltként kereste kölnijét, vagy azért, mert röplapterjesztés miatt nem fogadták sehol. Ez utóbbi akár az utókor nagyrabecsülését is megérdemelné, ha nem lenne ily félrevezetett az utókor. Mégis, a szabál az szabál, azt be kellene tartani. Tulajdonképpen nem volt kötelező órát hordani át a határon, a szovjetek már nem vitték el a felesleget, akkor már volt nekik. Mondjuk ki tehát, cseppet sem természetes, legfeljebb bocsánatos, ha valaki jövedelmét így próbálja kiegészíteni. Itt kénytelenek vagyunk ismét kijelenteni, azok a futballistajövedelmek köszönő viszonyban sem voltak a maiakkal. Egyetlen adat, amit Sz?cs Lajos osztott meg velem. Hatvanötben a Ferencváros zsúfolásig telt Népstadion, azaz nyolcvanezer néző előtt játszott ki-ki
meccset a Manchester Uniteddel. Az ellenfélnél csak Charlton, Law, Best. Csekélység. Aki nyer, továbbjut, hiszen akkor még nem számított az idegenben lőtt gól, hanem harmadik mérkőzést játszottak. Ezen azzal a bizonyos Karába-góllal nyert a Fradi. Mindezért, tehát a döntőbe jutásért ezer forintot kaptak a játékosok, ami akkor egy munkás tíznapi keresetének számított. Ezt vessük össze Balláb Jakab aláíráspénzével, és máris készek lennénk megbocsátani, csakhogy… A megbocsátás nem a bűn feledését jelenti.

Olvasom a többiek reakcióit, és nem hiszek a szememnek: a bűnös Varga Zoltán. Varga kétségtelenül különös elegye zseniális adottságoknak (egy olyan emberről beszélünk, aki képes volt szakmányban levenni a labdát sarokkal a levegőből, ami elvileg képtelenség) és emberi gyengeségeknek. Az tény, hogy távozásának módja undorító, lejátszva összes meccsét is ráért volna eltűnni. Két évvel később jó indulás után már benne volt egy német bundaügyben, tehát túlzás lenne a futball Robin Hoodjának tekinteni. Csakhogy Varga nem jelentette fel Dezső bácsit (hanem fordítva). Vargával készült egy interjú, melyben megkérdezték tőle, miért nem barátkozik volt játékostársaival. Erre a kérdésre ő elmondta, hogy egy korábbi könyv ürügyén megnézte a róla szóló jelentéseket, és ebből kiderült számára, hogy csapattársai közül minimum hárman összebútorozkodtak a belüggyel. Azért pedig ne vessünk meg valakit, ha baráti körét nem a róla jelentőkből válogatja. Főként Dr. Géczi István nagyon dühös rá, igaz, ő megteheti, ő nyíltan csinálta. Dr. Géczi István az utolsó egypárti parlament képviselője, bizottsági elnöke, az elmúlt rendszer fizetett alkalmazottja. Ha elfogadjuk konszenzusnak, hogy az a rendszer nem volt nagyon kiváló, akkor Géczi elvtárs mélyebben mászott bele, mint Nemere, a jobbhátvéd, vagy Jászsági, akinek a helyét vette át a BM-ben és a válogatottban. Mindettől még ezek az emberek azok, akik, és épp ettől van az igazi zűrzavar. A vita megint visszatért az őskérdéshez, vajon jó-e ha tudjuk, vagy nem jó, ha tudjuk?

Ez nem hűvös sör, bölcs beszéd okozta könny? öröm, nem szerelem vagy ilyesmi. Nem jósággal vagy rosszasággal kell leírjuk. Ezt egyszerűen aszerint kell megítélnünk, hazudjunk vagy ne hazudjunk?

A rendszerváltásnak nevezett tulajdonilap-átírás idején két fiatal képviselő, Demszky Gábor és Hack Péter törvényjavaslatot terjesztett elő. Eszerint az átvilágítás szükséges, fontos és kivitelezhető. Ennyi idő után talán itt az ideje, hogy mindenki, aki részes volt e javaslat elsöprésében, megkövesse a két egykori képviselőt, mert nekik volt igazuk. Tisztességes jövőt csak tisztázott múltra építhetünk, s a mai jelen, mint egykori jövő éppoly koszos, erkölcstelen és rosszízlésű, mint az a múlt volt. Magyarországon nem éhséglázadás volt tizenöt éve, az emberek felének több ennivalója volt akkor, mint most. Az emberek tisztességesebb Magyarországot akartak, és ez, mondjuk ki bátran, nem sikerült. Ha akkor elfogadjuk a Demszky-Hackot, ma ez az ügy nincs. S ami még súlyosabb, nincs az a rengeteg kósza gyanú sem. Az emlékezet kedvéért, a söprésvezető neve Antall József. Neki Németh Miklós búcsúzóul átadott egy listát, amit a tisztességes, makulátlan úriember mélyre
süllyesztett, miután látta, honnan válogatott. A tisztázás elmaradt.

Most tizenöt év után valójában nincs jó megoldás. Gyakori érv, hogy kiemelnek egyet az ügyek közül, s az igazságtalan. Igen. De képzelje el a tisztelt olvasó, hogy a bíróságon egy gyilkos védője azzal érvel, hogy addig, amíg minden emberölésnek nincs meg az elkövetője, addig az ő védencét ugyan már, el ne ítéljék. Nem hiszem, hogy erre lenne fogadószándék. Ha valaki valamit elkövetett, annak vállalja a következményeit. 

Szapora érv, hogy miért kell igazi bálványokat döntögetnünk? Erre én azt mondom, mert ez a történész és a sajtómunkás dolga. Amikor egy ilyen adat birtokában bálványt döntöget, akkor jól, ha eltagadja a tudottat, akkor rosszul végzi a dolgát. Képzeljük el, ha mondjuk népünk nagy tanítójáról, Rákosi elvtársról soha nem publikáltunk volna semmi rosszat azóta, hogy eltűnt. Vagy mondok egy jobb példát: a valóban népszerű Kádár Jánosról? Az a vétkes, aki először publikálta, hogy Kádár részt vett Rajk vallatásában? Ezek szerint rosszul tettem, hogy fél évvel megelőztem az óvatos történész urakat, akikben több volt a türelem egykori eltartójukkal szemben? Vagy az a kolléga tette rosszul, aki megírta a sokáig ikonként falon lógó Kun Béla valódi életét? Vagy a negyedszázadon át ünnepelt Horthyét? Ugye ezt senki nem gondolja komolyan? 

Az igazság kiderítése közös feladatunk, éspedig annyi darabka igazságé, amennyit képesek vagyunk kideríteni. Ismétlem, annak dacára, hogy jó megoldás valóban nincs, de a hazugság sohasem lehet jó megoldás. Az embereknek joguk van tudni, kiket tiszteltek évtizedeken át. Aztán döntsenek. Dönthetnek így is, úgy is. Ha a nagyon tisztelt polgári körök úgy döntenek, hogy nekik továbbra is Vikidál Gyula kell, akkor vigyék, vegyék, senki ne beszélje le őket róla, de azt tudniuk kell, hogy az illető kétélt? volt, ha ez bizonyított. Ha valakinek továbbra is Novák Dezső a magyar futball egyik legendája, akkor tessék csak! Mert ettől még futballistának legenda. 

A sport igazságosabb világ a politikánál, meg a művészetnél. Egy sportolónál elválasztható a sportbeli teljesítmény és a jellem. Ami a pályán történik, az független a besúgástól, ami egy szerkesztőségben vagy egy színházban, az nem. Novák nem attól lett válogatott mert besúgott, ezzel szemben lehet, hogy sokan azért lettek médiasztárok, mert besúgtak. Novák tehetséges volt, az általam ismert média, irodalmi és színházi kollégái nem azok. Ezek után bocsásson meg, aki akar, de ne osztályozzuk a megbocsátók és a meg nem bocsátók humánumát. Ha Dalnoki Jenő nem bocsát, arra egy élet a fedezet. Neki Honvéd-játékosnak kellett volna lennie, nem vállalta, így tényleges katonai szolgálatát a rákospalotai büntetőszázadban kellett eltöltenie, ami ma nagyjából a fegyházfokozatnak felelne meg – mindezt Helsinki bajnokaként. Ha ez az ember egy jottányit nem enged, akkor hajoljunk meg előtte, mert ha egy társadalomban nincsenek gránitkeménység? emberek, akkor az a társadalom mező, ahol csak hajló fűszálak vannak. Ha Albert Flórián nem bocsát meg, higgyük el neki, oka van rá. A keresztény ember megbocsátása meggyőződésem szerint nem a mindenről való elfeledkezést jelenti, hanem a feloldozást, de attól még nem tehetjük egyenlővé a megtévedtet, a károkozót a hajlíthatatlannal. Sajnálni nem kell a besúgót, inkább a besúgottat. Az elmúlt hetekben sokan leírták, sajnálják Dezső bácsit. Én nem. Ha valakit sajnálok, akkor mindenkit, aki abban a rendszerben élt. Mert józan ésszel felfoghatatlan, hogy Bartók és Ady, Szent-Györgyi és Kossuth honában valakik azért félnek Albert Flóriántól, mert ő esetleg forradalomra vezényli a benne egyébként fanatikusan hívő Fradi-tábort. Albert életében nem politizált öt percet, amikor B.P. Etelkának gyűjtötték az aláírásokat a Fradiban, hogy legyen főpolgármester, Albert azt sem írta alá, amiért külön nagyra becsülhetjük. Albert, mint Dózsa… már a feltételezés is nevetséges, de mégis tisztek dolgoztak ezen a projekten, mert élt közöttünk egy ember, aki kétségtelenül a hatvanas évek legnagyobb magyar (nem csak futball-) sztárja volt. 

Egyetlen kérdés maradt, ez viszont talán a legfontosabb: lehetett-e nemet mondani? Erre van válaszom, éspedig az, hogy igen. Ezt azért merem ilyen nyugodtan, biztonságosan leírni, mert megcselekedtem. Nem voltam hajlandó iskolatársaimról, diákszínjátszó-társaimról jelentgetni, nem voltam hajlandó arról beszámolni, ki nem hiszi, hogy az akkor létező a mindenek legjobbika. Nem tettem azért sem, mert akkor már magam is úgy gondoltam, hogy annak a rendszernek, azokkal együtt, akik csinálták, el kell tűnnie. 

Akit visszautasítottam, nagy karriert futott be az elmúlt másfél évtizedben. Aki odaküldött hozzá (egy egyetemi átjelentkezésről beszélgetni), még nagyobbat. Akik jelentettek rólam, ma minimum stabil szerkesztők valahol, de inkább fők, meg még főbbek, amit nem mondhatok el magamról. Viszont nyugodt szívvel bírálhatom a politikai talmiságot, a tolvajlást, a közéletnek álcázott bűnözést, mert nincs hozzá közöm, s mert, ez tán kitetszik a sorok közül, bárhol hagytak működni (mint most itt) mindig akadt néhány ezer ember, aki jó szívvel vette ezt. Amikor mi felnőttünk, már nem volt ÁVH, és ha valaki azt mondta nem, arról többnyire, mint menthetetlenről leszálltak. Az volt a hátránya, hogy nem volt előnye. Ne tévedjünk nagyot, ennek hatálya nem járt le kilencvenben. Mert a fel nem derítettek zárt hadrendben óvják állásaikat. Ezért nehéz velük. Ezért nincs jó megoldás. Ezért üzleti tevékenység a gyárbezárás, a fedezetlen hitel és a paprikahamisítás. Magyarország éppúgy erkölcsi megújulásra vár, mint tizenöt éve. Csak most nehezebb lesz. Viszont kötelező nekifogni, mert különben lakhatatlan jonatánköztársasággá válik ez az ország. Az ország, aminek Novák csapatával két aranyat is szerzett. Oh, régi szép idők… ma már az arany is visszajár.

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit