Kereső toggle

A jó, a rossz és a zsidó

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nincs olyan rémtörténet és rémhír, amit a zsidósággal és Izraellel kapcsolatban ne lehetne elhitetni és fenntartani a köztudatban. Röviden így lehetne summázni az Antiszemita közbeszéd Magyarországon újabb kötetének tanulságát. A történetek variálódnak, de a keret ugyanaz, legfeljebb egyszer antijudaizmusnak, másszor antiszemitizmusnak, majd anticionizmusnak hívják.

Láthatólag a kötet szerkesztői, Gerő András, Varga László, Szeszlér Tibor és Dési János is szembesülnek küzdelmük Don Quijote-i voltával és paradox jellegével. Hiszen hogyan lehetne racionálisan meggyőzni olyan embereket, akik irracionális vádaknak adnak hitelt? Mi értelme van számtalan kiváló elemzésnek, ha az igazi célcsoportot nem érintik meg, és az előző két kötet hatására nem igazán változott a helyzet? Míg 2002 óta az antiszemitizmus intézményes eleme háttérbe szorult, addig más csatornákon, például az internetes fórumokon erősebbé vált. 

Az antiszemita közbeszéd túlnyomórészt a szélsőjobbhoz kötődik, és ebben a közegben felöleli az antiszemitizmus valamennyi aspektusát a vallási antijudaizmustól kezdve a baloldalon is szalonképes anticionizmusig. A három sík a szélsőjobboldali sajtóban rendszeresen keveredik, ahogy azt a kötetben több tanulmány is illusztrálja. Monori Áron elemzéséből kiderül, hogy ebben a környezetben a zsidóság vagy annak tragédiája önmagában sosem jelenik meg, csak negatív kontextusban. A holokauszt csak a holokausztiparral vagy a palesztin nép szenvedéseivel párhuzamba állítva tarthat számot az érdeklődésre, és mind a kettő tárgyalása bőségesen tartalmaz hagyományosan antijudaista és antiszemita elemeket, miközben a zsidó világösszeesküvés rendszerébe illeszkedik. 

Gyakorlatilag minden ürügy lehet, a soábiznisztől kezdve Kertész Imre sikerén keresztül a világ- és a magyar politika történéseiig. Kertész Nobel-díjának fogadtatásáról Csáki Judit írt összefoglalót. Az írás egyik komoly érdeme, hogy nemcsak médiaszempontból tekinti át a Kertészt ért antiszemita támadásokat, hanem reflektál a gyakran irodalomkritika jelmezébe öltöztetett, valójában dilettáns "kritikák" alapvető irodalomelméleti és irodalomtörténeti fogalomzavaraira is. A Kertész Nobel-díja körüli teljes zavarodottságot mutatja, hogy ezek a megnyilatkozások hol a Nobel-díjat igyekszenek bagatellizálni, hol meg – ugyanabban a gondolatmenetben – számon kérik, hogy miért nem kapta meg X. vagy Y. Kertész helyett. Kertész kapcsán olyan vad feltételezések sem verték a lécet, mint például az, hogy az igazi Kertész tulajdonképpen meghalt Auschwitzban, a regényt pedig a személyazonosságát ellopó ál-Kertész írta. A logika persze világos: az ál-Kertész így értelemszerűen nem is volt Auschwitzban, ergo nem láthatta, mi történt ott, ha viszont nem látta, akkor minden, amit leírt, fikció – és máris ott vagyunk a holokauszttagadásnál, ami lehetővé teszi, hogy teljesen más dologról lehessen beszélni, és az eszmefuttatás vége ismét a zsidók bűnössége legyen.

A szélsőjobb és az arab közvélekedés közös eleme egyébként a holokauszt relativizálása. Nincs olyan soát tagadó vagy relativizáló elmélet, amely meg ne jelenhetne mint tudományos értekezés, melyeknek közös lényege, hogy az állítólagos holokausztmítosz kreálásának célja az anyagi és az erkölcsi zsarolás volt, és Palesztina zsidó kézbe adása. Egy másik toposz szerint viszont Izrael azt teszi a palesztinokkal, amit a nácik tettek a zsidókkal. Márpedig – ha a kettőt összeadjuk – akkor mindebből az következik, hogy a palesztinok olyan holokausztot szenvednek el, amelynek eredetije meg sem történt. Az irracionalitásban persze felesleges racionális logikát keresni. Különben a tiszaeszlári vérvádat nem lehetne újra és újra felmelegíteni. Dési János röviden összefoglalja a nagy per történetét és a megemlékezésnek álcázott hecckampányt, amelynek tanulsága, hogy sokak számára a százhúsz évvel ezelőtt történtek nem a történelem egy eseményét, különösen nem gyászos eseményét jelentik, hanem aktuálpolitikai hírt, amely egy széles összefüggésbe illeszkedik, és ez az összefüggés a magyarság elleni világméretű összeesküvés. 

Schweitzer Gábor elemzése a Hegedűs-perről és Mihancsik Zsófia tanulmánya a gyűlöletbeszéd-törvényről már egy másik problémakört képvisel. Mi az erkölcsös – a tiltás vagy a laissez faire-szabadság? A szerzők nem kívánnak állást foglalni, a feladatot rábízzák az olvasóra. Mihancsik Zsófia összesíti a jobboldal és a szélsőjobb jellemző véleményeit, amelyeket nem annyira a jogi, elméleti ideológia, hanem sokkal inkább ismét az összeesküvés-elméletek ideológiája határozott meg. Vagyis a racionális, szakmai viták helyett újra az irracionális világkép győzedelmeskedett. A Hegedűs-per Schweitzer Gábor által elemzett recepciója híven tükrözi ezt a magatartást.

A többé-kevésbé közvetlen antiszemita megnyilvánulások mellett a kötet foglalkozik olyan írásokkal, eseményekkel is, amelyek másodlagosan, közvetetten tekinthetők antiszemitának. Horthy szerepének szépítése vagy a nagy vihart kavart kőszegi nyilas emlékkiállítás és annak méltatása ebbe a kategóriába tartozik. Heimer György elemzéséből az utóbbival kapcsolatban kiderül, hogy az első szinten Szálasinak és társainak a mentegetése zajlik, de a második, kódolt szint nem is annyira tetteik tagadása, mint elfogadtatásuk szándéka. Az említett személyiségek "életművének" felmagasztalása azt sugallja, hogy ezek alapvetően jóindulatú emberek voltak, akik legfeljebb tévedtek, de még inkább azt, hogy maguk a zsidók tehetnek a sorsukról – hiszen ilyen jó emberek biztos nem képesek aljas tettekre. 

Az anticionizmus az a terület, amely nemcsak a szélsőjobb privilégiuma. A baloldali nyugati sajtó (amely a honi szélsőjobb kedvenc forrása Közel-Kelet ügyben) két okból emlékeztet gyakran a Der Stürmerre, ha Izrael kerül szóba. Az egyik az, hogy ha lényegesen kisebb mértékben is, de létezik baloldali antiszemitizmus is. A másik viszont egy olyan baloldali séma, elnyomó és elnyomott ellentétpárja, amely nélkül bármilyen konfliktus értelmezhetetlen a baloldal számára, tehát ki kell osztania a szerepeket. A nyugati baloldal azért anticionista, mert a rossz szerepét Izraelre osztotta. 

A magyar baloldali sajtó lényegesen visszafogottabb és objektívebb, mint a nyugati, de – ahogyan Gadó János tanulmánya is bizonyítja – ugyanazon politikailag korrekt (PC) nyelven fogalmaz, mint a nyugati. Bár a három évvel ezelőtti kötetben Tatár György már utalt a baloldali, liberális médiára, ez az első alkalom, hogy egy elemezés a honi balliberális médiát is górcső alá veszi. Gadó János leszögezi, hogy a baloldali sajtó nem azért került a kötetbe, mert bárki is antiszemitának tartaná, hanem anticionizmusa, legalábbis anticionista megnyilvánulásai miatt. Az eszmei háttér a humanista, kisebbségvédő attit?d, ami merőben különbözik a szélsőjobbétól, a megjelenő motívumok viszont gyakran ugyanazok. Ugyanúgy a palesztin civil áll szemben az állig felfegyverzett izraeli katonával, aki ugyanúgy "ostromolja" a Születés templomát, és az oda bemenekülő terrorista ugyanúgy áldozat lesz. A különbség, hogy "csak" Izrael válik démonná, nem az egész zsidóság. Gadó János hozzáteszi: aggasztó, hogy az anticionizmus, ha nem is mainstream, de elfogadható. Ám még aggasztóbb, hogy a balliberális média, bár tudtán kívül, de átveszi és használja a klasszikus antiszemita motívumokat – modern baloldali, kisebbségvédő nyelvezeten. Az antiszemita klisék köztünk vannak, és nem csak Izraelre alkalmazhatóak. Ez azt jelenti, hogy az Antiszemita közbeszéd még sokáig, egyre vastagabb terjedelemben kell hogy megjelenjen. És minden tisztelet ellenére, ez az, amit nem kívánok a szerkesztőknek, és magunknak sem.

Olvasson tovább: