Kereső toggle

Virágozzék minden virág

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Az eszmények, amelyekben hinni tanultam, mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra; a nyájösztön rémuralma terjed el az egykori civilizáció óriási területei fölött. (…) A szellemi ember magányos jelenség, s mindenfelé katakombákba kényszerül, mint a középkorban a vandál hódítók elől a Bet? titkával rejtőző szerzetesek. S utolsó pillanatig, míg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát."

A Legyen Ön is milliomos! műsorában sokan arra tippelnének, hogy az idézet napjainkban született, holott szerzője, Márai Sándor 1934-ben vetette papírra e sorokat, akkor, amikor a 20. század elején elkezdődött a kulturális és szellemi élet degradálódása. Mi már tudjuk, később maga Márai is megtudhatta, hogy a szellem torzulása a holokausztban és a sztálinizmusban kulminálódott. Adorno szerint a holokauszt után nem lehet verset írni, Kertész Imre még radikálisabban úgy véli, hogy a Soá és a kommunista diktatúra egyaránt az európai kultúra csődje.

Közhely, hogy a műveltség önmagában nem tesz senkit sem erkölcsösebbé, nem teszi jobbá a világot. De a kulturálatlanság, a kultúra értékeinek relativizálása sem nemesít. A huszadik század diktatúráinak szörnyűségei éppen hogy szembementek mindazokkal az értékekkel, amelyek egymásra hagyományozódva ma leginkább a liberális demokráciákban teljesednek ki. Ezek az értékek, eszmék és m?alkotások néha közvetlenül hatnak (l. a Tamás bátya kunyhójának a rabszolga-felszabadításban kifejtett szerepét), máskor közvetve, akár évtizedek múltán. 

Manapság műveltnek, kulturáltnak lenni nem divat, a középszerűség, a tömegdivat "trendi". Egy népszerű esztéta minden különösebb visszhang nélkül jelentheti ki, hogy a valóságshow nem is annyira értéktelen m?faj, míg az ezen felháborodó írót megmosolyogják. A playbackre tátogó, énekelni nem tudó üdvöske sztár, akárcsak a magát színésznek tekintő, valamely csatorna valamely sorozatában domborító diszkontszínész. Minden m?faj egyenlő, minden, amit kultúrának nevezünk, kultúra, minden érték relatív, sőt, nincsenek is értékek, elvégre posztmodern világban élünk. Egyformán értékes a IX. szimfónia és egy mulatós nóta, Thomas Mann és Robin Cook. Félreértések elkerülése végett: nem az a baj, ha valaki egyszer-egyszer diszkóba megy, vagy megnéz egy sorozatot. A baj akkor kezdődik, amikor nem tud a kettő között különbséget tenni, nem tudja, hogy az egyik értékes m?alkotás, művészi teljesítmény, a másik pedig kikapcsolódás, szórakozás.

Az ellenkultúra diadala valamikor a hatvanas években kezdődött. Míg hajdan a tömegek igyekeztek lemásolni a magaskultúrát és az arisztokrácia, a polgárság szokásait, ma éppen fordított a helyzet. 1968 óta szokás "leszállni" a tömegekhez, ahelyett, hogy az ember felemelésén fáradoznánk. Nyilvánvaló, hogy a múlt magaskultúrájának képviselői vagy elsődleges közönsége is át-átrándult a tömegkultúrába, sőt fel is használta. De Shakespeare a népi humort, Mozart a singspiel m?faját művészetté nemesítette. Manapság viszont az operaénekesek rockkoncerteken lépnek fel, a színészek reggeli műsort vezetnek, a filozófusok és az esztéták pedig lelkesen magyarázzák, hogy mindez mily jó dolog. Mindezek közben a giccs, a trágárság és az igénytelenség művészetnek és kultúrának akarja magát láttatni.

A tömegkultúra kritikátlan felemelése és egyenrangúvá minősítése, a kultúra fogalmának relativizálása és minden egzotikus megnyilvánulás kultúrává nyilvánítása nemcsak elmossa a különbséget a jó és a rossz, az értékes és az értéktelen között, de kényelmes magatartás is. Nem kell elismerni, hogy fogalmunk sincs a zenéről, az irodalomról, a történelemről, nem kell elismerni hiányosságainkat és erőfeszítéseket tenni tudásunk, készségeink fejlesztésére. Amikor kiderül, hogy fogalmunk sincs arról, ki volt Haydn, csak elég rávágni, hogy na és, mivel ér az többet, mint valamely technoegyüttes. Külön nyereség, hogy jó fejnek tartanak, nem unalmas sznobnak. A tiszteletet feladjuk egy-két hátbaveregetésért.

Egyre többet olvasni arról, hogy a bölcsészettudományi karokon felvételizők tudásszintje az utóbbi időkben ijesztően csökkent. Miközben mantraként ismételgetik, hogy kultúránk alapja a zsidó-keresztény és a görög-római gondolkodás, addig a humán értelmiség (!) bibliai műveltsége hézagos, sőt, sokan például nem látják a kapcsolatot a zsidóság és a Biblia között. A klasszika-filológia hasonló helyzetét mi sem példázza jobban, mint az a mesterséges szembeállítás, amely Európát és Amerikát külön világnak akarja beállítani, elfeledve a közös szellemi gyökereket, például azt, hogy az alapító atyák szeme előtt az antikvitás lebegett, midőn megalkották az amerikai demokrácia modelljét. A latinul és görögül beszélő Jefferson ideálja az athéni demokrácia és a klasszikus római köztársaság eszménye volt. Már az árulkodó elnevezések – szenátus és Capitolium – is arról tanúskodnak, hogy ő és társai többet tudtak az európai szellemiség eme két bölcsőjéről, mint azok a hatvannyolcas európai értelmiségiek és követőik, akik szájukat biggyesztve szólnak a kulturálatlan Amerikáról. 

A művészek (főleg az előadóművészek) szakmai felkészültsége szintén megdöbbentően hiányos. Néhány hete hitetlenkedve hallottam, hogy operaházunk kórusának tagjai nem ismerik az október végén elhunyt két nagy tenoregyéniség, Franco Corelli és Franco Bonisolli nevét. (Mintha egy futballista nem tudná, hogy ki az a Puskás vagy Platini.) Egy, a komolyzenéért rajongók körében jól ismert zenei antikváriumban pedig elmesélték, hogy aktív zenész, énekes csak elvétve jár be nézelődni, vásárolni. 

Mit várjunk a laikus közönségtől, ha maguk a szakmabeliek sem ismerik saját hangszerük, m?fajuk múltját, előadói hagyományait? Így aligha meglepő, hogy a színház, a zene, az irodalom sebezhetővé válik az álértékkel, a giccsel, a blöffel szemben. A felkészületlen művész vagy tudós leszállítja a színvonalat azáltal, hogy éppen ismeretei hiánya miatt nem tud igazi értéket előállítani. A következő lépés, hogy méltatlan produkciókhoz asszisztál. Ahogy a kiváló humorista, Efrajim Kishon megfogalmazta, ha Claudia Schiffer ma a fejébe venné, hogy el akarja énekelni a Toscát, megtehetné, lenne hozzá (talán jó nev?) rendező, partner, és lenne operaház, amely ezt lehetővé tenné. S tegyük hozzá, lenne hozzá közönség, és sajnos olyan kritikusok is, akik tapsolnának neki.

Ahogy Kishon példájából látjuk, korántsem hazai jelenségről van szó. A különbség annyi, hogy tőlünk Nyugatra többen vannak, akik nemcsak fontosnak tartják az emberi kultúra és szellem tiszteletét, hanem megfelelő tőkével is rendelkeznek, emellett óriási szakadék feszül a hazai és a nyugati kulturális választék között – van Mezzo, Arte, 3Sat, ellenben nincs olyan alapmű, amely hiányozna a könyvesboltok polcairól. Lehet, hogy a kereslet csekély, de a lényeg a választás szabadságában rejlik, és Nyugaton legalább ez adott, az más kérdés, hogy nem tudnak jobban élni vele.

Nehéz eldönteni, hogy azok felelősebbek-e a helyzetért, akik relativizálják a kultúrát, vagy azok, akik ideológiai-politikai fegyverként használják. Mert akik közhellyé aljasítanak egy művet, egy szerzőt, egy eszmét – bűnt követnek el. Akik oda nem illő helyeken, eseményeken Himnuszt énekelnek, meggyalázzák azt. Amit túl sokat ismételgetünk, az veszít értékéből, elveszti ünnepi jellegét, méltóságát. Ezért veszélyes, ha valamely politikai kurzus megpróbál magának valakit vagy valamit kisajátítani. Azáltal, hogy az adott személyiség vagy eszme széles palettájáról csak azt hangsúlyozza, ami céljainak megfelel (ezzel leszűkítve az életművet vagy az eszmei gazdagságot), és azáltal, hogy kigyomlál mindent, ami esetleg ellentétes és kényelmetlen számára. 

Valószínűleg órákig vitatkozhatnánk arról, hogy ki a hibás abban, hogy a tömegízlés és a félműveltség ennyire elharapódzott. Mutogathatunk a médiára, de a média azzal védekezik, hogy csak az igényeket szolgálja ki. Vádolhatjuk az iskolát, de az iskola azzal vág vissza, hogy mire a gyerek hatévesen bekerül az iskolába, az ízlését már elrontották, maga a gyerek alig nevelhető. A szülők viszont arra hivatkoznak, hogy nincs idejük, a megélhetésért robotolnak, fáradtak, és amíg a gyerek a tévé előtt ül, legalább csöndben van. A kultúrával hivatásként foglalkozók szerint viszont a tömegkultúra nem is olyan rossz dolog, míg mások nemzeti tragédiát emlegetnek. Minden állításban van némi igazság. A média valóban egyre igénytelenebb és az emberi méltóságot semmibe vevő műsorokkal jelentkezik, de a nézettségi adatok őket igazolják, miközben semmi sem volna könnyebb, mint a távkapcsoló után nyúlni. Az iskolák többségében (tisztelet a néhány kivételnek) nem szabad, felelősségteljes, művelt embereket nevelnek, hanem valamely furcsán értelmezett liberalizmus jegyében mindent megengednek, vagy túlélte önmagát a szocialista-porosz nevelés. Ugyanakkor a különféle reformoknak, NAT-nak, kerettanterveknek kiszolgáltatott, alulfizetett tanároktól lehetetlen csodát várni. Sok szülő tényleg a napi betevőért robotol, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a gyerekvállalás felelősségteljes döntés, és egy gyereket nemcsak tévével és bevásárlóközponttal lehet lekötni. Az értelmiségnek viszont azt kellene látnia, hogy bár valóban nem tragédia, ha valaki néha-néha enged a tömegkultúra csábításának, de komoly veszélyeket rejt, ha nem vagyunk képesek disztingválni. 

Ez az, ami hiányzik: a következtetések levonása, és az egyértelmű, határozott különbségtétel az ocsú és a búza között, a szigorú és következetes kiállás az értékek mellett. Amíg nincs bátorságunk kimondani, hogy mi az, amit értéknek tartunk, és nincs bátorságunk megvédeni ezeket az értékeket, akár kulturális, akár politikai értékekről van szó, addig felesleges és meddő minden vita. Akinek nincsenek határozott elvei és értékei, aki képtelen értéktelennek nevezni az értéktelent és mentségeket keres, sőt dicsőíti, az elveszti személyiségét és szabadságát. Arcunkat elveszítve csak rabbá, tömegemberré válhatunk.

Olvasson tovább: