Kereső toggle

Nem mind arany, ami fénylik

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Akinek nem volt ideje ellátogatni a hétvégi Szigetközi Aranymosó Fesztiválra, annak az alábbiakban nyílik lehetősége arra, hogy a szakma nagy öregjének számító, nyolcvanegy éves Kézdi Lászlótól "ellesse" az aranyászmesterség csaknem minden csínját-bínját. 



Kézdi László aranyász. Egy aranyos bácsi

– Önnél hogyan kezdődött az aranyláz?

– Televízióműszerészként mentem nyugdíjba, és nem sokkal utána olvastam egy cikket az egyik autó-motor újságban, ahol a következő szöveggel hirdették ezt a furcsa hobbit: "Aranyos autósok, gyertek aranyat mosni!" Megkerestem a cikk szerzőjét, akitől kaptam szakirodalmat, megvásároltam a felszerelését, szóltam a barátaimnak, és 1986 nyarán elkezdtük az aranymosást a szőgyei Duna-parton.

– Milyen fázisokból áll az aranymosó munkája?

– Magyarországon elsősorban a vörös gránát és a magnetic kíséretében jelenik meg a folyóparton az arany. Aki gyakorlatot szerzett, már ránézésre megmondja, hogy egy helyen érdemes-e próbálkozni vagy sem. A megkutatás úgy történik, hogy a lapát élével húzunk egy tíz centiméteres kis árkot, és megvizsgáljuk, van-e benne vöröshomok-lerakódás, mert ha van, akkor ott arany is van. Ezt követi a lapátpróba, melynek során körülbelül egy kilónyi fövenyt emelünk a lapátra, majd arra vizet merítve, kissé ferde irányba lötyköljük kifelé a homokkal együtt, míg az arany le nem ül a lapát aljára. Meg kell számolni a szemeket, és ha száz vagy annál több megült, akkor biztos, hogy kora hajnaltól késő estig ott fogok dolgozni, mert sok aranyam lesz. A lapátpróba után felállítjuk az aranymosó padot, melyet három, partszéli fákról vágott karóval támasztunk meg, úgy hogy a folyó felé lejtsen. Erre kerülnek a posztócsíkok, akár filcből, akár durvább anyagból, de a legjobb az egykori orosz katonakabátokból szabdalt darabok. A pad felém eső részére kerül a rosta, magam mellé kupacolom a megpróbált anyagot, hogy ne kelljen minden lapát homokért külön utat megtenni, és kezdődhet a mosás. A rostára helyezett sódert, homokot egészen addig locsolom a meringelővel, míg el nem telítődik a pad.

– Mi az a meringelő?

– Egy hosszú nyél végére erősített edény vagy vödör, melynek segítségével a folyó vizét a rostára helyezett homokra öntjük. A szitán keresztülmegy a finomabb anyag, ráfolyik a posztóra, a posztó pedig megfogja az aranyat, szépen kirakódik rajta. Az arany ugye nehezebb, mint a folyó hordalékában található többi anyag, ezért addig kell hordani rá a vizet, ameddig már csak az arany marad – általában a felső két-három – posztón. 

– Mennyire időigényes munka ez?

– Amikor még aktív mosó voltam, általában reggel hatkor kezdtem el, és este nyolc óráig dolgoztam, évente négy-öt alkalommal egy hétig. A Wartburgomban aludtam, a Dunában fürödtem, saját főztömet ettem. A nappal keltem és feküdtem. 

– Egy nap alatt mennyi anyagot forgatott meg a padon?

– Körülbelül másfél köbmétert attól függően, hogy milyen erőben voltam. Ha egész nap dolgoztam, akkor délben lemostam a posztót, ami azt jelenti, hogy egy edénybe vizet vettem és addig lötyögtettem, míg le nem jött róla minden. A maradékot aztán áttettem egy régi festékes dobozba, a posztókat pedig újra felraktam, és folytattam a mosást. Ha végeztem a heti tervemmel, akkor hazamentem, és kezdődött a tisztítási szakasz. A vödör tartalmát a kádban még egyszer át kell tisztítani, mégpedig úgy, hogy vagy higannyal szedem ki belőle az aranyat, vagy rozsdás vaslemezen mosom át. A higanynak az a természete, hogy minden aranyat magába vesz, ezért bele kell gyúrni – lehetőleg gumikeszty?ben – a kádba öntött anyagba, és miután lemosta róla az ember a homokot, ott marad a tiszta higany, benne a szemcsékkel. Ezt egy anginban vagy szarvasbőrbe formált mélyedésbe öntve addig csavarjuk, míg az utolsó csepp higany is ki nem jött belőle. A végeredmény egy kis ezüstszín? cipócska, melyet rozsdamentes evőkanálban, rézszűrővel lefedve kell hevíteni, hogy ha a hőtől szétrobbanna, el ne vesszen a sok fáradozás gyümölcse. Amikor már egészen sárga, akkor leveszem a tűzről, és a hegesztőkészülékemmel még egyszer vörösre izzítom egy kis samottlapon, hogy minden eltávozzon belőle, ami nem bele való. 

– Ez volna a tiszta arany?

– Így van, ez a tiszta, 24 karátos arany. Ha pedig rozsdás vaslemezen engedem át a partról elhozott, már egyszer átszűrt, arannyal teli homokot, akkor annak vakrozsdás részeiben akad fel a folyami kincs. A lemezt megfordítva egy tiszta edénybe moshatóak a barázdákban megült aranyszemcsék.

– Mekkora méret? szemcséket lehet kimosni a Dunából?

– A porszemeknél valamivel nagyobb, kisméret? darabokat. Életem legnagyobb fogása is csak fél milliméteres volt. 

– És napi másfél köbméteres átmosási normával számolva menynyi aranyhoz juthatunk?

– Átlagosan egy grammhoz. Mi azonban kiagyaltunk valamit, ami megsokszorozta az eredményt. Volt egy kavicsosztályozó Délegyházán, ami gumihevederekkel szállította a sódert, és ahol megfordult, ott egy csőből folyó vízsugárral mosták és kaparták. Rájöttünk, hogy ha felteszünk egy másfél méteres posztót ahhoz a részhez, ahol elfolyt ez a mosóvíz, akkor az egy idő után megtelítődik arannyal. Na látja, arról egy hét alatt leszedtünk három grammot is. 

– Mennyi aranyat gyűjtött működése során?

– Tizennyolc éves aranyász tevékenységem alatt összesen 75 deka aranyat mostam össze. 

– Van még valaki Magyarországon, aki ennek a szenvedélynek hódol?

– A szigetközi aranymosók kihaltak, egyszerűen nem találok egyet sem közülük. Jártam Ásványrárón, ahol nagy aranyászok voltak valamikor, akik házakat meg földeket vettek abból, amit kimostak, de eltűntek. Voltak és vannak is tanítványaim, de mostanában egyre gyakrabban elmaradoznak. Úgy látszik, nem éri meg nekik a fáradságot. A Dráván ismerek még egy aranyászt, és rajta kívül összesen legfeljebb, ha öten lehetnek az országban. 

– Miért foglalta könyvbe tapasztalatait? 

– Amikor szembesültem azzal, hogy kezd kihalni a szakma, elhatároztam, hogy könyvet írok az utókor számára. Tíz évembe került, mire elkészült, én fényképeztem, gyűjtöttem hozzá képanyagot a Néprajzi Múzeumban, és én is szerkesztettem. De csak magánkiadásban tudott megjelenni, mert a kiadók minimum félmillió forintot kértek, hogy egyáltalán elkezdjenek foglalkozni vele. Pedig aki ezt a könyvet figyelmesen elolvassa és megérti, az megtanulhatja belőle az aranyászmesterséget.

– Milyen érzés aranyat találni?

– Amikor az első aranyszemcsét észleli az ember a mosópadon, az egy elmondhatatlan érzés. Onnantól kezdve fénylik fel a reménysugár, hogy szép lassacskán érkezik utána a többi is.

Megéri?

Ha Kézdi úr évi öt hét aktív munkával, tizennyolc év alatt 945 köbméter fövenyt átmosva, összesen 75 deka aranyat tudott összegyűjteni, és a tiszta arany világpiaci ára grammonként 2800 forint, akkor hobbijának teljes bevétele 2 millió 100 ezer forint volt, mely havi jövedelemre leosztva százötezer forint, azaz egy aranyász órabére a fenti körülmények között körülbelül 250 forintnak megfelelő összeg.

Olvasson tovább: