Egy hete múlt négy éve, hogy 2000. október 28-án reggel negyed kilenckor tragikus kimenetel? karambol történt az M7-es autópálya Ordacsehinél található leágazásánál. A Balatonföldvárról egy buszvégállomás átadására Hahót felé igyekvő Nógrádi László közlekedési miniszter megkülönböztető jelzést használó Audija hatalmas sebességgel ütközött a mellette araszoló kocsisorból elé került fiatal jegyespár – Attila és Gyöngyi – Trabantjával, minek következtében a vőlegény még aznap, a
menyasszony pedig több hetes szenvedés után vesztette életét a kórházban. A miniszternek a felkarcsontja törött el. A késés miatt sofőrjét kék villogó használatára és gyorsításra utasító kormánytag vétkességét az ügy szakértői vizsgálata során egyszer sem mondták ki hivatalosan, a balesetet követő tizedik napon mégis lemondott tisztségéről. Az éppen regnáló kormány részeként jegyzett Magyar Kereszténydemokrata Szövetség azonban kiállt tagja mellett, és közleményükben kijelentették: Nógrádit sem jogi, sem pedig erkölcsi felelősség nem terheli a történtekért. Sofőrjét annál inkább – mondta a kaposvári bíróság nemsokára, és két év négy hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélte Latanyai Ferencet. Másodfokon másfél év jogerős fogház lett belőle, majd a Legfelsőbb Bíróságon – bűncselekmény hiányában – felmentés. A felülvizsgálati döntés értelmében a veszélyhelyzetet a Trabant vezetője idézte elő a záróvonal átlépésével, míg a szolgálati Audi sofőrje nem vétett a KRESZ ellen. Ezt követően a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium úgy döntött, hogy nem fizet kártérítést a hozzátartozóknak, és a biztosítók felkeresését javasolta a gyászoló családtagoknak.
Ütközés után pár órával. A miniszter sietett Fotó: MTI
A politika mégis elismerte, hogy valami azért nem volt rendjén. Az ügy hatására végül szigorították a megkülönböztető jelzések használatára vonatkozó szabályokat, Nógrádi László pedig egy 2002-es tévéinterjúban a Gondviselésnek tulajdonította a karambolt, amely nélkül – mint mondta – talán még ennél is nagyobb baj érte volna őt megerőltető miniszteri munkája során.
Csizmadia Zsolt, az elhunyt vőlegény, Attila bátyja
– Jogilag hol ért véget ez a tragikus történet?
– Amikor a Legfelsőbb Bíróság az öcsémet hozta ki bűnösnek, mivel szerintük ő idézte elő a balesetet azzal, hogy kanyarodás előtt nem nézett még egyszer a tükörbe.
– Hogy lehet bizonyítani, hogy csak egyszer nézett a visszapillantóba?
– Nem tudom, én már nem bosszantom magam ezzel. Az ügyvédnél hagytam minden papírt, mert egy nagy elsimításnak vélem az egészet. Nagy emberek nagy helyről akármit meg tudnak csinálni. Még a helyszínelés alatt lejött Kaposvárról a közlekedésiek nagykutyája, és élőben lenyilatkozta az RTL Klubnak, hogy a testvérem volt a hibás. Érted? Úgy, hogy még nem volt semmilyen hivatalos eredmény. Ekkor jöttem rá, hogy az öcsém fogja elvinni az egész balhét. Így is lett. Halott ember nem védekezhet. A vizsgálatot folytató rendőrök közül senki sem nyilatkozhatott, még egy papírt is aláírattak velük. Nem nézhettem meg a saját öcsémet a halottasházban, és a Trabant roncsaihoz sem engedtek be, egy lezárt garázsban vizsgálták a szakértők, aztán egyik nap ideszóltak reggel tízkor, hogy egy órám van elvitetni.
– Új körülmény miatt nem lehetne perújrafelvételt kérni?
– Milyen új körülmény? Semmilyen döntő bizonyíték nincs a kezemben. Egy közlekedési miniszter idézte elő a balesetet, mindenhez hozzáfért még hivatalában. Ezt az egész balhét még a kormányváltás előtt elsikálták, hogy később ne legyen belőle gondjuk. Nem látok bele a folyamatokba, de ez a véleményem. Mikor a Nap-keltében voltam a Verebesnél, a váróban egy híres ügyvéd odasúgta nekem négyszemközt, hogy: "Öreg, ha ezek beszólnak, és azt mondják, hogy fel kell menteni, akkor fel fogják menteni".
– És a ti ügyvédetek mit mondott?
– Mit mondhatott volna, szélmalomharcot vívtunk. Egy fallal szemben ő sem tud mit tenni. Belenyugszom, hogy egy ilyen kisember, mint én, örülhet, ha él, de tudom, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akikkel ilyen történt ebben az országban. Ha a pénzem engedné, továbbmennék, hogy kiderüljön az igazság, de ehhez olyan kapcsolatok kellenek, amik nekem nincsenek. Mondták, hogy menjünk ki a hágai bíróságra, de se pénzünk nincs rá, sem értelme nincs. Maximum annyi történik, hogy visszakerül az ügy a magyar bíróságokhoz, és újra felülvizsgálják.
– A minisztérium milyen formában követte meg a családodat?
– Semmilyenben. Még a temetésre sem jöttek el. Mondták ugyan, hogy hoztak koszorút, de mivel féltek a lincseléstől, mással küldték be. Mikor ezt hallottam, direkt ezért kimentem még egyszer a temetés után, és egyesével végignéztem az összest. Nem volt közte minisztériumi. Még egy gyásztáviratot sem küldtek. A Gyöngyi temetésén (Attila menyasszonya – a szerk.) viszont már ott voltak, és fogadkoztak, hogy bárhogy is alakul az ügy jogi része, mindenképpen támogatni fogják a két családot. Aztán írtak egy levelet az ügyvédünknek, hogy forduljunk a biztosítóhoz. Nekem nincs szükségem a pénzükre, itt az igazságról van szó, ami sajnos soha nem fog kiderülni.
– Fel tudtátok dolgozni a történteket?
– Édesapám a baleset előtt kilenc hónappal halt meg, utána pedig ugye az öcsém. Ők művelték a szőlőket, és csináltak mindent, amiből egy kis pénz jött a családnak. Én ezekhez nem értek. Anyámat magunkhoz vettük a feleségemmel, mert ő teljesen magába fordult, gallyra ment az élete. Négy év alatt egy másik ügyvéddel sikerült valamit kiharcolni a biztosítótól, de azt is csak egy gyötrelmes harc árán.
– Szerinted ki felelős ezért az egész kálváriáért?
– Figyelj, én voltam katona. Mindig az aktuális parancsnok adja az utasításokat. Ha a Nógrádi azt mondta a sofőrnek, hogy taposs bele Ferikém, akkor nincs mese. Más kérdés persze, hogy ő a forgalmi viszonyoknak megfelelően vezetett-e, vagy sem. A hivatalos verzióval szemben legalább 180-nal kellett mennie, hogy a Trabant harminc métert repüljön a levegőben. Az öcsém úgy vágódott ki a roncsból, hogy az egyik keze bent volt az Audi csomagtartójában. Csak Balatonboglár belterületén 130-cal jöttek a szemtanúk szerint, képzelheted mi volt, amikor elhagyták a lakott részt.
– Nógrádi László tett gesztusokat a családnak?
– Az első tárgyalásra nem is jött el, valami dolga volt. A többin meg úgy viselkedett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy egy karambolban meghal valaki. Én nem is mentem el, mert féltem, hogy nem tudok uralkodni magamon, és tettlegességig fajulnak a dolgok. Az első pár évben tudtam minden lépését, mert volt bennem egy egészséges bosszúvágy, de most már hagyom. Ha ő el tud számolni a lelkiismeretével, akkor számoljon el. Mindenesetre az ország szégyene, hogy újra parlamenti képviselő tudott lenni, meg polgármester.
Baráth István, az elhunyt menyasszony, Gyöngyi bátyja
– Gondolom, a szüleimmel akar beszélni.
– Nekem Ön is megfelel, és így talán bennük nem szakítunk fel annyi sebet.
– Ne haragudjon, de butaságokat beszél, a holtakra emlékezés hetében minden seb felszakad. Anyukám idegösszeomlást kapott, fél marék gyógyszert szed mindennap.
– Önökkel hogyan rendezte el a minisztérium ezt az ügyet?
– Sehogy. Még részvétlevelet sem küldtek. Egyedül a Torgyántól jött valami a kórházba a haláltusáját vívó húgomnak, hogy sajnálja a vőlegénye elvesztését.
– Nem is ígértek semmit?
– Ugyan kérem, hát mit ígértek volna ilyen egyszer? embereknek, mint mi? Most mondja meg! Jobban is jártak, hogy nem jöttek el ide, Csurgóra részvétet nyilvánítani. A Nógrádi miniszter úrnak öt családja van, mégsem bírta átérezni a fájdalmunkat. Hogy mondjam: az a sofőr nem véletlenül ment annyival, nem magától állt neki egy többmilliós kocsival száguldozni úgy, hogy mögötte ott ült egy miniszter a feleségével. Valaki mondta neki, hogy hajtson. A csavar a dologban, hogy ezt a részét sehol nem vizsgálták az ügynek. A szemtanúknál okosabbak, akiket úgy hívnak, hogy szakértők, megállapították, hogy nem megfelelő ívben kanyarodott balra a Trabant. Az az ordacsehi lakos, aki meg úgy látta, hogy az Audi volt a hibás, annak estére betördelték a házán az ablakokat. Hát kinek hiányzik ez?
– Gondolkoztak azon, hogy tovább harcolnak az igazukért?
– Mit mondjak ennyi év után, hogy beletörődött az ember? Bele nem lehet törődni. A szüleim azon gondolkoztak, hogy Strassbourgba viszik az ügyet, én pedig végleg itt akartam hagyni Magyarországot, a húgom temetése után kimentem fél évre Kanadába. De anyámék mindig sírva könyörögtek a telefonba, hogy "gyere haza, kisfiam". Ezt bírtam fél évig, aztán mindent ott hagytam, amit addig felépítettem és hazajöttem, hogy minimálbérért tengethessem az életemet. Azóta is gyűlölöm ezt a mocskos országot.
– Miért gyűlöli?
– Hát maga nem gyűlölné meg, ha egy miniszter kicsinálja a családját, és utána még olyan leveleket kell olvasnia, hogy mire fel mer anyagi kártérítést kérni, amikor az ő férje is meghalt, három árvát hagyott maga után más gondatlansága miatt, és ő sem kapott semmit.
– Ki írt ilyet maguknak?
– Nem tudom, valami nő. Olyan is volt az eset után, hogy lejött egy ember a belügyből, kiadta magát valami tisztnek, és kaptunk tőle egy papírt, amin nem marad meg az ujjlenyomat. Úgy festett, mint egy cikk, vagy jelentés piszkozata, amiben a Nógrádi jön ki jól az ügyből. S az a férfi itt titkolózott, rébuszokba beszélt, úgy csinált, mint James Bond, és azt hitte, hogy ettől majd a vidéki bugris kis "parasztok" megijednek, és csöndben maradnak. Az a papír is megvan. Ha lenne egy olyan segítség vagy löket, akkor biztos Strassbourg elé hurcoltatnám az egész országot, hogy tessék ilyen emberek a magyarok, nincs helyük Európában, vagy az egész világon egyáltalán. Aki így bánik az állampolgáraival, már elnézést, kegyetlenül és pimaszul. Kétszáz kilométerrel nyugatabbra ilyen nem fordulhatna elő, a teljes kormány ott hajbókolt volna a gyászoló családok előtt, és felelősségre vonta volna miniszterét. De itt nem. Nálunk az egész ügy el lett tusolva, és ez nem hatósági hiba, hanem egy gaztett. Persze lemondatták a Nógrádit, hogy a nép ne mutogasson ujjal a kormányra, félreállt egy-két évre, aztán most megint mehet, amerre lát: polgármester, képviselő.
– Kint volt a balesetnél?
– Kint. A minisztert karcsonttöréssel mentőhelikopter vitte el a helyszínről, a két haldokló fiatalt pedig mentőautó. Tudja maga mibe halt meg a húgom vőlegénye? Elvérzett, mert Kaposvárról akartak neki vért küldeni. Mikor megérkezett a mentő Kaposvárra a húgommal, láttam az ablakból, hogy az egyik mentős szólt a másiknak, hogy már el se induljanak, mert meghalt az Attila. Puff neki. Ennyi volt egy élet. A húgom még egy hónapig haldoklott. Még folyt a mentés, amikor arra jött Orbán Viktor miniszterelnök úr konvoja, mert Csurgón épp akkor valami református templomot akart átadni. Azt hiszi, vártak? Az egész útlezárást feloldották, abbahagyott mindenki mindent, félreálltak, szalutáltak, aztán vissza a vértócsákhoz.
– Kártérítést vagy fájdalomdíjat nem kaptak?
– Ígértek mindent a temetésen, aztán jött egy levél, hogy menjünk a biztosítóhoz. Azoktól is alig lehetett többet kicsikarni, mint a síremlék ára. Már azon is szőrőznek, hogy a minimálbér és édesanyám nyugdíja közötti különbözetet állják-e vagy sem. Pedig egy csomó méregdrága gyógyszert szed azóta, és egy rokkantnyugdíjból, egy munkanélküli segélyből és az én keresetemből élünk. Olyan erős bogyókat írtak fel neki, hogy szegény, ha beszedi, egész nap csak van, mint a "befőtt".
– Vannak terveik a jövőre?
– Utoljára akkor tervezgettünk, amikor édesapámmal itthon söröztünk a húgom eljegyzése után. Elhatároztuk, hogy nekiállunk gyűjteni a lagzira, valami házat nézünk, hogy a hugi olajozottan tudjon elindulni az életben. Két hét múlva meghalt. A remények szertefoszlottak, csak a fejfa maradt mindkét oldalon.
