Kende Péter: "Az a sejtésem, hogy az egész világon a titkosszolgálatok lassan privát kézbe kerülnek" Fotó: Somorjai L.
– Egy helyen teniszezek Stumpf Pistával – régről ismerjük egymást, Politológiai Társaság, Szociológiai Társaság, s a többi –, és mindig olyan kényszeredetten, nyögve nyelősen köszön nekem. Épp ma reggel mondtam neki: "Pisti, lehet ám normálisan is, minden frusztráltság nélkül köszönni nekem." Erre ő: "Nem tudom és soha nem fogom megbocsátani neked." "Mit Pisti?" "Azt, hogy tudatosan hazudtál több dologban is a Viktorról írt könyvedben." "Pisti, mondjál példát, csak egyet." "Például, mikor Viktor beszélt az apjával, ketten voltak csak ott. Arról te honnan tudhattál, biztos te találtad ki." "Elmondom neked a forrást István. \'88-ban vagy \'89-ben valami erdei táborban, nem tudom pontosan, hol – az biztos, hogy a díszlet sűr? erdő volt, lehet, hogy valahol Erdélyben –, a Fekete Doboz riportere, Jávor István készített Orbánnal egy két-három órás interjút. Viktor végig egy helyben ült, és mesélt a gyerekkoráról, fiatalkoráról. Arról is, mikor az apja gyerekkorában verte őt. Én szó szerint ezt a szöveget dramatizáltam, tehát átültettem párbeszédes formába, mintha az apjával beszélgetne." Mondom Pistinek: "Az Isten áldjon meg, azt hiszed, a hasamra ütök, és kitalálok egy nem létező jelenetet? Hogy nézhetsz ilyen hülyének?!" Azt mondja erre Stumpf: "Ja, az más. Na de akkor is, hogy írhatsz egy ilyen könyvet?"
– Ennyire érezni még két év után is a jobboldal utálatát, gyűlöletét?
– Igen, de ennek van egy sajátos oka is. Nevezetesen én Solymáron, ebben a gyönyörű, hajdanvolt sváb faluban lakom, amely mára masszívan jobboldali gyűjtőhely lett. Ideköltözött Bayertől Csurkáig a fél szélsőjobb – pedig milyen gyönyör? vidék –, meg azok, akiket vonz ez a közeg. Nem az az érdekes számomra, mikor érzem a "nézd, ott megy a rohadék" élményét, hanem az, hányszor tapasztalom azt, hogy körülnéznek, mielőtt köszönnének nekem, hogy vajon ki látja őket. Tehát megismer valaki, aki szeretne szeretni engem, sőt, talán egyet is értene velem, de nem meri ezt felvállalni. Egy köszönés erejéig sem. Fél, tart a többiektől, nem mer felvállalni. Ezen én mulatok, amitől persze a dolog még tragikus. H? tükre a mai állapotoknak.
– Nyomdában van a titkosszolgálatokról írt legújabb könyved. Hogyan látod, van jobboldali és baloldali titkosszolgálat, vagy a hivatal jelentősebb emberei a kormányváltásokat is túlélik?
– Nem. Egyik sem így van. Ez egy sajátos világ. Az eddigi kormányok gyakorlata az volt – egy kivétellel –, hogy azonnal leváltották a titkosszolgálatok vezérkarát, és odatették saját, megbízhatónak vélt embereiket, mert úgy hitték, ezzel rendben van a dolog. Majd mindegyik kormánynak újra és újra rá kellett jönnie, hogy ezzel egyáltalán semmi sincs rendben. Tudniillik ez egy olyan társaság, olyan csapat, akik gyakran leállnak két kapura focizni. Így aztán borzasztóan nehéz bármit is tenni ellenük. Vagy ha éppen mégsem két kapura dolgoznak, akkor is ezt tételezik fel róluk. És ebben újra és újra megerősítést kapnak a politikusok. Egyébként kaptam már üzenetet a cégtől, hogy van tízmilliójuk, hogy ne jelenjen meg a könyvem. Van néhány olyan ügy a könyvben, amiről egészen új információk derülnek ki, illetve amiről már sok szó esett, de mégsem jutottak az igazságig.
A Tocsik-ügyről csak annyit, hogy nem Deutsch volt, aki kibogozta, föltárta, megtalálta az ügyet, hanem egy NBH-s tiszt az egész anyagot készen adta neki egy dossziéban. Deutsch semmit nem nyomozott. De a Nyírfa-ügyről vagy az ügynök-ügyekről is elég sok szálat fel tudtam fejteni.
Szóval a politikusok legnagyobb része nem látja át a "céget", mivel nem is érti ezt a területet. Nem tudnak velük mit kezdeni, csak annyit sejtenek, jobb velük nem ujjat húzni.
– E sejtésükben van igazság?
– A titkosszolgálatokból kikerülő emberek pillanatok alatt – jövedelmük többszöröséért – tudnak elhelyezkedni. Nem annyira a szakmájuk során megszerzett információk miatt keresik őket, hanem a munkájuk alatt megtanult szakmai készségük és képességük miatt van szükség rájuk. Leginkább a civil életben. Gyógyszergyáraknál, műszertechnikai cégeknél, számítás- és híradástechnikában, telefonos cégeknél szükség van az ipari kémkedésre. Ha meg folyik már kémkedés, óriási szükség van az elhárításra. Az a sejtésem, hogy az egész világon a titkosszolgálatok lassan privát kézbe kerülnek.
– Úgy érted, hogy politikamentes lesz?
– Nem. Úgy értem, hogy tulajdonilag magánemberek, multik, részvénytársaságok tulajdonába kerülnek. Tehát nem az államéi lesznek, ettől függetlenül elvállalnak állami és magánmegbízásokat is. A kormányzati, állami tikosszolgálatok mindenhol a világon újabban állandóan felsülnek, rosszul vizsgáznak. Nem tudták jelezni előre, hogy egy világrendszer van összeomlóban, hogy Afganisztánba be fognak menni az oroszok, hogy szeptember 11-ére mit készítenek. De a hatalmas iraki parádé is teljes titkosszolgálati csőd. Kaptam egy pontos számot, az iraki háborúban az amerikai kormányzat százmilliárd dollárért rendelt meg magáncsapatokat különböző cégektől. Tehát Irakban harcolnak magánhadseregek is.
– És miért jó ez a multiknak?
– Mert baromi sokat keresnek rajta. A kormányzat megrendeli őket, ők elmennek harcolni, és a végén benyújtják a számlát a Pentagonnak, az meg átutalja a lóvét. Nekem úgy tűnik, ez a folyamat már elindult a titkosszolgálatoknál is. Tudniillik magánkézben pontosabbak, konkrétabbak, kézzelfoghatóbbak lesznek a felelősségi és érdekeltségi viszonyok.
– Tehát nem csak a pénz van mindezek mögött.
– Így van. Mondok egy példát. Amíg ilyen szocialista típusú, elkenős az egészségügyi rendszerünk, addig maga az orvoslás a szervezett fejetlenség és felelőtlenség Mekkája marad, ahol is egy szegedi balhé a világ legtermészetesebb dolga. Ilyenek – elcserélt betegek és elcserélt leletek – mindennap előfordulnak majd\' minden kórházban. S ez így is marad, ha a rendszer nem változik.
– Pontosabban azt mondod, hogy így is marad, amíg a magyar egészségügy nem kerül magánkézbe?
– Erről van szó. Egy magántulajdonban lévő kórházban, ahol az illető orvos is magánzó, és így felelős azért, amit tesz, ha egy halálos műhibát követ el, akkor arra rámegy a lakása, nyaralója, az autója, de még az alsónadrágja is. Magyarországon nem tudok egyetlen olyan esetről sem, amikor miután a kórház kifizette a kétmillió-háromszázezer forintos kártérítést a betegnek, valakinek is eszébe jutott volna azt mondani: Szabó doktor úr! Volt olyan kedves műhibát elkövetni, akkor tessék szíves holnap délelőtt 9 és 11 óra között lefáradni a pénztárba, és leperkálni azt a kétmillió-háromszázezret. Tudniillik a műhibát nem a kórház, hanem X. doktor követte el. A szegedi botrány kapcsán arról például senki sem beszél, hogy azért, mert valakin koponyaműtétet hajtanak végre, nem feltétlenül kell meghalni, még akkor sem, ha az illető nyolcvanéves.
– Milyennek látod ma a Fideszt és Orbán Viktort?
– Most megint más a szereposztás. Áder, Kövér és még páran játsszák a kemény, kíméletlen, igazi magyar legényeket, akik a jobboldalon muzsikálnak. Orbánt meg kitalálták egy kedves, higgadt, középre – újabban kicsit balra is – játszó, szerethető fiúnak. Azt gondolom, hogy ez ugyanaz az Orbán Viktor, aki a Testnevelési Főiskolán vagy a Kossuth téren és a két forduló között vadította az embereket. Következésképpen pusztán egy végiggondolt, megkomponált stratégia szerinti szerepről van szó, amit – készséggel elismerem –, jelen pillanatban jól játszik. De ha a helyzete ismét bizonytalanná válik, szerepéből azonnal ki fog esni. Vissza az előzőbe. S ha újra hatalomra kerül, akkor meg pláne. Ha történetesen 2006-ban visszajönnek, sok területen itt kő kövön nem marad.
– Félsz vagy tartasz ettől?
– Számomra a dolog közömbös. Félni meg egyáltalán nem félek attól, hogy mi lesz velem, ha a Fidesz visszajön. Na mondd, kettővel több APEH-ellenőrzést kapok. De nem szoktam adót csalni, jöhetnek bármikor. Azt gondolom, annak is megvannak a korlátai, hogy az autómban egyszer csak kábítószert találjanak. Nem mintha nem mernének bármit is megtenni a hatalomban maradásukért. De az a helyzet, hogy én optimista, sikerorientált ember vagyok, és nem ezekkel foglalkozom. Augusztus negyedikére van kiírva a kisbabánk születése, és szeptember végén jön ki a könyvem. Még csak a Fidesz megbocsátására sem tartok igényt, ahogy nem tartok igényt arra sem, hogy az olvasókon kívül ezért nekem bárki is hálás legyen. Bár az MSZP nem az a kifejezetten hálás fajta csapat. Ott van például szegény Zarándok Jani. Nemhogy jóvátételt nem kapott, de vissza sem juthatott a korábbi, Orbán Győző által lehetetlenné tett beszállítói pozícióba. Pedig ő aztán exponálta magát, bátran és hősiesen. Senki nem azt kérte a szociktól, hogy elvtelen engedményeket tegyenek neki úgy, ahogy az Orbánék az embereiknek. Senki nem kérte, hadd szállítson dolomitot az autópálya építéséhez drágábban, mint más. Csak azt kérte, hogy ha elindul egy tenderrel, és jobbak az ajánlatai, mint a többieké, akkor azt hadd kaphassa meg. Ezt sem engedték neki. Elfáradt a pasi a sok meghurcoltatástól. Becsukta a bányáit, kész, ennyi. Borzasztó sors.
– Ha már itt tartunk, hogyan viszonyulsz ma az MSZP-hez, hogyan értékeled kétéves működésüket?
– Kedves figurák, és szuverén személyiségek híján egy szürke, unalmas, kissé impotens társasággá lettek. Egyetlen szempontból örültem, mikor Medgyessy személye kitalálódott. Hogy ő vagyonos ember. Olvasmányaim és kevéske tapasztalatom alapján azt látom, hogy igaza van annak az angolszász politikai vélekedésnek, ami arra épül, hogy a politika olyan vagyonos emberek hobbija, játékszere, pluszmunkája legyen, akik nem akarnak lopni. Ha valaki saját maga nem akar lopni – szólt az én logikám –, akkor ő könnyedén meg fogja tenni, hogy másokat sem enged saját zsebre dolgozni. Dacára annak, hogy ők nem vagyonosak. Szállongó hírek azt mondják, ez az okfejtésem nem jött be.
2004. 07. 30. (VIII/31)
