Richard Nixon. Az életben megnyerő és szívélyes volt Fotó: O. Atkins
A Nixon-kormánynak és magának az elnöknek a "mélyrepülése" 1972. június 17-én kezdődött. Hajnali fél háromkor öt embert tartóztattak le, akik a Demokrata Pártnak a Watergate irodaházban található irodáiba törtek be, és lehallgató berendezéseket próbáltak telepíteni az irodákba. Az ügy felkeltette a Washington Post újságíróinak, Carl Bersteinnek és Bob Woodwarnak az érdeklődését, mivel nem volt világos, hogy mit is akartak a letartóztatottak, akik közül ráadásul az egyik korábban CIA-alkalmazott volt. Berstein és Woodward ezen a szálon továbbhaladva kiderítette, hogy a volt CIA-ügynök az elnök újraválasztási bizottságának alkalmazottja. A bizottság elnöke, John Mitchell volt államügyész szerint az illető a bizottság saját biztonsági rendszerének kiépítésén dolgozott.
Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a Post újságírói időközben rájöttek: a betörők kapcsolatban álltak egy a Fehér Házban dolgozó szintén biztonsági tanácsadóval, Howard Hunttal. A nyomozás során még szeptemberben kiderült, hogy John Mitchell személyesen felügyelt egy titkos pénzalapot, amelyet arra használtak, hogy demokrata párti politikusokról gyűjtsenek információkat. Októberre az FBI és az Igazságügyi Minisztérium kiderítette, hogy a betörés mögött a demokrata párti politikusok elleni kémkedés és lejáratókampány rejlik, amelyre korábban is volt példa a két nagy párt választási versengéseiben, de nem ilyen intenzitással.
Időközben Nixon fölényesen megnyerte a választásokat, a nyomozás szálai azonban egyre jobban elérték az elnök körüli apparátust. 1973 áprilisában két befolyásos tanácsadónak, H. R. Haldemannak és John Ehrlichmannak kellett távoznia az egyre erősödő botrány miatt. Még ez év júliusában kiderült, hogy Nixon a Fehér Ház irodáiban folytatott minden beszélgetést magnóra rögzíttetett, erről azonban a beszélgetésben részt vevők nem tudtak. Gyakorlatilag a magnószalagok léte okozta végül Nixon bukását. Először ugyanis az elnök vonakodott kiadni a szalagokat, majd beleegyezett, hogy kivonatokat adjanak a Watergate-ügy kivizsgálásával az Igazságügyi Minisztérium által megbízott Archibald Coxnak, aki azonban ezzel nem elégedett meg. Nixon végül menesztette Coxot, de később a Fehér Ház átadott mintegy 1200 oldal átiratot. Az eredeti anyagokat Nixon – arra hivatkozva, hogy a felvételek saját tulajdonát képezik – nem akarta átadni, a Legfelsőbb Bíróság határozatát követően mégis ki kellett szolgáltatnia az összes anyagot a Watergate-bizottságnak. Nixon helyzetét tovább rontotta, hogy a beszélgetésekből hiányzott egy mintegy 18 perces rész, amely néhány nappal a Watergate-házbeli betörők letartóztatása után készült, és amelyben Nixon a később menesztett Bob Haldemannel folytatott beszélgetését rögzítette.
1974. július 27-én a Kongresszus megindította az elnök elleni felelősségrevonási folyamatot, de Nixon nem várta meg a vizsgálat végét, hanem augusztus 9-ei hatállyal lemondott. Lemondását követően Gerald Ford elnöki kegyelemben részesítette, hogy véget vessen a nemzet megosztottságának. Bár a beszélgetésekből kiderül, hogy Nixon valóban akadályozta a nyomozást, a Watergate-ügy, a betörések, a lejáratókampányok mögött nem ő, hanem az elnöki stáb meghatározó szereplői, Haldeman, Ehrlichman, Colson és mások, vagyis az "elnök emberei" álltak. Bár Richard Nixon nevét említve a legtöbb embernek a Watergate-botrány és Nixon lemondása jut az eszébe, a Nixon-korszak és Nixon elnöksége ennél jóval többről szól. Billy Graham világhír? amerikai prédikátor szerint – aki személyes barátságot ápolt az egykori elnökkel – a Watergate-ügy csak egy zárójel Nixon életében. Graham szerint az elnök viselkedése a Watergate-ügy idején cseppet sem volt jellemző korábbi és későbbi magatartására, az ügy pedig az elnök körüli stáb "magánakciója" volt. Az, hogy Nixon ennek ellenére a világ számára mindmáig ellenszenves és bukott figura, leginkább a médiának köszönhető. Nixont Bill Clintonnal összevetve például valószínűsíthető, hogy ha Nixon annak idején hasonló médiatámogatást kapott volna, mint Clinton, akkor a megtérő bűnös szerepét kapta volna. Bill Clintont – aki ellen szintén megindult az impeachement eljárás – hazudozásai, erkölcstelensége, hamis tanúskodása ellenére a média és saját könyve (média)fehérre mosta, a társadalom megbocsátott neki, pedig elnöki tettei és kvalitásai révén meg sem közelíti a sokat szidott Nixont vagy az őt követő amerikai elnököket – legjobb esetben egy erős carteri helyezést érhetne el.
Richard Nixonnak – Bill Clintonnal szemben – a médiaszereplések inkább hátrányt, mint előnyt jelentettek. Ennek legismertebb példája az első televíziós elnökjelölti vita volt, amelynek során Nixon Kennedyvel vitatkozott. A fekete-fehér képernyőn a sötét öltönyben feszengő Nixon sokak szemében ellenszenvesnek tűnt, a fiatal, jóképű, a televízión jól mutató Kennedy viszont mindvégig oldott és médiaképes volt. Nixonnak talán ezen múlt az elnöksége, a szavazatok összeszámlálása után Kennedy előnye ugyanis minimális volt. (A választással kapcsolatban már akkor felmerült, az évek során pedig tovább erősödött az a gyanú, hogy a Kennedy klán csalással nyert.) A televízión kívüli életben Nixon inkább kellemes és kedélyes volt, mintsem ellenszenves. Michael Korda, a híres magyar filmrendező unokaöccse, aki könyvszerkesztő-kiadói pályafutása során több elnökkel is találkozott, visszaemlékezéseiben hangsúlyozza: Nixon "élőben" kellemes, kulturált ember volt, akinek a
sokat szidott mosolya a valóságban megnyerő és szívélyes volt.
Nixon kvalitásait tekintve végül mégsem a média mondta ki a döntő szót. Ő volt ugyanis a nagy visszatérő, akinek sokszor sikerült bukott és vesztes helyzetekből "visszadolgoznia" magát: 1960-ban elvesztette az elnökválasztást, 1962-ben megbukott a kaliforniai kormányzóságért folytatott versenyben is, az 1968-as választáskor azonban ismét ő lett pártja elnökjelöltje, és ezúttal nyert. Bukása után újra visszadolgozta magát, és ahogyan Korda említi könyvében, Kína továbbra is rajta keresztül tartotta kapcsolatát az Egyesült Államokkal, ami természetes, hiszen 1972-es híres pekingi látogatása után rendeződött az addig diplomáciailag nem is létező amerikai–kínai kapcsolat. Nixon egészen haláláig befolyásos politikus és államférfi maradt, temetésén öt amerikai elnök tisztelgett a nagy elődnek.
2004. 08. 13. (VIII/33)
