Kereső toggle

A gyűrűk ura

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

394 évvel azután, hogy Galileo Galilei saját készítés? távcsövével meglátta a Szaturnuszt, egy hatalmas lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy minden eddiginél jobban megismerjük a Naprendszer egyik legizgalmasabb bolygóját, a gyűrűk urát. Közel hét évnyi utazás után állt Szaturnusz körüli pályára a Cassini-Huygens űrszonda, amely az elmúlt napokban fantasztikus képeket küldött a Földre a többnyire gázból álló Szaturnuszról, illetve legnagyobb bolygójáról, a Titánról, ahol a kutatók szerint metánból álló folyók és tengerek találhatók.



A Szaturnusz gyűr?i, ahogy a Cassini kamerái látják Fotó: Reuters

Galileo Galilei 1610 júliusában pillantotta meg először a Szaturnuszt. Felfedezéséről Cosimo Medicinek számolt be először, akinek megírta, hogy egy három darabból álló, hatalmas bolygót fedezett fel. Később elkeseredve tapasztalta, hogy a bolygó két széle eltűnt, igaz, később újra előbukkant, de Galilei nem tudta megmagyarázni a titokzatos jelenséget. A bolygó "széleinek" eltűnésére 1656-ban Christiaan Huygens holland csillagász adta az első helyes megoldást. Huygens – aki egy ötvenszeres nagyítású távcsővel már többet látott a nagy olasz kollégánál – azzal magyarázta a bolygó körüli szélek megjelenését és eltűnését, hogy a bolygót egy lapos gyűr? veszi körül, melynek alakja változik annak függvényében, hogy a Földről éppen milyen szögből látható. Huygens a felfedezője különben a Szaturnusz legnagyobb holdjának, a Titánnak, innen a Titánra induló szonda elnevezése. 

A Szaturnusz körül keringő szonda másik névadója az olasz származású, de francia állampolgár Giovanni Cassini 1676-ban elsőként figyelte meg a gyűr? és a bolygó közötti szakadékot, amelyet szintén róla neveztek el. Némi gúnnyal azt mondhatnánk, hogy az asztronómia gigászaiként – méltán – tisztelt európai csillagászok ekkoriban érték el az ókori tudósok szintjét. A legrégebbi, Szaturnuszra vonatkozó feljegyzések ugyanis az asszíriaiaktól származnak, akik a bolygót egy ragyogó, gyűrűvel rendelkező égitestként jellemezték. Néhány évszázaddal később a görögök Kronosznak nevezték el a bolygót, ami latinul "annyit tesz", mint Szaturnusz. 

A Szaturnusz méltán váltotta ki a csillagászok érdeklődését, az alakja mellett ugyanis – amelyet sokszor a bolygót körülvevő holdak miatt mini naprendszernek is szoktak nevezni – a bolygó összetétele is rendkívül érdekes: nincs szilárd felszíne, a felszín ugyanis gázokból áll. Bár a bolygó belsejének összetételét eddig egy "arra járó" űrszonda sem tudta meghatározni, egyes elképzelések szerint van egy szilárd magja, amelynek tömege azonban a teljes tömeghez viszonyítva igen kicsi. 

Izgalmas kutatási feladat a gyűr? összetevőinek meghatározása, mivel jégdaraboktól kezdve aszteroidákon és szétroncsolt holdakon keresztül sok minden található benne. Erről árulkodnak az eddig elkészített felvételek is, amelyeket az űrszondán található ultraibolya spektroszkópiai berendezéssel (UVIS) készítettek. A Coloradói Egyetem csillagászai szerint a képek arról tanúskodnak, hogy a széléhez közeledve a gyűr? egyre porosabb és jegesebb, ráadásul a por anyaga feltűnő hasonlóságot mutat a Szaturnusz Phoebe nev? holdja anyagának összetételével – ez arra utal, hogy a bolygó gyűrűje valószínűleg egy szétdarabolódott hold törmelékeiből alakult ki.

Hasonlóan izgalmas terep a Szaturnusz legnagyobb holdja, a Titán, amelynek különlegessége, hogy a Naprendszer egyetlen olyan holdja, amelynek saját atmoszférája van. A Titán melletti elhaladás közben a szonda spektrométereinek sikerült belátniuk az atmoszféra mögé, ahol elég tiszta jeget, valamint szénhidrogéneket találtak. A küldetés következő nagyon izgalmas szakaszát akkor éri el, amikor a Cassini-Huygens szondapáros október 26-án 1200 kilométerre közelíti meg a Titánt. 2005 januárjában a Huygens leválik a Cassiniről – amely a tervek szerint még további négy éven keresztül fog keringeni a Szaturnusz körül –, és belép a Titán légkörébe, ahonnan a landolás kétórás időtartama alatt folyamatosan küldi majd az adatokat, illetve további méréseket végez a felszínen is, ha túléli a földet – vagyis a holdat érést.

Olvasson tovább: