Kereső toggle

Mit képzelnek, hol vannak…

Harapós kereskedők

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

– Kérnék egy adagot a túrós tésztából.

– Azt már csak holnap reggel lehet.

– Nem szokásom ilyesmit reggelizni, és azt sem hiszem, hogy ezek után még visszajönnék ide. Minden jót.

Ez persze csak fikció. Ritka az ilyen magabiztos vásárló. Hiszen mindannyian ki vagyunk szolgáltatva; fontos, hogy legalább a boltban emberszámba vegyenek, hiszen mégiscsak mi lennénk a vevő, akinek a pénzéből eltartják az alkalmazottakat, újra feltöltik az árukészleteket, kifizetik a rezsit, bérlik a helyiséget. Ez azonban csak a hideg logika, a dolgok nyilvánvalóan nem így működnek. Kereskedő-kulturális körképünk.



Nálunk a stílusban is a retro a divat Fotó: MTI

Bevásárlóközpont, üres üzlet, három semmittevő, csinos eladólány. Szép színes nyári ruhák a kirakatban. Két ki-be rohangáló fiúgyermek nehezíti a nézelődést, de így is találunk néhány méretre is megfelelőnek tűnő darabot, amelyeket sikerül idejében felnyalábolni a fürgén mindent visszahajtogató kezek elől. A gyors mozdulatokat
összevont szemöldök kíséri, minden megtekintés céljából széthajtogatott póló után egyre összevontabb. Amikor a leányzó éppen nem hajtogat, kérlelhetetlen arckifejezéssel, alig másfél méterre, szótlanul áll mellettünk. Ez némileg feszélyez, ettől nem annyira potenciális vásárlónak, mint inkább potenciális tolvajnak érezzük magunkat, amit tetéz ráadásul az eladólányok titkosnak szánt biccentése, valahányszor újabb ruhadarabért nyúlunk. A kicsik tovább szaladgálnak a lábunk körül, ez végképp ellehetetleníti a helyzetünket, hiszen látható, hogy bármelyik ki- vagy befutásuk ruhadarabok eltűnését vonhatja maga után. Kedvem lenne azt mondani, hogy két gyerek nem feltétlenül jelenti azt, hogy lopni kényszerülök, de a barátnőm barátkozni próbál. Kezében egy idei divat szerinti, hatalmas virágmintákkal díszített szoknyával odafordul a cerberusként felvigyázó eladóhoz. 

– Nagyon tetszik, csak nem tudom, előnyös lenne-e nekem. A fekete talán előnyösebb lenne, nem gondolja? 

Az eladólány először el sem hiszi, hogy a kérdés neki szól. Majd mikor rájön, hogy őt zaklatjuk a kérdéssel, felhúzza az orrát.

– Mit tudom én? – hangzik a nyers válasz.

Ez már magában sem udvarias, de az olyan vevők, akiknek a jókedvét olyan nehéz elvenni, mint a miénket, súlyosabb büntetést érdemelnek:

– Szerintem, aki kövér, annak mindegy, mit vesz fel. Nem hiszem, hogy a fekete előnyösebb lenne, mint bármi más.

Puff. Magunkban máris osztályozunk: a leányzó kiérdemelte a legeslegudvariatlanabb eladó címet. Nehéz küzdelemben kerekedett felül. 

Lehetne az alacsony fizetésekre fogni a hazai üzletek többségében uralkodó rosszkedvet, ám felmerül a kérdés: miből gondoljuk mi magyarok, hogy többe kerül a mosoly, mint az összevont szemöldök? Még fiziológiailag sem könny? alátámasztatni nézetünket. Az alacsony fizetés egész biztos nem szül jó közérzetet
hosszú távon, de ez a tényállás nem csak a bolti eladókat érinti, valljuk be. Maradjunk az emberi méltóság és a kiszolgálás minőségének összefüggéseinél.

Ismert piac Budapesten. Hatkor zár, és bár nincs kitéve a tábla, az eladó fél hat után harap. 

– Maga után már nekem aztán senki ne álljon be!

(A soron következő fiatalasszony nem felel, nem érzi, hogy az ő dolga lenne öt óra negyvenkor elküldeni maga mögül a következő vevőt.)

– Mit képzelnek, itt állok már tíz óra óta!

– Kérek egy kiló zöldpaprikát.

– Zárva vagyunk!

– Még van húsz perc zárásig, nem?

– Hát pedig én már ki nem szolgálok senkit, mit gondolnak, egész nap nem ettem, állna csak a helyemben, azért a kis pénzért!

(A vevőt ezen a ponton szelíden elvonszolja a férje, mielőtt tettlegességre kerülne sor.)

– Micsoda emberek vannak, maga tényleg nem evett reggel óta? Pedig az nagyon egészségtelen. Szörnyű, hogy így kell hajszolnia magát. Igazán megérthetnék, hogy maga is csak ember –
fogják körül a felhevült eladót az imént kiszolgált vevők. Elemi érdekük az eladó pártját fogni, tőle függ a mindennapi betevőjük minősége, és persze nem szeretnének ők lenni az elzavart vevő helyében holnap sem. Ilyen szint? empátia kifejezése ritka a mai világban. De a bolti eladók világa más világ. Egy üzletben szeretnénk valamennyit visszavásárolni az elkótyavetyélt emberi méltóságunkból is, szeretnénk, ha a pénzünkért legalább egy kicsit mosolyognának ránk, keresnék a kedvünket, hiszen a mi zsebünkből vándorol át a kasszájukba a pénz, hát igyekeznének legalább kiénekelni onnan, ahogy azt egy fogyasztói társadalomban illik. 

A szocialista hiánygazdaság emléke azonban kísért, továbbra is a vevő az, aki rászorul az eladó kegyeire, akinek a segítsége és jóindulata szükséges ahhoz, hogy hozzájuthasson a szükséges árucikkhez. Tehát mi mosolygunk az eladóra, mi köszönünk neki előre, mi próbáljuk őt jobb kedvre deríteni apró figyelmességekkel – nem csoda, ha pánikba esünk, amikor egy szomszédos fogyasztói társadalom cipőboltjában az eladó váratlan mozdulattal letérdel elénk, és elkezdi kifűzni a cipőnket. 

Fizetőképes keresletre vár az egész ország. Hogy mi magunk mikor és mitől válhatunk egyszer fizetőképessé, az egy másik történet, maradjunk most azoknál, akik fizetőképesek, tehát szükségszerűen külföldiek, és várakozásunknak megfelelően eljönnek hozzánk. Van, aki kalandvágyból, van, aki pihenésre számítva, van, akinek egyszerűen útjába esünk világkörüli útján. A skandinávok például éppen azért találják érdekesnek hazánkat, mert náluk minden olyan unalmasan kiszámíthatóan és megbízhatóan működik, szükségük van egy kis kikapcsolódásra, amikor nem tudhatják, hogy az étteremben megrendelt étel mikor és mennyiért kerül az asztalukra, a tömegközlekedés ritkán pontos, és bárhol belebotolhatnak egy fekvő hajléktalanba. De van olyan külföldi is, aki naiv, és ugyanazt várná el nálunk is, mint otthon. 

Várnegyed, sétálóutca kellős közepe, helyes kis étterem, kis kerthelyiséggel. Két gulyásleves rendel, egy görög saláta és két melegszendvics. Ezzel amúgy az étlapot ki is merítettük. Kedves felszolgálólány, kevés nyelvtudását ügyesen használja, és mosolyog is. 

A leves érkezik elsőként, nálunk ez az első fogás, tehát hiába ennénk együtt, a többi étel csak utána jöhet. Leves elfogy, jön a másik két személy salátája. A melegszendvicset pont a gyerek kérte, fél óra után már hangosan nyafog. A felszolgálólány hol felszolgál, hol az ajtót támasztja, szendvics sehol. Negyvenöt perc és kétszeri esdeklő pillantás után végül megjön a sonkás, sajtos melegszendvics. Becsomagoltatjuk, mert a gyerek már nem éhes. Másnap hasonló eset egy frekventált pesti utcában. A különbség csak annyi, hogy az üres étteremben tébláboló pincérlány a reklamálás hatására kiakad. Szerencsére magyarul, az olasz vendégek így csak a hangsúlyokból értenek. A közértben a kártyáját nyújtó amerikai azonban félreérthetetlenül kap hideget-meleget a kasszánál.

– Nem látja ez az ütődött, hogy ki van írva, kártyát nem fogadunk el? – mutatja felháborodottan a magyar feliratot a pulton a kasszánál ülő termetes asszonyság. – Egyébként is, mit képzelnek, hol vannak, egy ilyen kis bolt hogy engedhetne meg magának egy olyan drága masinát, ami egy ilyen kártyához kell? – fortyog még tovább. A külföldi nem érti, sem azt, hogy mit mondanak neki, sem azt, hogy miért. Ha nem lehet kártyával fizetni, hát nem, de miért ordítoznak vajon?

Olvasson tovább: