Kereső toggle

Az írástudók felelőssége

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Amikor egy antiszemitizmussal kapcsolatos levelet kapok, mindig megnézem az aláíró nevét. Ha zsidó nevet látok, nem olvasom tovább." A fenti nyegle kijelentés nem valamelyik neonáci lapocska, hanem egy prominens brit újság szerkesztőjétől származik. Tehát, midőn valaki arra vetemedik, hogy elmondja véleményét az antiszemitizmus bármely aspektusáról, annak kéretik csatolnia egy családfát. Némileg zavarban hagy minket a derék brit zsurnaliszta, mert nem mondja ki, hogy valakit hány százalékig tekint zsidónak, hogy hajlandó-e foglalkozni vele, ha mondjuk csak a papája zsidó, esetleg a nürnbergi törvények identitás-meghatározását tekinti mérvadónak. Természetesen, nyilván hasonló következetességgel jár el, ha az Izraelt bíráló levelet egy arab nev? olvasó, az északír katolikusok ellenit pedig egy ismert belfasti unionista protestáns írja.



A biztonsági kerítés az izraeli–palesztin határon. Melyik oldalról jön a fenyegetés? Fotó: Reuters

Honfitársai, egyes brit tudósok Izrael bojkottjára szólítanak fel, "népirtó tevékenysége" miatt – a listáról nyilván véletlenül maradt le egy-két közel-keleti ország vagy Kína. Európai és amerikai békeaktivisták – a médiával a nyomukban – Ramallahba sietnek megvédeni Arafatot, fura módon nem igyekszenek felszállni egy jeruzsálemi buszra. Mikisz Theodorakisz, a Zorba örökbecs? zenéjének szerzője szerint Izrael és a zsidóság minden rossz forrása. Toleráns és szelíd béketüntetők a mikrofonokba harsogják, hogy az iraki háború csak Izrael érdeke, párhuzamba állítják az izraeli vezetőket Hitlerrel, a palesztinok helyzetét a varsói gettóban élőkével. Az Európai Unió politikusai egyértelműen Izraelt hibáztatják a közel-keleti helyzetért, a magát progresszívnek tartó értelmiség és média Dzsenint rendíthetetlenül egy népirtás helyszínének tekinti, Saront a menekülttáborokban elkövetett mészárlások fő felelősének és háborús bűnösnek, minden cáfolat, tény ellenére – miközben valódi háborús bűnösökkel paroláznak.

A Vatikán nem fogadja Saront, miután Arafattal és Basar el-Asszaddal tárgyaltak magas rangú egyházi vezetők. Nem szélsőjobboldali, hanem baloldali, liberális értelmiségiek filozofálnak arról, hogy talán Izrael államot meg kellene szüntetni – mert különben nagyon hisznek a népek önrendelkezési jogában. Egy magát liberálisnak tartó magyar napilap munkatársának véleménye szerint a felmérés eredményéről egyértelműen az izraeli politika tehet, esetleges más lehetőségek eszébe sem jutnak. A mértékadónak tartott média zöme nem is próbálja véka alá rejteni, hogy a közel-keleti problémák fő okának kit lát – nyelvhasználatuk, a hírek súlyozása, egyáltalán, a hírérték meghatározása sugallja, hogyha Izrael teljesítené a békeharcosok összes kívánságát, és a palesztin szabadságharcosok óhajait, akkor minden probléma megoldódna. Kitörne a világbéke, Oszama Bushsal sakkozna, az iszlám fanatikusok levest mérnének a harmadik világ szegényeinek, Elvisről kiderülne, hogy él, és mindenki olyan boldog, gyermeki derűvel mosolyogna, mint Murillo képein a bájos angyalkák.

Abbahagyom. Ha minden olyan megnyilvánulást összeszednék, amelyben a haladó, progresszív, baloldali, liberális etc. értelmiség, média és politikai elit démonizálja Izraelt, akkor nem egy publicisztikát, hanem egy Háború és béke hosszúságú regényt kellene írnom. Mindezek után napvilágot lát egy EU-felmérés, amelynek tanúsága szerint az EU-polgárok jelentős százaléka Izraelt tartja leginkább veszélyesnek a világbékére. Solana és Prodi szörnyülködik, Chirac egy párizsi zsinagóga felgyújtása után tanácskozást hív össze az antiszemitizmus ellen, az EU nem győz mosakodni, hogy nem ez a hivatalos álláspontja, és különben is, meg vannak lepve. Kérdés, hogy mitől. Az anticionizmus, a kritikátlan arabbarátság ma olyan divatos haladó-körökben, mint egy Givenchy-kosztüm – bár eleganciában igencsak elmarad mögötte. Izrael – érthetően – szégyenletesnek tarja az eredményt, és kerek-perec ki is fejti, hogy az antiszemitizmus egy újabb megnyilvánulásaként értékeli, ez ellen a haladók kézzel-lábbal tiltakoznak – ami részben jogos, részben viszont az arcpirító cinizmus, a tudatlanság és a felelőtlenség keveréke.

"Az írástudók, a politika 

és a média közös vétke 

ez az eredmény, nem az 

átlagemberé, ezért 

felesleges az elszörnyülködés

és a szemforgatás."

Olcsó és pitiáner lenne azt állítani, hogy egytől egyig antiszemita minden válaszadó, aki szerint Izrael a legveszélyesebb a világbékére. Azt is le kell szögezni, hogy nem minden anticionista antiszemita, bár minden antiszemita anticionista. A válaszok egy részét nyilván a zsigeri antiszemitizmus inspirálta, a többit viszont a média és a közélet elitjének magatartása. Mert egy átlagos Hans, Jean, John, Johan, Juan vagy Giovanni, aki elsősorban saját pátriája gondjaival van elfoglalva, a média megnyilvánulásai, általa tisztelt emberek, köztiszteletben álló személyiségek állásfoglalásai alapján alakítja ki véleményét. Márpedig a fenti példák a nyugati értelmiség tekintélyes részének gondolkodásmódját tükrözik. Róluk, az írástudókról teljes joggal azt feltételezi a közvélemény, hogy olyan témákban nyilvánítanak véleményt, amelyekhez értenek, ekként segítve eligazodni, erkölcsi, szakmai támpontot nyújtani olyan problémák megítélésében, amelynek mélységeit az átlagember nem ismerheti. Ezt hívják felelősségteljes magatartásnak. Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy egyes értelmiségiek nemcsak véleményt nyilvánítanak, de egyenesen kinyilatkoztatják megfellebbezhetetlen véleményüket, olyan kérdésekben, amelyekkel kapcsolatban kevés történelmi, kulturális tudással rendelkeznek. Ehhez még tegyük hozzá, hogy erkölcsi haragjuk gyakran csak Izrael (no meg az Egyesült Államok) politikájának bírálatában merül ki. Ennek indoka rendszerint az, hogy ennek a két országnak imperialista, agresszív politikája minden baj forrása – valahogy úgy, ahogyan a második világháború előestéjén is szívesebben féltek a kapitalizmustól, mint Hitler vagy Sztálin szörnyállamaitól.

H? tükörképük a média, amely nemcsak alakítja a közvélekedést, de szócsöve is annak. Ezt csak tovább bonyolítja az újságírók gyakori történelmi és kulturális tájékozatlansága. Az írástudók, a politika és a média közös vétke ez az eredmény, nem az átlagemberé, ezért felesleges az elszörnyülködés és a szemforgatás. Ki másnak kellene tudnia, hogy a média által közvetített Izrael-kép ugyanúgy befolyásolja az átlagemberek véleményét, mint egy-egy sztárról kialakított és rendszeresen sulykolt imázs? Ki másnak kellene tudnia, hogy neves értelmiségiek, művészek állásfoglalása sokat nyom a latban, mivel véleményformálóként formálják a közvéleményt? Ha azt tapasztalják, hogy az értelmiség színe-java nem ír Kína tibeti politikájáról, de Izrael palesztinpolitikájáról igen, Szaddámot és Arafatot nem tartja háborús bűnösnek, de Saront igen, akkor nagy az esélye, hogy egy idő után maga is ekként vélekedjen. Ki másnak kellene tisztában lennie azzal, feltételezhető műveltsége, tudása miatt, hogy az arab propaganda milyen sikerrel használja az ősi zsidóellenes előítéleteket? 

A gyerekgyilkos izraeli katona a keresztény gyerekek vérét maceszsütéshez használó zsidó második kiadása, az amerikai politikát ördögien befolyásoló Izrael a zsidó világösszeesküvésé. 

És végül: ki másnak kellene tudnia, hogy a világtörténelem során különféle válságos helyzetekben hányszor vált bűnbakká a zsidó vagy a zsidóság? Pestis pusztítja Európát, sikertelenek a kereszteshadjáratok? A zsidó a bűnös, mert nem akarja elfogadni a kereszténységet – a végeredmény az Európa-szerte végigsöprő pogromhullám. Gazdasági nehézségek sújtják földrészünket? A bűnös a zsidó, mert nagytőkés vagy kommunista, mert nem akar asszimilálódni, vagy mert nagyon is asszimilálódott. A világot terroristák tartják rettegésben? 

A bűnös Izrael, mert néppé merészelt válni, védi nemzeti létét, és ingerli a különben béketűrő terroristákat. A bűnbakot keresők számára vagy lényegtelen szempont, hogy a pestis, a gazdasági válság ugyanúgy érinti a zsidókat, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is jelentős bizonyíték, mondván csak a zsidók rafináltságát bizonyítja, hogy látszólag magukat is érintetté teszik. Hitler és a szélsőséges iszlám terrorizmusa elsőként a zsidókat érintette, így először vállrándítás volt a válasz: mindez a zsidók, Izrael problémája, sőt, hibája. Ahogy a második világháború előtt, úgy most is késik a felismerés, hogy ez az álláspont bűnös kényelemszeretet és önámítás.

Most Izrael, az ország az aktuális bűnbak, és a fentiek miatt botorság lenne tagadni, hogy a több évszázados, ezernyi metamorfózison átment antiszemitizmus nagyon sok válaszadót irányított. Majd\' ezeréves előítéleteket, babonákat nem lehet néhány nemzedék alatt semmissé tenni akkor, ha újabb és újabb utánpótlást kapnak. A változatosság kedvéért napjainkban az arab propaganda erősíti az európai antijudaizmus és politikai antiszemitizmus kliséit. Európa értelmiségének vaksága azért is meghökkentő, mert a történelem során nem igazán változtak a technikák. A zsidóellenes pogromok, a Soá mindig a zsidóság egy-egy vagy összes létformájának a démonizálásával kezdődtek. A középkorban még csak a zsidó vallás volt ördögi, az újkorban már a zsidó faj és a zsidó egyén is. 

Napjainkban a művelt, haladó Nyugat a zsidót mint egyént respektálja, a zsidó vallást is: ma elsősorban a zsidó mint nép áll a vádlottak padján. Izrael, mint a zsidó nép megtestesítője a baloldali, liberális értelmiségnek is szokatlan, mert nem simul bele egyértelműen abba az áldozat-szerepbe, amit úgy megszokott tőle. A szimbólumoktól való idegenkedése miatt Izraelnek mint államnak a védelmét kimondatlanul bár, de nem tartja olyan fontosnak, mint a zsidó egyénét. Így a hadsereg bármely akciója, az izraeli kormány bármely döntése, amely más ország részéről természetes önvédelem lenne, Izrael részéről bűnös túlkapás, amely a világ békéjét fenyegeti egy jelentéktelen cél érdekében. 

Ami újdonságnak számít, hogy ezt a nézetet nemcsak a szélsőségesek, hanem magukat
progresszívnek tartó egyének, intézmények is legitimnek tartják. Amit most látunk, az Izrael illegitimmé nyilvánításának első fázisa. Az eszköz a cionizmus degradálása és a régi módszer, Izrael démonizálása. Amikor balliberális értelmiségiek fanyalogva anakronizmusnak, nacionalizmusnak minősítik a zsidóság nemzeti definícióját, akkor azt is kimondják, hogy nem érdemes, sőt, bűn érte harcolni. Innen pedig már csak egy lépés, hogy minden további nélkül elfogadja a régi előítéleteket, és a világ boldogságának legfőbb akadályaként Izraelt nevezze meg. Az unió közvéleménye jól megértette az üzenetet, hiszen régi, ismerős sémákba illeszkedik bele.

Elsősorban nem az átlag EU-polgár válaszán kell tehát felháborodni, mert az csak valaminek a következménye. Az igazi felelősök azok, akik most felháborodnak és kompenzálnak. Mert felelőtlen nyilatkozatok és írások helyett végre tényleg oda kellene figyelni a történelem tapasztalataira. A történelem valóban az élet tanítómestere – már ha hajlandók vagyunk odafigyelni leckéire.

Olvasson tovább: